Lőrinczy János, akit mindenki Lőrincz Jánosként ismert, száz éve, 1921. szeptember 9-én született Pozsonyban. Édesapja katonatiszt volt, s amikor visszatért a Nagy Háborúból, a cseh hivatalnokok elírták a nevét. János eredeti családnevét 1998-ban vette vissza.
Dráfi Mátyást nevelőapjaként indította el a színészi pályán. Fia, János (Öcsi) végül lélekbúvár lett. 1968-ban szülei külföldön tartózkodtak, így egyedül volt otthon. Jött a szovjet invázió, ő pedig 18 évesen kiment fotózni. A negatívokból csak 1995-ben lettek képek, melyeket a Národná obrodában tett közzé.
Leánya, Zsuzsa, Prágában élő képzőművész, akinek festményei most a budapesti Szent István-bazilikában láthatók egy kollektív tárlaton. Kisebbik leánya, Ildikó 20 percre Pozsonytól, Ausztriában él és egyedül neveli négy gyermekét…
János igazi presburger volt, ahol három nyelven beszéltek. Apja a következőképpen magyarázta neki, miért nehéz a német nyelv elsajátítása. A levél németül Blatt, a hordó Fass, de a levélhordó mégsem Blatfass.
A rendszerváltás előtt faggattam életéről és a hallottakat le is jegyeztem. A kéziratot elvittem hozzá, hogy tetszése szerint javítson bele. Erre azonban nem került sor. Mindig halogatta, azután a halál meggátolta abban, hogy eleget tegyen kérésemnek. A kézirat majd három évtizedre eltűnt, de most előkerült. Ebből idézek fel néhány részletet. Remélem, egyszer az egészet sikerül megszerkeszteni és kiadni.
Sok mindenről hallgatott. Nem tudtam, hogy
1940 körül 40 zsidónak minősülő személy számára hamisított keresztlevelet. Kalligrafikus írása volt, tehát könnyen tudott imitálni különböző kézírásokat.
A kassai Kazinczy Napok diplomáit, díjait ő írta. Így ismerkedtünk meg. Mayer Éva noszogatta, tegyen lépéseket, hogy megkapja a Yad Vashemet, de ő ellenállt. Nem azért tette, hogy ezért egyszer kitüntetést kapjon!
Két fogyatékossága volt. Túlzottan szerette a bort és nagyon sokat dohányzott. Mindig derűs, vidám természete és igazságérzete arra késztette, hogy szeretetteljesen piszkálja embertársait gyarlóságaik miatt, de a légynek sem tudott volna ártani.
Ám mivel határozottan kommunistaellenes volt, azokat, akik behódoltak a rendszernek és kiszolgálták azt, odapörkölt a maga módján.
Ezzel kapcsolatosan két történetet kell megemlítenem. A Csemadok az 1980-as években Losoncon tartotta valamelyik rendezvényét. Ezen Sziegl Ferenc, a szlovák kormány Nemzetiségi Titkárságának vezetője is részt vett. Jelenlétében felvetettünk néhány gondot. Megkért bennünket, ezt jegyzőkönyvben is rögzítsük, nehogy bárki is odafönt azt mondja, ő találta ki. A rendezvény végeztével Szőke József egy semmitmondó jegyzőkönyvet terjesztett be jóváhagyásra, ahol csak a nagy októberi szocialista forradalom és a 48-as csehszlovák kommunista hatalomátvétel évfordulójáról esett szó, az általunk felvetett gondokról egy szó sem! Többen tiltakoztunk, mire Szőke közölte, ezt nem hajlandó beírni, mert ilyesmiért már egyszer kirúgták a pártból. Itt 1968 utáni meghurcolására utalt.
Erre János megjegyezte: „Ugyan Jóska, még egyszer nem rúghatnak ki!” Általános nevetés tört ki, ő viszont fanyalgott.
