Egy 19 éves sovány, magas fiatalember, aki a pozsonyi evangélikus teológián végezte tanulmányait, 1933-ban legátusként, advent első vasárnapján prédikációt mondott Pozsonyban. Mint akkor, most is december 3-ára esett advent első vasárnapja. Ez a fiatalember édesapám, Balassa Géza volt.
Annak az évnek januárjában lett Adolf Hitler kancellár. Hogy ez majd hová vezet, még senki sem tudta.
A kilencven éve elhangzott beszéd, mely a fenti címet viselte, mindmáig időszerű. Az igehirdetés Lukács evangéliumára alapozott: „Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta népét, és váltságot szerzett neki. Erős üdvözítőt támasztott nekünk szolgájának, Dávidnak házából…” (68-69.)
Idézzük most ezt a prédikációt. (Csupán apró igazításokat végeztünk a szövegen.)
A gondviselő Isten legdrágább ajándéka minden bizonnyal a karácsony fényes kapuján lépett be az emberi történelem útjára. Ehhez a kapuhoz azonban az emberiség csak hosszú századok csalódásán, kiábrándulásán át juthatott el. Ma, amikor advent első vasárnapja a karácsony kapujához vezető első lépcsőn áll meg, a lelkünk, az áhítatunk önkéntelenül is elméláz a múlton és néz a jövendő felé. És amikor ez az adventi emlékezés a múltba vezet bennünket, feltárul előttünk a Krisztus előtti kor képe. Látjuk a jobblelkűek és nemesebben érzők kis seregét, akik imádsággal várják a Szabadítót. Látjuk a múltat, mint egy fojtott levegőjű betegszobát, ahol súlyos betegek reménykedve várják a hajnalt, amikor megvirrad és beszáll hozzájuk a gyógyító napsugár. Izráel egész vallásossága nem volt más, mint a betegszobák megromlott levegője. A törvény parancsainak külső betartásával áltatgatták nagybeteg lelküket. Szemük elhomályosodott, nem tudtak már az ég felé nézni és a reményük földi Messiásra várt, aki majd eljön és hódító légióival messze elűzi a gyűlölt római zsarnokokat és kezükbe adja a nemzeti szabadság dicsőséggel és jólléttel hímzett zászlaját.
És mialatt ők szomorúan rótták az eltévelyedés útját, azalatt Zakariásnak, a főpapnak kettős ígéret boldog üzenetét hozta az Angyal: „Ne félj Zakariás, meghallgatta az Úr könyörgésedet. Feleséged Erzsébet szül neked fiat és nevezed nevét Jánosnak, örömödre és vígasságodra lesz. Sokan fognak örvendezni az ő születésén, mert nagy lesz az Úr előtt és… betelik Szentlélekkel és Izráel fiai közül sokakat megtérít az Úrhoz…” (i.m. 1, 13-16.)
Ma mintha az emberiség újra a régi utakat járná. A mi szomorú adventi népünk vajon milyen csillagra, milyen fényre vár? Nem nézhet és nem várhat másra, mint arra a világosságra, amit Isten gyújtott meg karácsony éjszakáján. A mi adventünk tehát az égre néz és nem emberi erőt, vagy vaksorsot, hanem isteni kegyelmet vár. A jobb jövő reményét nem lehet erőteljesebben kifejezésre juttatni, mint azt Zakariás teszi, mikor azt mondja: „Te pedig kis gyermek a magasságos Isten prófétájának hivattatol, mert az Úr előtt jársz, hogy az Ő útjait elkészítsed.” (i.m. 1, 76) Zakariás lelki szemeivel már látja népének felszabadulását, az ígéretek beteljesedését, amelyekről Ábrahám idejétől fogva oly sok próféta jövendölt és boldog örömmel szól: „az Istennek nagy irgalmáról…, hogy megszabadulván ellenségeik kezéből félelem nélkül szolgáljanak Neki.” (i.m. 72-76)
Zakariásnak e szavakban kétségkívül olyan várakozásnak adott kifejezést, amely mint boldog reménység élt elnyomott és leigázott népe lelkében. Ez a várakozás valóra is vált volna, hiszen Isten ígéretére volt alapítva, ha Izráel népe el nem fordul attól, hanem „félelem nélkül szolgált volna Neki szentségben és igazságban életének minden napjában!” (i.m. 74-75.)
A szorongattatásban és nyomorúságban a reménység az egyedüli erő, mely felemelheti és vigasszal töltheti el emberek és nemzetek életét. Zakariás várakozásának van egy biztos és megnyugtató jellemvonása, hogy ti. nem emberi szóra, délibábra, hűtlen vaksorsra épít, hanem örökkévaló és biztos fény világítja be álmait: az Isten beszéde. Nem emberi szavak elnémuló ígéretére, hanem az örökkévaló Isten prófétáinak kijelentésére alapítja reményét, amit szólott az Úr általuk.
