A városban mindenütt karácsonyi hangulat: az ország karácsonyfáját a Parlament előtt már délelőtt csoportok fotózták, a Bazilika előtti karácsonyi vásáron látogatók soksága, de az irodaépületben, a Nemzetpolitikai Államtitkárságon is ünnepi dekorációk, Potápi Árpád János tárgyalóasztalán gyönyörű adventi koszorú. Tolna megyei választókörzetében díszítették gondos kezek. Adódik első kérdésem:
Ön is kezdi ünneplőbe öltöztetni lelkét, ahogy a kis hercegnek tanácsolja a róka, vagy az államtitkárnak még maradt egy-két elintéznivalója, mielőtt bezárja erre az évre irodája ajtaját?
Nem emlékszem arra, természetesen gyerekkoromat leszámítva, hogy a karácsony úgy jött volna el, hogy az ember úgy érezze, mindennel idejében elkészült. Az emberek dolgoznak, rohangálnak az utolsó pillanatig, és végül úgy esnek be a karácsonyfa elé. Idén először időben vettem új fenyőt, hogy legalább azzal ne idegesítsem magam, hogy nem olyan, mint szerettem volna, vagy nem sikerül beállítani. De egyébként úgy vagyok a karácsonnyal, hogy az ne a nagy evés-ivásról szóljon, és ne az ajándékvásárlásról. Úgy gondolom, hogy részesült családom is, én is az év során annyi természetbeni jóban, hogy ne ezzel foglalkozzunk az ünnepen. Huszonvalahány éve a körzetemben egy közeli bukovinai székely falu kis faragott templomába járunk éjféli misére. Ott az a szép, hogy utána a kis közösség nem rohan haza, hanem hosszú asztalokra kitesszük kis tálcáinkat, amit hoztunk, hozzá forralt bort, teát iszunk, és még együtt vagyunk, beszélgetünk egy fél órát. Aztán a plébános megy tovább, mert még másik faluban is kell „éjféli misét” tartania.
Ehhez az igazi karácsonyi hangulathoz havas falusi tájat képzelek háttérnek.
Lehet is, mert Budapesten kívül többször van fehér karácsony. A nagyváros ugye egy hőszigetet képez, az utcákat fűtjük szinte, a csövek, az aszfalt nem tudja megtartani a havat.
A napokban számolt be az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottsága előtt erről az évről, ami hálás feladat, hiszen az elmúlt 12 évben a nemzetpolitika területén szerves építkezés folyt, így csak eredményekről lehetett szó. Persze, attól még az ellenzék találhatott volna hibát, de lássunk csodát: a beszámolót a bizottság egyhangúlag elfogadta. Meglepődött?
Örültem neki. Szerintem mindenki örül annak, ha elismerik a munkáját. Természetesen itt nemcsak az én munkámról és közeli munkatársaiméról volt szó, hanem a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Magyarság Háza, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a határon túli partnerszervezeteink idei munkájáról is, de adtunk egy kis kitekintést a 2023-as tervekre is. Az ember mindig szeret visszajelzést kapni. Így voltam ezzel tanárként is, ha szakfelügyelő jött, még az esetleges kritikában is azt láttam, hogy figyelnek a munkámra. Az ellenzéki képviselők is nagyon pozitívan fogadták a beszámolót, és csak elismerően szóltak hozzá. Nagyon remélem, hogy ez az együttműködési szándék nemcsak erre a bizottságra lesz jellemző, hanem kivetül az egész parlamentre, és azok a szélsőséges hangok, amelyek a választási kampányt a balszélről kísérték, egyre inkább ritkulni fognak.
Az idei tematikus program „a cselekvő nemzet éve” nevet kapta. Ön – valahol nyilatkozta – 100-120 ezer km-t jár be évente a különböző külhoni régiókban. Ha a Felvidék.ma tudósításai elég pontosan követték útjait, akkor mindenhová ellátogatott, ahol valamilyen fontos esemény történt.
Egyetlen területen nem jártam: Kárpátalján, mert onnan kitiltottak az ukrán hatóságok. Remélem, előbb-utóbb meggondolják ezt a döntésüket. Egyébként valóban mindenhová ellátogattam, és nem egyszer vagy kétszer. Fontosnak tartom, hogy találkozzam az ott élőkkel, és ne azt érezzék, hogy időnként „lejön” valaki a fővárosból. Tudják, hogy többnyire nem is Budapestről érkezem, hanem otthonról, Bonyhádról, mivel 1998 óta a Tolna megyében élőket is igyekszem szolgálni parlamenti képviselőként. Fontosnak tartom, hogy a célokat a külhoni magyar vezetőkkel közösen határozzuk meg és a feladatokat is közösen hajtsuk végre, de szeretek találkozni, beszélgetni a „hétköznapi” emberekkel is. Nem dicsekvésből mondom, hanem mert jó érzés, hogy megállok valahol egy benzinkútnál, s a mögöttem lévő kocsiból kiugrik valaki, üdvözöl, szelfit készít, gratulál, vagy mint legutóbb: kitettem a Facebookra egy fotót Nagyfényről, ahová a nagyszüleimet telepítették 1941-44 között, s a nagyfényiek azonnal jelentkeztek és hívtak. Ezekben a mozzanatokban nemcsak az én munkám megbecsülése van, hanem elsősorban a kormány nemzetpolitikájának elismerése.
