A Kováts József Alapiskolában teremavató ünnepségre került sor, az iskola néhai pedagógusai emlékére. Az egykori tanterem, amely a szólampróbák helyszínéül szolgált évtizedeken át, Karátsony Imre, az iskola új terembe költöztetett, gyönyörűen felújított és kibővített könyvtára pedig Sidó Szilveszter nevét viseli mostantól.
A két egykori, neves pedagógus, utódokra és Bátorkeszi közösségére hagyott öröksége egyértelműen példaértékű. Munkásságuk követendő példa, amit sok száz volt diák tudása, embersége, élete bizonyít legjobban a mai napig!
Mindkét pedagógus a saját szakterületén az iskolában, de a község életében is maradandót alkotott és példaképül áll az utódok előtt, mint igazi lámpások, akik mutatják számukra a helyes utat, az igazi értékek, az emberség, a becsületet és a magyar öntudat irányába.
A bátorkesziek ezzel a teremavatóval tisztelegtek az iskola két, egykori neves pedagógusának munkássága előtt és állítottak nekik méltó és örök emléket.
Jelen voltak az egykori kollégák, akikkel együtt tanítottak, a valamikori énekkar tagjai – szólisták, de rokonok, iskolabarátok és természetesen az iskola jelenlegi dolgozói.
Sidó Szilveszter
Sidó Szilveszter (Nagymácséd, 1928. december 31. – Bátorkeszi, 2000. február), a bátorkeszi magyar tannyelvű alapiskola pedagógusaként tevékenykedett 41 éven keresztül, életművével mély nyomot hagyva a falu iskolájának és a falu közösségének emlékezetében. 1928. december 31-én született a galántai járásbeli Nagymácsédon.
Bár kiemelkedő tehetsége miatt papnak vagy ügyvédnek szánták, legyengült fizikuma, szülei korai elvesztése lehetetlenné tették gyermekkori álmai megvalósítását. Akkor lépett be az ő életébe is a csoda: az évekig betiltott magyar iskolák sorra nyíltak meg a Felvidéken és számára nagy lehetőségnek ígérkezett a pedagógusi pálya.
Felvételt nyert a Pozsonyi Magyar Tannyelvű Pedagógiai Gimnáziumba 1950-ben, ahol képességeinek köszönhetően egyből a harmadik évfolyamba vették fel és 1952-ben már érettségizett. Még ebben az évben, 24 évesen katedrához állhatott.
Dunamocsra helyezték és kinevezték őt az első magyar alapiskola igazgatójának. A szülők nagy örömmel fogadták, különösen, amikor megismerték rátermettségét, egyenes, igazságos jellemét, tisztelték közvetlenségéért, és ez a tisztelet a mai napig él a faluban. Energikus, az iskoláért fáradságot, időt és erőt nem kímélő tanító hírében állt.
Négy év múlva feleségül vette Pálinkás Erzsébet tanítónőt, és időközben megszületett lányukkal Bátorkeszire költöztek. Ekkorra már a járási hivatalban is ismert, szigorú, igazságtalanságot nem tűrő hírneve a bátorkeszi iskoláig is eljutott, úgyhogy eleinte előítéletekkel fogadták, de a járási és kerületi hivataloknál tanúsított bátor kiállása miatt hamar a tantestület kedvelt tagja lett. Önzetlen munkája, igazáért való bátor kiállása, kitűnő humorérzéke, a faluért és a közösségért való tevékenysége tette őt népszerűvé.
Kiállt a bajba került kollégákért, minden tanuló továbbtanulását személyesen intézte, mint a diákok továbbtanulásáért felelős pedagógus. Tudásvágya nem hagyta pihenni, fiatalos lendülettel távúton tanult 1955 és 1960 között a Pozsonyi Pedagógiai Főiskolán, ahol magyar-történelem szakon középiskolára szóló végzettséggel, vörös diplomával végzett. Ismert lett nemcsak a Komáromi járásban, de a kerületi hivatalokban is felfigyeltek tehetségére. A falu kulturális életének egyik mozgatórugója volt, továbbá járási tanfelügyelő, a CSEMADOK helyi szervezetének elnöke, szakszervezeti elnök, továbbtanulási tanácsadó, és az iskola könyvtárának vezetője 40 évig.