A másik eset már az 1989-es novemberi változások hektikus napjaiban történt. János az utcán összefutott Tóth Mihály újságíróval, aki 1968-ban remek cikkeket írt. Emiatt az Új Szóból eltávolították és kizárták a pártból. A változások után visszatért lapjához, de óriási csalódást jelentett. A találkozás említett pillanatában ez még csak a jövő titka volt! Tóth közölte Jánossal, hogy visszavették a pártba és emiatt ujjongott. Ő mosolyogva megjegyezte, hogy őt nem akarják visszavenni.
– De miért János? Gyere velem, elintézem neked! – Nem lehet! – válaszolta tettetett szomorúsággal János. – Miért nem!? – kérdezte gyanútlanul Tóth Mihály. – Mert én be sem léptem! – hagyta ott a leforrázott, javíthatatlanul kommunista tollforgatót.
Most nagyon jól jön, hogy nem a csapongó és néha bizonytalan memóriámra kell hagyatkoznom, hanem elővehetem a kéziratot. Beszélgetéseinket 1985. március 16-án kezdtük, 49 gépelt oldal lett belőle.
Fiatalságáról faggattam az elején. „A régi Pozsonyból már alig maradt valami” – jegyezte meg, majd keserűen felkacagott.
„Mihelyst elhagyod az óvárost, már nincs semmi, ott már egymás után rombolják le az utcákat… Itt élt a pozsonyi magyarok legnagyobb része.”
Majd kérdésemre folytatja: „Otthon magyarul beszéltünk. Lent az utcán szlovákul meg németül, mert az egyik haverom német volt, a másik szlovák. A zsidó mind a három nyelven beszélt, akárcsak mi. Ki kicsoda, milyen nemzetiségű, nem volt érdekes. Vagy beilleszkedett a partinkba, vagy nem.”
Apja, miután leszerelt, hiszen magyarként a csehszlovák hadseregben nem szolgálhatott, állami állást kapott, az adóhivatalban dolgozott. A világgazdasági válság következtében elbocsátották. „A magyarokat B-listára tették. 1933-ban már öten voltunk testvérek, később hatan. Volt egy nagyon jó érzésű cseh főnöke, aki magához hívatta és közölte vele, van egy háborús comblövése, így hadirokkantként kezeli.” Tekintettel a gyermekeire, egy nagyon szép összeget, 2000 koronát kapott, amikor a piacon a gyümölcs ára 50 fillér és 1 korona között mozgott, egy kiló hús 10 korona körüli összegbe került.
Édesanyja 10 koronából akár száz szilvás gombócot is készített. Az egész család jól lakott. János a piacon egy alkalommal egy koronáért 30 kukoricát kapott.
Egy szerencsés körülmény segített rajtuk. „Keresztapám kint dolgozott a vágóhídon. Ő volt a főgépész. Úgy rendezte, hogy mindig volt kényszervágás, amiből meggazdagodott. Mindig maradt egy darabka a rengeteg marhából vagy disznóból. Így segített bennünket. Ezért nem éheztünk.”
A mából visszatekintve az akkori múltba, furcsaságokat is tapasztalunk. A parkokban a padok használata nem volt ingyenes. „20 fillért kellett fizetni és akkor egy vagy két órát ülhettél rajta. Azután lánccal összefűzték.” A „spitzburgerek”, a nyárspolgárok ültek ki. A nénikék ott kötögettek, horgoltak. Ők fiatalok lévén nem nagyon üldögéltek a padokon. Az idősebbeknek mindig átengedték a helyet. Ez természetes volt.
Buszközlekedés nemigen volt. Három villamos járt. Vaskutacskára gyalog mentek, nem úgy mint ma, amikor a gyerek akár egy megállót is tömegközlekedési eszközzel tesz meg.