Azért az is fontos, hogy tudják, ön nem politikusként ismerkedett meg a kisebbségi magyarság sorsával, hanem már szülővárosában, Bonyhádon gyerekkorától kezdve. Ismert tény, hogy családja bukovinai székely, hosszú, kényszerű vándorlással a hátuk mögött, de letelepítettek Bonyhádon Felvidékről elűzött magyarokat is, s ott élt az eredeti sváb lakosságnak az a kisebb része, amely megúszta a kitelepítést… Nyilván az Ön gyerekkorában már összecsiszolódtak, de a történetek éltek.
Az én választókörzetem, főként a bonyhádi régió jellemzője, hogy nagyon sokféle nemzetiség alkotja. A körzetemben élők mintegy 40%-a nem ahhoz a történelmi tájhoz kötődik, ahol él, vagyis nem Tolna megyei identitásunk van. Sokkal inkább kötődnek ahhoz a régióhoz, ahonnan szüleik, nagyszüleik származnak. A Bonyhádon és környékén élő felvidékiek kapcsolata ma is szoros a határon túli honfitársaikkal, a bukovinai székelyeknek nincs már rokonuk Bukovinában, de ők az erdélyi és az al-dunai székelyekhez kötődnek, a németek pedig a Völgységhez: Tal Boden-hez, ahol élünk.
A mi járásunkban élők 1941-ben 75%-ban németnek vallották magukat. Országgyűlési képviselőként épp ezért is tartottam fontosnak, hogy a bonyhádi városházára 300 év után a Rathaus felirat is kikerüljön. Bonyhád adott otthont idén a központi megemlékezésnek a magyarországi németek elhurcolásának emléknapján. Beszédemben elmondtam, hogy én is olyan házban nőttem fel, amely korábban németeké volt. Köszönetet mondtam az ismeretlen egykori családnak, aki a házat építette, s azoknak is, akik az iskolát, ahol tanultam, a templomot, ahová jártam. Valamennyiünk nevében köszönetet mondtam, mert ezt nem szabad elfelejtenünk. Csak úgy várhatunk el a szomszédos országoktól bármit az ottani magyarok érdekében, ha mi itt mindent megteszünk a mi nemzetiségeinkért.
Térjünk vissza a határon túli útjaihoz, említette, hogy lépten-nyomon találkozik a kormány politikájáról szóló spontán elismerésekkel. Az április 3-i nagy választási győzelemben az ő voksaik is benne voltak.
Nagyon konkrét és erős visszajelzés volt a választási eredmény: itthon is a több mint kétharmad, de a határon túliak körében a 94%-os támogatottság mindent elmond. Ez egyértelműen azt bizonyítja, hogy a külhoni magyarság a nemzetegyesítő munka folytatása mellett áll. Bárhol jártam a választás utáni napokban, hetekben, sokan kinyilvánították nyíltan, hogy Orbán Viktort kívánják a továbbiakban is miniszterelnöknek. Amerre csak jártam, mindenhol megköszöntem a magyar részvételt.
Hol ünnepelt először külhoniakkal a győzelem utáni napokban?
Ha jól emlékszem, elsőként Horvátországban jártam, ahol a leendő pélmonostrori óvoda alapkövét tettük le áprilisban.
Ön hogyan éli meg általában a nagy közösségi ünnepeket? Például idén Trianon évfordulója és a csíksomlyói búcsú ugyanarra a napra esett, ami még jobban megemelte az összetartozás érzését. Az ilyen felemelő pillanatokban előfordul, hogy meghatódik?
Bár viszonylag ritkán mutatom ki az érzéseimet, azért néha velem is előfordul. A nemzeti összetartozás napjára és a csíksomlyói búcsúba idén is lóháton érkeztem, a pünkösdi lovas zarándoklat keretében, így a két napi lovaglás és fáradtság miatt nem igazán tudtam meghatódni. Komolyra fordítva a szót: az ember általában előre készül a nagy ünnepségekre érzelmileg is. Nem beszélve a választási győzelem estéjéről, ami mögött hónapok kemény, összeszedett munkája volt. Annak minden feszültsége engedett fel, amikor választóimmal a templom előtt a himnuszt énekeltük.
