14 év… 14 év óta először sikerült eljutnom a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny országos döntőjére, Rimaszombatba. Amióta az alapiskola első osztályában megízleltem a szavalást, azóta ez volt az álmom. Nem az első helyre pályáztam, csak arra, hogy egyszer eljussak odáig. 2013-ban megtörtént…
A Rimaszombatban töltött napjaim alatt viszont rá kellett ébrednem, hogy ez az egész verseny nem alapul máson, mint protekción és korrupción. Már az első este felfigyeltem erre, amikor egyes versenyzők és zsűritagok együtt söröztek a kávézóban. Nem tisztem megítélni, hogy ez helyes, avagy helytelen, csak azt láttam ebben az egészben, amit mindenki látott volna: óriási protekciót.
Az okok halmaza, ami miatt billentyűt ragadtam nem más, mint a következő két nap felháborító történései.
Reggel fél kilenc körül érkeztünk a kultúrházhoz. Naivan gondoltuk, hogy maximum két- három órát fog igénybe venni a versek elszavalása. Tudtuk, hogy a negyedik és ötödik kategória össze van vonva. Így hát leültünk a kultúrház kávézójában, hogy kivárjuk a sorunkat.
Megittuk a reggeli kávénkat majd a délit is. Délután háromnegyed kettőkor szóltak, hogy elindult az ötödik kategória vers. Senki sem szólt arról, hogy nyugodtan aludjunk délig, úgyis csak délután kerülünk sorra.
Fáradtak voltunk, nyűgösek és nagyon izgultunk. Nálunk a zsűri még rendesen bírta a strapát, de a másik társaság, akik az első három kategóriát hallgatták végig, már kevésbé. Egyik mélyen tisztelt zsűritag először csak feltette a lábát az asztalra, majd végül el is feküdt azon, úgy hallgatta a szavalatokat. Kérdem én: hol itt a tisztelet és az odafigyelés? Megértem, hogy fáradt volt, de mindenki más is…
A következő dolog, amin kissé megütköztem, az a szövegválasztás. Nem egy, nem kettő „szavaló” választott magának kifejezetten obszcén, erotikus, néhol erősen pornográf tartalmú szöveget. Kérem szépen… ez lenne ma a „menő” és a „trendi”?
Hol maradnak a gyönyörű irodalmi szövegek? Mióta szavalóversenyre illő a trágár beszéd? Azt hiszem, Tompa Mihály kissé „kiakadna”, ha hallaná, mihez adta önkéntelenül a nevét. Szégyen, hogy ma ez jelenti a művészetet és a szépséget. Tizenéves gyerekek szájából hallani ezt pedig még felháborítóbb. Kérdem én, milyen lehet az a tanár, aki ilyen szöveget ad egy kölyöknek? A szegénységi bizonyítványa tanúskodik arról, hogy pont olyan.
Név szerint meg kell említenem a Selye János Gimnázium jelenlegi diákjai és volt tanulója viselkedését. Én is oda jártam, de nekünk nem azt tanították, hogyan szabotáljuk a másik előadását. Személyes véleményem az, hogy a gimnázium Felvidék legjobb középiskolája, óriási büszkeséget éreztem, amíg oda jártam. Nagyon elszomorító, hogy pár gyerek így lejáratja ezt a nagy múltú, tiszteletre méltó intézményt.
Egy volt diák a középső sorban grimaszokat vágott és mutogatott a szavalónak, hogy az mindenképp rontsa el az előadását. Több gimnáziumi diák pedig végig visítva röhögött olyan szövegen, amin más embernek a könnye kicsordulna.
Mélységesen felháborítónak és gyomorforgatónak éreztem a viselkedésüket. Ők sajnos elfelejtették már, hogy tiszteletet kell tanúsítanunk embertársainkkal szemben. Nem egy szavalóval beszéltem, akit ez a visongás zavart meg.
Eltelt az első nap, hullafáradtan bár, de túléltük.
Reménykedtem benne, hogy a következő nap majd jobban fog telni. Nagyot kellett csalódnom. A szokásos időhúzás megmaradt, hiszen reggel kilenctől még délután ötkor is ott ültek a szavalók és vártak valami csodát, na meg persze az előadások értékelését.
A reményem szertefoszlott, amikor elkezdték az értékelésemet. „Nagyon jó előadó de… nem értette a szövege lényegét, monotonon kellett volna mondani, unalmas volt és újra kell értelmezni.” Nem értem, a becses zsűri miért akarja rám erőltetni a szubjektív véleményét? Mikor fogják már fel végre az emberek, hogy egy vers nem jelentheti mindenkinek ugyanazt. Hisz a szerelmet is mindenki másképp éli meg.
Azt hittem, hogy ez a legérdekesebb dolog, amit hallhattam aznap, de sajnos tévednem kellett. A meglepetések sora még nem fejeződött be.
Egy nagyon kedves pajtásomat is értékelték. A zsűritagok között volt egy felvidéki magyar színésznő, aki „átigazolt” a szlovák tévéhez, amiben humorosan csomagolva bár, de nagyon gyakran sértőn alázza meg a felvidéki magyarságot. Egy csodás Reményik Sándor- Eredj, ha tudsz szavalat után a következő értékelés kapta a lány: „Nem értem, miért kell egy nőnek ilyen férfias verset mondania. Amit pedig még jobban nem értek, miért kell a magyarkodás? Egy nőnek nem kell nagymagyarkodnia…”
Ha nem nézek pár dolgot, valószínűleg nagyon kikeltem volna magamból. Nincsenek erre szavaim. Egyszerűen undorító megnyilvánulás volt, ahogy mifelénk mondani szokás „bicskanyitogató”.
Mindezek után, eléggé keserű szájízzel vonultunk el a díjkiosztó gálaműsorra. Itt már inkább csak elszomorodtam azon, hogy a gimnazistáink ismét adták magukat, hisz bár mindenki szépen ki volt öltözve, ingben és csinos ruhában, egyes gimnazista rövid farmerben és tornacipőben vonult fel a színpadra átvenni az első helyezésért járó díjat.
Összesítve, azt hiszem, elég sok tapasztalatot szereztem ez alatt a három nap alatt. Nem, nem bánom, hogy „csak” bronzsávban kaptam helyet, mivel úgy érzem, az én versem szépirodalmi mű, és értéke, mondanivalója van.
A saját véleményem pedig az, hogy ha ilyen irányba fog terelődni a világ, valószínűleg unokáinknak már fogalmuk sem lesz arról, mit is jelent a vers és próza szeretete. Én arra fogok törekedni, amire szüleim is tanítottak, hogy védjem meg a magyarságom, becsüljem és szeressem, majd pedig adjam tovább örökül a fiaimnak és a lányaimnak, hogy örökké megmaradjon.
„Megértés. Hűség. Tisztesség. Becsület. Jóság.”
(Wass Albert)
Cséplő Cintia, Felvidék.ma
A szerző az V. kategória egyik versmondója
{iarelatednews articleid=”39294,39257″}
