Az 1968-as Prágai Tavasz már történelemmé merevedett. Azok, akiknek emlékeik vannak ezzel kapcsolatosan, egyre deresedőbb fejjel, egyre kevesebben vannak. Szinay Árpád visszaemlékezése a megszállás körüli és utáni időszakra fontos adalék, miképpen élték meg az emberek azokat az érdekfeszítő napokat és Szinay esetében milyen tragédia tett pontot életének egy szakaszára, melynek következményeit mindmáig viseli. A pisztolygolyó 45 éve, 1968 szeptemberében fúródott testébe. (BZ)
Egy majdnem végzetes sebesülés története
Augusztus azok közé a hónapok közé tartozik, amelyek ahhoz hogy elnyerjék mai formájukat többször változtak.
Mint a nyári hónapok egyike ősidők óta változékony időjárásával már nemegyszer jól ráijesztett az emberiségre. Egyik éven perzselő forróságok, kiszáradt patakmedrek, másszor hetekig tartó esőzések felmérhetetlen károkat okozó árvizekkel. A feljegyzések olyan esetekről is írnak, amikor a hőmérő higanyszála nulla fok alá süllyedt. A hideg idő következtében nem érett be a szőlő. Többnyire azonban az időjárás az évszakhoz megfelelő volt. Mint egy szívből szerető szülő. Jobbjával megfenyít, baljával kétszer megsimogat.
Egykor augusztus az egyik kedvenc hónapom volt. Az időjárás többnyire mintha hozzám igazodott volna. Mindenből a megfelelő menyiségben.
Azonban augusztus hónapja nem csak a természettel kapcsolatos szeszélyeiről ismert. Az emberiség történelme igazolta, hogy – az időjárás viszontagságaitól eltekintve – a világ politikai egét e hónak napjaiban is többször borította egyszer ború, másszor derű.
Nálunk ilyen felejthetetlen napnak számít 1944. augusztus 29-e a szlovák nemzeti felkelés kirobbanásának napja (ezzel kapcsolatban csak az a szomorú, hogy még hatvan év múltán sem voltunk képesek elfogulatlanul, korrekten, józanul értékelni az akkori eseményeket). De ez a nap nekünk magyaroknak is emlékezetes. 1521-ben ezen a napon vette be Nándorfehérvárt a török, 1526-ban ezen a napon következett be a mohácsi csatavesztés és 1541-ben a török katonaság csellel ekkor foglalta el Budát. 1660-ban meg ezen a napon került török kézre Nagyvárad. 1944-ben Horthy ezen a napon nevezte ki Lakatos Gézát, a korábbi kassai hadtestparancsnokot miniszterelnökké.
Azt, hogy a mai napig mivel ajándékozott meg bennünket ez a szeszélyes hónap, már ismerjük. Ámbár azt, hogy mit tartogat számunkra -ő, vagy pedig napjaiban valaki más- a közeljövőben az egy nagy kérdőjel.
1968-at irtunk és közeledett augusztus vége. Pozsony a szlovákiai Duna-menti „Szépe” éppen legszebb őszi köntösét próbálgatta. Tündöklésével akkor is szerette volna elbűvölni csodálóit. Tarkaságával védenceinek lelkét a békesség, a megértés, a lelki nyugalom, a segítőkészség keverékének érzésével szerette volna megtölteni. Melengető sokszínűségével biztosítani szándékozott számukra az örökké tartó reményt, amelyből elegendő erőt meríthetnek az emberiség szebb és boldogabb jövője felé vezető út megépítéséhez.
A város kétségtelen látványossága kétségtelenül a Duna bal partján emelkedő domb tetején égnek-meredő őskori vár volt. Ennek a feudalizmus korából itt felejtett óriásnak látszólag hallgatag falai az évszázadokon át lábainál élő különböző nemzetek és nemzetiségek fiainak szívében nem engedik kihalni a hovatartozás tudatát, hogy ne feledjék valójában honnan is érkeztek.
