Büszkén mondhatjuk, hogy az utóbbi években már hagyománnyá vált, hogy felvidéki fiatalok, fiatal házasok az erdélyi gyermekotthonokat választják nyaralásuk egyik célpontjává. Céljuk pontosabban valami módon segíteni Böjte Csaba atya árva gyermekeinek.
Idén 11-en indultak útnak Szlovákia különböző magyarlakta településeiről. Bár a közvélemény az atya nevéhez azonnal Dévát fűzi, az ő úti céljuk a határ melletti Nagyszalonta volt, ahol szintén Csaba atya árva gyermekeit gondozzák.
A helyi polgármester jóvoltából a gyerekek megkapták a régi kaszárnya területét, ahol családias körülményeket próbálnak biztosítani számukra. Dévához hasonlóan itt és másutt is 10-12 gyerek jut egy nevelőre.
A kaszárnyán kívül a városban egy kis ház is a rendelkezésükre áll. A mi feladatunk az volt, hogy ezt felújítsunk.
A munka mellett részesei lehettünk egy-egy „család” életének is.
A gyerekek a városi iskolát látogatják, az igazi nevelői feladat sokkal inkább a tanítási órák után kezdődik. Bár szünidő volt, ami azt jelenti, hogy ilyenkor a szerencsésebbek hazamehetnek, páran táborban vehetnek részt, örömünkre sikerült pár ott lakó gyermekkel is találkoznunk. A sok jó embernek köszönhető, hogy a gyermekek nyári, házon kívüli programokon vehetnek részt. A szerencsésebbeknek jutnak támogatók, akik pár hét erejéig saját otthonukban szinte családtagokká fogadják őket. A gyerekek ezeket a nagylelkű támogatókat keresztszülőknek nevezik. Tőlük az év folyamán több segítséget is kapnak.
Ennek a segítségnek hátulütője is lehet. Az 1-2 hetes magyarországi „luxuskirándulás” után fájó szívvel kell visszatérniük az erdélyi realitásba, ami sok esetben Balaton menti Mc Donald´s kontra penészes kenyér.
Szinte bárki jelentkezhet nevelőnek, (ez itt a reklám helye), persze ennek is van jó nagy hátulütője. Nem mindenkit a gyermekek szeretete vezérel oda. Akadhat, aki számára csupán munkalehetőség vagy bujdosás, míg mások életkrízisük megoldását keresik ott. Mindezek ellenére elismerés illeti azokat, akiken láttuk, hogy szívükön viselik a gyermekek sorsát.
A mi szívünk akkor dobbant meg, mikor tapasztaltuk a gyermekek közvetlen közeledését felénk, „idegenek” felé. Így idegen voltunk pillanatok alatt megszűnt. Ennek köszönhetően a napi munka terhét játékos könnyedséggel kezeltük. A gyerekek reggeltől-estig ott sürögtek körülöttünk.
Adni indultunk és végül mi érkeztünk haza megajándékozottan. Páran közülünk évek óta járják ezt az utat. Tőlük tudjuk, micsoda öröm újra visszatérni, a látszat-reménytelenség ellenére meglátni az örömöt, a fejlődést. Az egyik gyermeket idézve, ők mobiltelefonok nélkül és a további mai modern boldogságkereső luxuscikk hiánya ellenére boldogok.
BH, Felvidék.ma
