Isaac Achi. Egy ragyogó tekintetű katolikus pap Afrika nagy országából, Nigériából. Lassan ízlelgetem magamban a nevét. Három napja zuhog az eső. Itt tél van, ott talán nyár. Szemlélem a monitoron a róla készült fényképet, amelyet néhány napja ezrek és milliók láthatnak. Híre terjed talán, mint futótűz. Talán.
Nekem most inkább csak kő. Kő, de életadó. S hogy ez a kovakő szikrát hova lő, nem tudom. De ha felemelem a tekintetem, úgy látom, hogy egy ismeretlen tájon, végtelennek tűnő tarlón állok a zivatarban. „Valahol Európában”? Afrikában? Földrészek csikorgó viharában?
Csak az segít tájékozódni, előremenni a lépésnyi világosságban, ha emlékezem. Emlékezem, miközben emésztő tűz ropogó szavát hallgatom. Valami olyanét, amely még özönvízben is képes tovaharapódzni.
Emlékezem. Hajnali háromkor törték rá az ajtót. Illetve próbálták, de nem sikerült. Ezért rágyújtották a plébániát. Isaac Achi-ra. Krisztus papjára.
Vajon mikor és kinek a hatására döntötte el egykor, hogy pap lesz? A magasságban megtapasztalt mélységben? A mélységben megtapasztalt reményben? A krízisben megtapasztalt isteni gondoskodásban? Vajon az ő édesapját is egykor próbára tette az Igaz Isten, ahogy Ábrahámot?
Nem tudhatom. De azt tudom, hogy engem ma próbára tesz Izsák, azaz Isaac testvérem vértanúsága. Mérlegre tesz az ő mártíriuma is azokéval együtt, akik a napjainkban haltak meg Jézus Krisztus, a mi Urunk neve miatt.
Azon ezrek és milliókkal együtt, akiket ma is üldöznek azért, akiért én ma még szabadon járhatok kelhetek.
Van egy jó barátom. Mesélte, hogy régebben volt úgy, hogy hajnali háromkor imádkozott. Az üldözőkért. A bántalmazóinkért és a bántalmazottak nyugalmáért. Nem buzgalomból, hanem engedelmességből és meggyőződésből. Nem volt igazán megerőltető számára, hiszen általában felébredt ebben az időben. Régebben így volt. Törekedett. Amikor évekkel ezelőtt a Közel-Keleten, hitünk és civilizációnk bölcsőjét, életünk forrásának ősi nyomait és Jézust hordozó közösségeinket végzetesen feldúlták, eltörölték, úgy érezte, hogy most van itt az idő, hogy imádságunk valóra váljon, hogy „egy szív, egy lélek legyünk Krisztusban.”
De túl nagy volt a csend akkor. Nem volt „takaró, se diadal a hangból”. Se elég lelki gyolcs, se balzsam, csak halk szavú keserves dallam.
Isaac Achi. Arra gondolok, hogy valójában a te tiszta arcoddal, hófehér ruhás alakoddal indult el idén az ökumenikus imahét. Nem gondoltam, de a te távolinak látszó elemi harcoddal kezdődött az imádságra hívás. Valahogy úgy látlak, hogy térdelsz a tűzben. Valahogy úgy látlak, mint Izajást.
Emlékeztetsz mint ő, és általad üzen nekünk Istenünk, hogy:
„Ki kívánja tőletek, hogy eljöjjetek, hogy megjelenjetek előttem, és tapossátok udvaromat? Ne hozzatok többé hazug áldozatot, még a füstjét is utálom! Újhold, szombat, ünnepi összejövetel? Nem tűröm együtt a bűnt és az ünneplést! Újholdjaitokat és ünnepeiteket gyűlölöm én, terhemre vannak, fáraszt elviselni. Ha felém nyújtjátok kezeteket, eltakarom előletek a szemem; bármennyit is imádkoztok, nem hallgatlak meg benneteket, hiszen a kezetekhez vér tapad! Mossátok tisztára magatokat! Vigyétek el szemem elől gonosz tetteiteket! Ne tegyetek többé rosszat, tanuljatok meg jót cselekedni! Törekedjetek igazságra, térítsétek jó útra az erőszakoskodót!”
Tudom, hogy nem fog megszűnni a szenvedés itt a földön, amíg másodszor el nem jön az Úr. De csökkenthető, enyhíthető legalább a lelki vérontás. Veronikákra és cirénei Simonokra szomjas az üdvösségért küzdő és az arra hívott világ! A száraz tarlóvá vált nemzetek a világ lelkiismeretéül rendelt kereszténység, így a keresztények egységét szomjazzák. Ez mindenkor és ma is a valódi béke forrása.
Ha egységesebbek lennénk, kevesebb lenne a szenvedés a világban és több az igazi béke.
Isaac Achi atya élete, mint egészen elégő, Krisztusban teljessé lett áldozat áll előttem. De az ő bibliai neve kapcsán azért felmerül bennem a gondolat: vajon meg kellett halnia? Mennyiben volt szükséges a halála, még ha üdvös is? Vajon nem vagyok-e valamiképp részese a halálának azzal, hogy az engedelmességben való állhatatosságom hiánya miatt nem hallom meg az Úr végső szavát?
Isaac atyának a halál kapuján való átlépése Krisztussal, az üldözött keresztények napján történt. Keresztény testvéreink és a világ is választ vár tőlem az üldözésre. Az édes Anyaszentegyház erejében való választ. Hatékony választ. A „szívek lefegyverzését” (Ferenc pápa) segítő választ.
Mielőtt nyugovóra térek, beállítom az órát háromra. A hírek szerint állítólag megérkezik a havazás is. Mára már minden földrészen háború van, nemcsak valahol Európában. Talán majd arra ébredek, hogy „valahol, valahol gyönyörű nyár van.”
Isaac kérlek, ha nem ébrednék, rázz fel álmomból.
(Szilvási Zalán)