Két hónappal azelőtt a Kassán folytatott főiskolai tanulmányaimnak megszakítása után éppen ez alatt az erődítmény alatt immár nagyvárossá cseperedett Pozsonyban találtam átmeneti otthonra és az ingyenes munkásszállót is biztosító, Stavoindustria néven ismert építkezési nagyvállalatnál lettem segédmunkás.
A körülbelül húsztagú szak- és segédmunkásokból álló építész csoportunk a külvárosi Patrongyár városrészben kutatással foglalkozó SzTA épületeinek karbantartó munkálataival volt megbízva. Szállásunk is az Akadémia területén egy kisebb liget akácfái alatt megbúvó földszintes fabarakkban volt. Az ebédet is a munkaadó biztosította és csoportunk egyedüli nőtagja, Janka asszony szolgálta fel naponta 12.00-12.30 óra között. Egyben a munkásszálló takarításáért is felelt.
Az egész hónap felhőtlen időjárása nekünk kedvezett. A munkaidő letelte után naponta meglátogattuk a közeli „Patronka” sörözőt. Néha a kártya is előkerült és olyankor csak a záróra kényszerített ágyba.
A söntés melletti sarokban már ki tudja mióta látástól vakulásig ott kuporgott virágoskertjében kitermesztett százszorszépei között az immár berendezési tárgynak számító görnyedt hátú Rózsika néni, aki virágaival fillérekért segített az italozóknak örömet varázsolni jubiláló hozzátartozóik arcára. A mellette álló tartóoszlopra akasztott fekete táblán két kifakult felirat állt: jobbra – m a, balra – h o l n a p. A feliratok alá gazdájuk naponta fehér krétával rákörmölte kinek van ma, illetve lesz holnap a névnapja.
Elsőnek szobatársam Mónár Józsi állt oda a sörre várók sorának végére. Én csak úgy szolidaritásból álltam oda melléje. Kell majd a segítségem a tizenkét sör asztalhoz szállításakor. Várakozás közben szokásom szerint először most is körbepillantottam. Tekintetem a „virágárusunk” vézna alakjára tévedt. Mintha megállt volna fölötte az idő. Naponta ugyanaz a ráncos homlok, fogatlan, beesett arc, szájában kialudt cigaretta csikk, kezei csont és bőr. Szemei rezdületlenül a végtelenbe bámultak. Vézna alakja nyugalmat és megelégedést sugárzott. Boldognak tűnt. Egyszerre furcsa gondolat jutott eszembe. Vajon mikor kaphatott utoljára Rózsika virágot? Tekintetem automatikusan a névtáblákra tévedt. Ha ma lett volna a névnapja biztosan veszek neki egy nagy csokor virágot. A táblákon azonban ez állt: ma 8. 20. – A N N A B E L A, holnap 8. 21. – J A N A.
A söntésnél épen Jóska került sorra. Tizenkét sör és hat féldeci. Kétszer kellett fordulnunk.
Igaz hogy csak hatan voltunk, de általában a féldeci után egy szuszra kiittuk az első sört is. Azért kellett a két sör. Iszogatás közben megemlítettem, hogy egyetlen kolléganőnknek holnap van a névnapja. Illene őt meglepni egy csokor virággal. Mivel javaslatomat elfogadták mindenki adott egy tízest és megkértük Albertet, hogy holnap Rózsikánál vásároljon egy csokor virágot és a közeli ajándékboltban megfelelő ajándékot.
A helyiségben olyan zsongás volt, mint egy darázsfészekben. Lassan már a saját hangunkat sem hallottuk. Az alkoholtól mámoros vendégek igyekeztek egymást teljes hangerővel túlkiabálni.