Mindezek mellett esténként színdarabokat is rendezett a falu tehetséges és aktív lakosaival. Az első „Nős emberek bálját” is ő szervezte, de esztrádműsorok, sportrendezvények, falusi felvonulások narrátoraként is hozzájárult a falu színvonalas fejlődéséhez.
A legérzékenyebben azonban az érintette őt, ha egy magyar szülő nem magyar iskolába íratta gyermekét, mert a legfontosabbnak az anyanyelvhez való hűséget tartotta. A magyarságtudat nála azt jelentette, hogy a tanuló ismerje meg a magyar irodalmat, történelmet, szeresse a verseket, szeressen olvasni és a tudáshoz anyanyelvén jusson.
Az óráira minden diák, még a gyengébb képességűek is felkészülten jártak, mert szigorúan megkövetelte tőlük is a tudást, de a szülők és a diákok is éppen ezért tisztelték.
Hatvanévesen nyugdíjba vonult, idős napjait kedvtelésének, a szőlészkedésnek szentelte. 2000. február 23-án influenzajárvány miatt bekövetkezett halálával zárult le egy örökké a bátorkeszi iskoláért, a közösségért, az igazságért küzdő pedagógusi életpályája. Haláláig hangoztatott mondatával emlékezzünk rá: „Jobb kezem nincs, csak a becsületem!
Karátsony Imre
Karátsony Imre (Réte, 1928. június 24. – Pozsony, 1985. április 3.), zenepedagógus, karnagy. Rétén nevelkedett, iskolai tanulmányait Szencen, Komáromban, Érsekújvárban és Pozsonyban végezte. A hároméves karnagyképzőt a Pozsonyi Kerületi Népművelési Intézetben végezte.
1951-ben Bátorkeszire került a magyar tannyelvű alapiskolába.
Felső tagozatos tanulókból alapította meg első éneklő csoportját, amely harmonikakísérettel egyszólamú népdalcsokrokat énekelt.
Aktívan 1958-tól foglalkozott karvezetéssel: három kórust vezetett, a kicsinyek kórusát (alsó tagozat), az idősebb tanulók énekkarát (felső tagozat), valamint a felnőttek énekkarát, amelybe az énekelni szerető falubelieket gyűjtötte össze.
Az iskola gyermekkórusa szinte megszámlálhatatlan első díjat szerzett járási és kerületi énekversenyeken, állandó résztvevője volt a háromévente megrendezett galántai Kodály Napoknak, melyeknek köszönhetően több kulturális rendezvényen kaptak fellépési lehetőséget. Karátsony Imre rendszeresen készített hangfelvételeket az iskolai kórus és a szólisták betanult dalaiból, melyek évek múltán véletlenül kerültek elő, és lettek modern technikával feldolgozva. Egy alkalommal a Magyar Rádió budapesti zenei szerkesztője is felkereste a kórust, és felvételt készített, amelyet a rádió műsorára is tűzött.
Neve összeforrt a bátorkeszi magyar alapiskolával, ahol 34 évig, haláláig dolgozott.
Becsületre, őszinteségre, tiszteletre nevelte diákjait. Szerették nyíltságáért és őszinteségéért, kedves és szerény emberként ismerték országszerte.
Nagyon szerette a munkáját, amely nem teher volt számára, hanem olyan szükséglet, amely az emberek javát szolgálja. Mindig önzetlenül tudott másoknak adni, egész életét az iskolának, az ifjú nemzedék nevelésének szentelte. Alapítója és élete végéig állandó tagja volt a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának. Aktívan részt vállalt a Csemadok helyi szervezetének kulturális munkájában, mint énekkarvezető, de a pénztárosi munkát és ő végezte.
Halálának 25. évfordulója alkalmából fellépett a volt tanítványokból alakult Karátsony Imre Kórus, melyet olyan egykori szólisták alkotnak, akik különböző énekversenyeken díjakat nyertek, örömet és dicsőséget szerezve ezzel az iskolának.
A teremavatási ünnepségen beszédet mondott az iskola igazgatója és ifj. Sidó Szilveszter állatorvos, fafaragó. Megjelentek az iskola egykori pedagógusai, meghívott vendégek. A kultúrműsorban felléptek az alapiskola tanulói és a volt tanítványokból alakult kórus.
(Miriák Ferenc/Felvidék.ma)