A mi adventi várakozásunk nem nézhet emberi szavak ígérete felé. Az advent kapujában állva, ha visszanézünk, mindenütt emberi tehetetlenséget, nyomorúságot, sötétséget látunk. Világosság, hajnal, béke és üdvösség csak karácsony ablakából sugározhat felénk.
Ezt az utat azonban az örök adventi Király szava világítja be: „Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem ő vele lesz a világ világossága.”
Advent kapujából ne visszafelé nézzünk, hanem előre, ne földi utakat kövessünk, kutassunk, hanem Isten kegyelmére várjunk és ezért imádkozzunk. Zakariás boldog éneke is ezt az utat tölti be gyönyörű énekével, hangjával: „Áldott az Úr, Izrael Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az Ő népét és üdvözíti.” (i.m. 68) Igen, legyen áldott az Úr, hogy meglátogatta az Ő népét, hogy nem engedi meg ma sem, hogy mi latorul rohanjunk földi éltünk csábos útjain. Csapások és szenvedések tüzében, betegségeink lázalmaiban odahajol hozzánk és a csalódások hideg szellőiben figyelmeztet arra, hogy adventi vágyaink, reményeink ne a földi tereken bolyongjanak, hanem Arra nézzünk, Azt várjuk, Akit Ő küldött el, hogy békével takarja be a mi nyugtalan szívünket. Legyen áldott az Úr, Aki meglátogatott nehéz idők várakozó óráján, hogy magunkba szállva, minden hiábavalóságot elvetve elvezessen a megtérés útján azokra az adventi lépcsőkre, melyeken már az Ő arcának fénye világít és az Ő bölcsessége magyarázza meg ennek a földi életnek minden értelmetlenségét.
Ki tudja, miért vezet bennünket fekete, hajnal nélküli éjszakákon, gond és bánaterdőkön át? Talán azért, hogy egyszer biztosan megérkezzünk Hozzá. Miért töri le olyan sokszor a mindennapi kenyerünk javát? Talán azért, hogy kezünkbe vegyük, éhezzük és kérjük azt a másik kenyeret, amelyikről teljesen megfeledkezünk, az életnek kenyerét. Talán azért, mert csak a néma Zakariás újból megnyílt hívő ajka tudja elmondani a hála imádságát és az Isten dicsérő éneket: „Legyen áldott az Úr, Aki meglátogatta, de meg is váltotta az Ő népét.” (i.m. 68) Zakariás számára az ő adventi himnusza még csak egy szebb jövendő ígérete volt. Számunkra azonban már jelenné vált valóság boldog tapasztalása: „Isten megváltotta az Ő népét.” Zakariás még sötétben állott adventi kapujában, minekünk azonban már a karácsonyi csillag fénye ragyog. A mi jövendőnk, sorsunk, üdvösségünk és boldogságunk csak azon fordul meg, hogy állandóan járunk-e ennek a karácsonyi csillagnak a fényében.
A te életed, testvérem, a te jövőd és a te advented attól függ, hogyan állasz ma oda az elküldött Szabadító elé.
Európa egyik híres templomában van egy öreg orgona. Egy nap egy fiatal férfiú ment a templomba és arra kérte az öreg orgonistát, adja oda neki a kulcsot és engedje meg, hogy játszék az orgonán. „Sajnálom uram, de a kulcsot nem adhatom oda. Nagyon híres orgona ez és nagyon kell rá vigyáznom!” Az ifjú azonban kitartott kérése mellett és a nagy unszolásra az orgonista odaadta a kulcsot. Az ifjú az orgonához ült, beigazította és elkezdett játszani. Az öreg orgonista tágra nyílt szemekkel, csodálkozva hallgatta. A zene lágyan, halkan indult, mintha szellő lengedezett volna a lombok között. Aztán erősebb lett, kitört a vihar, dörgött, villámlott, végül megeredet az eső. A vihar elmúlt, kisütött a nap, csicseregtek a madarak. A zene halkan, mintha gyermek mosolyogna anyja ölében, elhalt.
Az ifjú felállt, megköszönte a lehetőséget. Az öreg a meglepetéstől magához térve kérdezte: „De hát, kicsoda ön?” Az ifjú meghajtva magát, így szólt: „Mendelssohn Félix vagyok.” Az öreg fájdalmasan mondta: „A mester, az orgona mestere van itt és én nem akartam odaadni a kulcsot!”
Advent kapujában itt áll a Mester és a kulcsot kéri. Lelked, életed kulcsát, hogy életedből kihozza a legszebb melódiát: a békét, a boldogságot. Add oda Neki!
Add oda a Mesternek az életedet és meglátod, adventi vágyaid valóra válnak és a karácsonyi angyalok kórusa gazdagabb lesz egy gyönyörű dallammal: a te élted boldog hálaénekével!
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