Egy külvárosi közkedvelt, füstös kiskocsma meghitt hangulata pár perccel a záróra előtt. A kakukkos falióra tízet huhogva könyörtelenül jelezte a nem kedvelt záróra idejét. A csoportunk vezetője András elsőnek ürítette ki poharát, felemelkedett székéből, majd szó nélkül elindult a kijárat felé. Mi többiek mint szófogadó vazallusai követtük. A csillagokkal telehintett égbolton világító hold sugarai mosolyogva mutatták az utat a késlekedőknek.
A lakóházak ablakaiban fokozatosan kialudtak a fények. A város utcáin ellenkezőleg lassan felpezsdült az éjszakai élet. Egymás után gyulladtak ki az éjjeli mulatók számtalan reklám- lámpái, csillogásukkal odacsalogatva az ártatlan szórakozásnak ígérkező, rakoncátlan dorbézolás utáni sóvárgókat. Lassan a városi közlekedés is az éjjeli rendre váltott és a nyugalomra vágyó lakosság örömére jelentősen csökkent a csörömpölő villamosok bosszantó zaja.
Útközben hazafelé a mester fontossági sorrendben még egyszer megemlítette a holnapi teendőket. Csak az elválaszthatatlan páros, Zoltán és Géza kullogott mögöttünk úgy vagy két lépéssel és fáradhatatlanul boncolgatták a világ, de elsősorban országunk aktuális politikai és gazdasági helyzetképét. Én mint a természet által kíváncsisággal megáldott lélek legtöbbször oda szoktam fülelni a párbeszédükre. Ma épen a párt főtitkárának Dubček elvtársnak legújabb útirány-javaslata, az „emberarcú szocializmus” témája volt napirenden. Nézetüket sajnos nem volt idejük széltében-hosszában kifejteni, mert megérkeztünk szállásunkra és mivel mindnyájunkon erőt vett az ital bódító hatása a politikai diskurzus folytatása helyett inkább ők is az ágyat választották.
Valahogy egész nap nem találtam a helyem. Most is csak forgolódtam az ágyon. Bárhogyan is szerettem volna nem jött álom a szememre. Szüntelenül csak a két „politológusunk” utolsó szavai kavarogtak a fejemben: „ Dubček – emberarcú szocializmus”. Hogy a párton belül Dubček körül
tömörülő „újítók” kisebb csoportjának sikerül-e megvalósítani a párt átszervezését? Hogy a párt bimbódzó új irányvonala túléli-e születését? Milyen meglepetést tartogatnak még számunkra augusztus utolsó napjai? Ilyen és hasonló nyugtalanító gondolatok egész sora volt az oka, hogy nem tudtam elaludni. Ó ez a szeszélyes, kiszámíthatatlan augusztus.
Álmatlanságtól hánykolódva visszagondoltam az Ungvár melletti Palágykomorócon – a Szovjetunióhoz csatolt – leélt gyermekkoromnak tizenhárom évére. Felvillant előttem a kép, ahogy tizenkét-évesen nem egyszer akaratom ellenére kihallgattam anyukám, aki hosszabb ideig a kommunista párt titkáraként dolgozott, bizalmas baráti társaságát. Arról sugdolóztak, hogy milyen szigorúan bünteti a kommunista párt vezetősége tagjainak legcsekélyebb botlását is. Ezzel kapcsolatban éppen a szívvel, lélekkel kommunista Dubček „emberarcú szocializmus” néven ismert új pártirányzatának megvalósításához a SZLKP KB-tól kért hozzájárulása nyugtalanított.