Inkább a váratlan, kisebb impulzusoknál fordult elő, hogy megrendültem egy kicsit, ilyen volt a kárpátaljai ráti gyermekotthon melletti kis kápolna építése és felszentelése. Ugyancsak Ráton, a gyerekotthonban tartott ünnepség után az utcán mentünk Herczeg Anita asszonnyal, Áder János köztársasági elnök feleségével és Petro Porosenko akkori ukrán elnök feleségével, amikor hat-hét gyerek megállt előttünk gitárral, és elénekelték a Nélküled-et. Teljesen váratlan és nagyon megható esemény volt.
És ilyenkor derül ki, hogy valójában mit formál a fiatalok, sőt: gyerekek érzéseiben is, amit hivatalosan nemzetegyesítő programnak nevez a kormány.
Az identitásukban a felnőtteket nem kell meggyőzni, legfeljebb erősíteni, az igazi célközönséget mindig a gyerekek és a fiatalok képezik. Sokat segített ebben a folyamatban az online világ is, amibe 2020 után, a világjárvány kitörésével kényszerültünk. A digitális világ nagyon közel áll a fiatalokhoz, százezres nagyságrendben tudtuk őket különböző online programokkal, vetélkedőkkel megszólítani. Nagyon hatékony ebből a szempontból a Határtalanul program is, amellyel magyarországi gyerekeket viszünk el a határon túlra. Az a legfontosabb, hogy a gyerekek lássák a városokat, falvakat, a teret, ahol a történelmünk zajlott, valamint azt, hogy a határ túloldalán is ugyanolyan magyar fiatalok élnek, mint ők.
Egy ismert szociológusunk szellemes mondása, hogy nehéz jósolni, főként, ha a jövőre vonatkozik. Tervezni és remélni azonban szabad, sőt kell. Ön milyen évet remél és tervez a nemzetpolitikában?
Jövőre a költségvetés hasonló nagyságrendű lesz, mint az idei, nagyjából ugyanazokkal a programokkal, de az energiaválság és az infláció miatt a mozgásterünk kicsit szűkül. Az eredményeinket próbáljuk megőrizni, próbáljuk azt a struktúrát, amit eddig közösen kiépítettünk, megtartani és működtetni. Egyáltalán nem állunk rosszul, mert a politikai intézményrendszerünk megerősödött a Kárpát-medencében, több területen döntéshozók is vagyunk mi, magyarok.
Amikor a közösségek erősítését tűzi célul a nemzetpolitika, akkor politikai vagy civil közösségekre gondol?
Mindkettőre, mert ne legyünk álszentek: a politikai intézményrendszert folyamatosan erősíteni kell. Egy régió volt, amely gyengébben teljesített eddig a többinél, ez a felvidéki volt, viszont az októberi helyhatósági és megyei önkormányzati választásokkal ott is reménytelibb kép rajzolódik ki, a legjobb eredményt, legalábbis a képviselők száma tekintetében az új Szövetség párt érte el, és ez reményt ad arra, hogy majd a parlamenti választásokon is jól szerepelnek. Egy 8 és félszázalékos nemzeti közösségnek minimum egy 8 és fél vagy akár tízszázalékos pártot ki kell tudnia állítani. Az idei választás megmutatta, hogy az összefogás meghozza gyümölcsét. A következő megmérettetésen is minden egyéni érdeket háttérbe kell szorítani annak érdekében, hogy a magyarság érdekeit a szlovák törvényhozásban is képviselni tudják.
Mit kíván a többi nemzetrésznek?
Jelenleg nem lehet más kívánságunk, mint a mielőbbi béke. Addig is minden segítséget megadunk a kárpátaljai magyarságnak, amint eddig is tettük. Némi bizakodásra ad okot, hogy akik eljöttek Kárpátaljáról, azok nagy többsége – amint lehet – haza akar térni. Az elmúlt évek során rengeteg gazdasági és egyéb segítséget kaptak a magyar kormánytól, lendületes fejlődés jellemezte Kárpátalját. Sajnos a háború ezt megakasztotta. Békét kívánok tehát Kárpátaljának is, de minden nemzetrésznek, mert csak akkor tudnak megmaradni.
És önmagának mit kíván, hogy tölti a pihenőnapokat?
Sítúra az ünnepek alatt nem lesz, most itthon maradunk: családi együttlétek, barátok, lovaglás, futás. Feltöltődés a szeretteim körében.
Köszönöm az interjút! Áldott karácsonyt és békés új esztendőt a 2023-as munkához!
Minden jót, Felvidék!
Cservenka Judit/Felvidék.ma