János a Rózsa utcai – ma Jesenský – Csáky-féle magyar és német római katolikus iskolába járt 1926-tól, majd polgári állami iskolába, ahol Farkas Gyula nemzetgyűlési képviselő őket csürhe bandának, koszosoknak nevezte. Ezt nem vették komolyan, mert prímám tudott tanítani. Számtant és fizikát oktatott. „Ha hozzád vágta a spongyát, az telitalálat volt. Nem hiába volt kézilabdázó. Először szociáldemokrata volt, majd kommunista.” Még egy Hollý nevű zeneszerző tanárra emlékezett szívesen.
„Bohém volt. A harmóniumot az egyik osztályból a másikba cipelték. A szemközti ablakot bámulta. – Balázsi, gyere ide! – Mit parancsol? És a tanító teljesen ismeretlen hölgyeknek virágot küldött.”
János a polgári iskola után tanítóképzőbe szeretett volna menni, ahol Duka-Zólyomi Norbert apósa volt az igazgató. De erről az apja hallani sem akart, mert akkor küldték rokkantnyugdíjba. Ezért a fiacskáját felpofozta szokása szerint, mert a beleegyezése nélkül jelentkezett. Osztályfőnöke dr. Jobák Mihályné, Szerénke volt. Akkor ment férjhez.
„Az egész osztály szerelmes volt belé. Képzeld el, 15 éves gyerekek voltunk és akkor bejön egy 27-28 éves tanító néni az osztályba. Nekünk volt a legszebb tanárnőnk! A bukott osztálytársak, akik idősebbek voltak nálunk, szerelmes verseket írtak hozzá. Nevetett rajtuk és azután elmagyarázta, mik a versek hibái. Egyszerűen nem vette tudomásul, hogy ezek neki szólnak.
Persze ezt a diáktársaim sem vallották be. Csak annyit mondtak, írtam egy verset. Legalább a fele plagizált volt. Erre azért megjegyezte, már olvastam valahol és tapintatosan megkérdezte: Ezt megjelentetted valahol? Így finoman lebőgette őket. Én nem próbálkoztam, pedig nekem is tetszett. Hiába, nő egy fiúosztályban!
Voltak idősebb tanárnőink is. Most 64 éves vagyok. Nekünk akkor a 34 éves pedagógusnők öregnek tűntek!”
Az apja azután szólt. „Tudod mit? Egyezzünk meg abban, hogy kitanulsz valamilyen szakmát. Ha van valami a kezedben, tudsz valamit csinálni, akkor miattam akár elmehetsz hivatalnoknak, ha úgy akarsz járni, mint én. Nekem semmi máshoz nem volt kedvem, tanító akartam lenni.”
Mi már így ismertük (Kép: Balassa Zoltán archívuma)
Egy alkalommal a Sétatéren, a „promenádon” járt (ma Hviezdoslav tér), ahová egy kis moziba igyekezett és látta, egy üzlet bejáratára ki van írva: tanoncfelvétel.
„Ez nekem megtetszett: tanonc, nem inas. (…) Ahogy megyek a mozi felé, látok egy táblát: Foto Renessaince, Kalthuber és Neinberger. Bementem. – Jó napot kívánok. – Tessék. – Mit szeretnél, mit akarsz? Pardon, mit parancsolsz? Azt gondolta, vevő vagyok. – Kérem szépen, láttam egy táblát kint. – Igen? Ki lenne az? – Én. – Elvégezted az iskolát? – Igen. – Rajzolni tudsz? – Igen, nagyszerűen. – Szereted a fényképezést? – Hogyne! Nagyon szeretem. – És kedved lenne hozzá?