Az az igazság, hogy már azok is – akiket elsősorban az érdekelt, hogy meglegyen gyermeküknek a napi betevő falatja, nem a politika – észrevették, hogy „az 1945-ben Pozsonyt felszabadító szovjet harcosok akiket kenyérrel, sóval fogadtunk és örökké tiszteletben tartjuk emléküket” – legalábbis mi sokáig így hittük – által a Lenin ideáiból és a vörös csillagokból kirakott szebb jövő felé vezető úton egyre több a buktató. Ezért az utolsó napok politikai eseményei szívüket a boldogság, a lelkesedés és a remény sugaraival töltötte meg. Hittek abban, hogy a „dubčekisták” által szorgalmazott változások az emberarcú szocializmus formájában vissza adják nekik a demokráciát, a szabadságot. Látszólag erre utaltak a július huszonkilencedike és augusztus elseje között Ágcsernőben megrendezett Brezsnyev és Dubček csúcstalálkozónak eredményei is. Akkor én is elhittem, hogy Dubček elvtárs a kért „testvéri” segítséget megkapja, de az volt az érzésem, hogy ez a segítség önkényes, egyoldalú, de legfőképpen sajátságos lesz. Ó, ez a bizonytalan augusztus !
A beavatottak már akkor ismerték Brezsnyev titkos szándékát, hisz a Varsói szerződés öt államának vezetői közös tárgyalásaikon többször is követelték a „rebellisek” szigorú megfenyítését, de legalábbis a rendreutasítását.
A közelgő katonai beavatkozás lehetőségére próbálta Dubčekékat figyelmeztetni az augusztus tizenhetedikén Komáromban megtartott Dubček-Kádár találkozón Kádár ártatlannak hangzó (ma már legendás) kérdése is: „Ti valóban tisztában vagytok azzal, kivel álltok szembe?” De az Észak-Csehországban csak „Šumava” néven ismert májusi közös hadgyakorlatok is az augusztusi katonai invázió főpróbájának feleltek meg. A közös gyakorlatozásban résztvevő szovjet katonai egységeknek hazatérésekor a Csehszlovák-Szovjet határ közelében történő letáborozását sem lehetett félreérteni.
Másnap reggel szokás szerint pontban ötkor megcsörrent az öreg vekker. Álmosan rácsaptam az óra biztosító gombjára, bekapcsoltam a Mária-Terézia idejébe is beillő rádiót és törölközővel, szappannal kezemben siettem a fürdőszobába. A tegnap esti züllés után a fejem majd szétrobbant. A koponyám helyett mintha az esti vigadozás közben elfogyasztott nyolc sört cipelném a vállaimon. Ez volt az ára az alkohol okozta kellemes mámornak. Szerencsére az ötperces, frissítő hideg zuhany után jelentősen csökkent kábultságom.
A zuhany vízsugarainak zúgását egyszerre túlharsogta a rádió bemondójának monoton, fontoskodó hangja: „ Kedves hallgatóim! Kérem szenteljenek különleges figyelmet a következő rendkívüli bejelentésünknek. 1968. augusztus 21-én éjjel 11 órakor a Varsói szerződés öt országának – Szovjetunió, Magyar Népköztársaság, Lengyelország, Bulgária, Német Demokratikus Köztársaság – hadserege elkezdte Csehszlovákia megszállását. Kérjük, legyenek türelemmel! Őrizzék meg nyugalmukat!