Egész életemben fényképész szerettem volna lenni! – persze ezt azért mondtam, hogy vegyenek fel. (…) Először egy hétre vett föl, azután próbaidőre. (…) 14 nap után ment a faterom, akinek megmondták, ha így fog a gyerek viselkedni, akkor nagyon rendes gyereknek néz ki. Elkérték a bizonyítványomat. Látták, jó jegyeim vannak. (…) Apám ugyan azt akarta, hogy szakmát tanuljak, de nem tetszett neki, hogy fényképész legyek. Ez milyen szakma!? A kovács, asztalos, szabó, suszter az szakma. De fényképész? Lát egy embert a nyakában egy csomó fényképezőgéppel. Igaz, lassacskán mindenki fényképezteti magát, de hogy fogsz ebből megélni? – kérdezte.” János 1935-ben jelentkezett a tanonciskolába. Félévente 100 korona volt a tandíj. Szerdánként vett részt oktatásban. Akkor mindenki a főnökénél dolgozott, akinek büntetés terhe mellett el kellett engednie hetente az iskolába. Megtanultuk a fotóvegytant, optikát és fizikát is.” Az oktatás szlovák nyelven folyt, de Ladislav Kožehuba, aki nagyon jól beszélt magyarul, közölte: „Ha valamit nem értesz, kérdezd meg. Óra alatt felállhattam és szóltam. – Tanár úr kérem, én ezt nem értem. Megmagyarázta.”
Lőrincz János azután a Renessaince műteremben készített egy fotót Esterházy Jánosról, mely a Prágai Magyar Hírlap képes mellékletének címoldalán jelent meg.
Egészen más világ volt ez!
„Főrév akkor nem tartozott Pozsonyhoz. Ott a Paar – ma Miletič – utcán állt a vám. Ha arra biciklivel mentem, megnézték a kosarat, hogy nem hozok-e árut a városba. Ha igen, 20 fillért kellett fizetni.
Ha a hídon mentél át, szintén 20 fillért fizettél, ha nem gyalog mentél. Rendőrként állt ott a vámos, Niklasznak hívták. Az öreg többszörös életmentő volt. Öngyilkosokat mentett ki a Dunából.
Más rendőrt akkor nem ismertem. Később másokkal is megismerkedtem, akik meg is pofoztak” – ezt persze nevetve mondta. Az idő sok mindent megszépít és jelentéktelenné, fájdalommentessé tesz.
Nos, erre a Pozsonyra egyre kevesebben emlékeznek! Ezért is fontos ezeknek az emlékeknek a felidézése.
János a Déryné Színkör vezetője lett. 1950-ben a Práca (Munka) lapkiadó vállalat vezetősége Lőrinczet arra kérte föl, hogy a magyar alkalmazottakból egy esztrádcsoportot szervezzen. A csoportnak rettenetesen hosszú és komplikált neve volt: Maďarský divadelný súbor Červeného kútika pri vydavateľstve „PRÁCA“ kultúrnopropagačného oddelenia SOR (A „PRÁCA“ kiadóvállalat Szlovák Szakszervezeti Tanácsa kulturális-propagációs osztálya Vörös Sarka mellett működő Magyar Színházi Együttes).
Ezt felső engedéllyel Déryné Színkörre keresztelték át.
Ez az időszak volt a legtermékenyebb korszakuk. Évente 50 előadást is tartottak Pozsonytól Kassáig. A Lilomfi 75 előadást élt meg, Csiky Gergely: Ingyenélőkje 97-et! Szigligeti Ede Cigány című népszínművét a 91. előadás után vették le műsorukról. Majd a Csemadok égisze alatt folytatták sikeres előadásaikat. De az 1980-as évek elején a Kör megszűnt.
Miért is kell ezt említenünk? Mert ez színjátszásunk világháború utáni hőskorszakának elvitathatatlan része! Itt kezdte pályafutását Dráfi Mátyás, Boráros Imre, Varsányi Marika és Lelkes Julika. Goda Marika és Szabó Olga hivatásos énekesnő lett. Az Állami Faluszínház tagja lett Kovács Ottó, Reppkay Lili és Huber László. Ruber Marika az Állami Bábszínházhoz került…
Sok név már semmit sem mond, akár Jánosé sem. Pedig emlékeznünk kell rájuk, mivel sorsunk, történelmünk részei, vállalnunk kell örökségüket!
Kedves János, nem felejtettünk el!
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