Azonnal elzártam a zuhanyozó csapjait és próbáltam mihamarabb visszajutni a társaimhoz. Azonban amikor a folyosónak a szállásunkkal határos zöld övezetre nyíló, sarkig kitárt ablakához értem az azon át látottaktól meghűlt ereimben a vér. A közeli fák lombjaitól részben eltakarva, hatalmas vörös csillagokkal az oldalukon, csövüket ijesztően az SzTA épületeire szegezve szovjet tankok sötét körvonalait fedeztem fel, amelyekről szemfényvesztően verődtek vissza a nap ferdén rájuk sütött reggeli csalóka sugarai. Próbáltam tovább lépni, de a lábaim ólomként nehezedtek a folyosó betonjára. Egy pillanatra mintha elvesztettem volna józan ítélőképességemet. A szemeim, mint akit megbabonáztak. A füleimben visszhangként ismétlődtek a rádióbemondó szinte őrületbe kergető utolsó szavai: elkezdődött Csehszlovákia megszállása… őrizzék meg nyugalmukat…
„Fiuk orosz tankok vannak a ligetben” ! Fakadtam ki kétségbeesve, amikor önkívületemből felocsúdva visszatértem a szobába, ahol a többiek lélegzetüket visszatartva hallgatták a rádióból áradó letaglózó híreket. Szavaimra az egyik ámulatból a másikba estek. Abban a pillanatban biztosan akadtak köztük olyanok is, akik kétségbe vonták épelméjűségemet. Azonban amikor ismételten felharsantak a bemondó lesújtó szavai: „Tisztelt polgártársak… őrizzék meg nyugalmukat…”, egyszerre visszazökkentek a valóságba. Csak a szemükből áradó bizalmatlanság árulta el összekuszálódott érzelmeiket. Elsőként Albert és Zoltán emberelte meg magát. Elhatározták, hogy szavahihetőségemről személyesen győződnek meg. Hiányos öltözetükben, -ahogy az ágyból kibújtak- elindultak a kijárat felé. Mi, többiek mintegy vezényszóra követtük őket. A kép amely elénk tárult a második világháborúról szóló háborús filmek jelenetét idézte fel bennünk.
A Szlovák Tudományos Akadémia néma csendbe borult, ártatlanul bóbiskoló épületeire szegeződő, félkörbe felsorakoztatott szovjet-címeres tankok csövei mintha ujjal mutogatnának rájuk: „Íme az első számú közveszély!”
Hozzánk legközelebb egy állig felfegyverkezett katonákkal teli zöldre festett páncélkocsi állt. Fejükön a jellegzetes vörös-csillaggal ellátott sisak, mellükön a nélkülözhetetlen gépfegyver – a kalasnyikov. A harckocsi közvetlen közelében egy negyven-körüli tagbaszakadt katonatiszt, láthatólag a „nacsalnyik” parancsokat osztogatott. Ahogy meglátta a szállásunk kijárati ajtajában halálra rémült arcokkal megjelenő csoportunkat, baljával fenyegetően felénk fordította fegyvere csövét, majd egy tapasztalt parancsnok szigorával jobb kezét is felemelve megálljt parancsolt: „Sztoj! Nazád!” Állj! Vissza! Közben hogy nyomatékot adjon parancsszavának, baljával géppisztolyát ránk szegezve próbált megfélemlíteni.
Amilyen váratlanul jelentünk meg a szállásunk ajtajában, olyan hirtelen tűntünk el szótlanul a láthatárról. Ijedtünkben egymás hegyén-hátán menekültünk befelé az egyszerre szűknek bizonyult, egyébként tágas bejárati ajtón. Félelmünkben a legnagyobb helyiség gyomrában kerestünk menedéket erőtlenül roskadva le a közelünkben található ülőalkalmatosságokra. Feszültségünk akkora lehetett, hogy biztosan még egy tű sem ment volna abba a bizonyos, nem éppen tűpárnának teremtett testrészünkbe.
Ahogy így megszeppenve a megfoghatatlan csenddel próbáltuk áthidalni az ijedelmünk feneketlen szakadékát, hirtelen kipattant a bejárat ajtaja. Ijedelmünk elérte tetőfokát. Valamennyi szempár tekintete nyílvesszőként fúródott a bejárat nyílásba. Torkunkat a bizonytalanság marka fojtogatta. Szerencsénkre a folyosón az aggodalmunkat okozó szovjet katonák helyett a még tőlünk is rémültebb tekintetű Janka asszony vézna alakja jelent meg. Láttára egy emberként hagyta el mellkasunkat a megkönnyebbülés sóhaja.
„A frászt hozod ránk” – szólt rá a hozzá legközelebb álló Mónár Jóska. Szavaiból a megrovás helyett inkább az öröm hangja volt érezhető.
A folyosó falán függő óra 6.45-öt mutatott. Janka asszony a még mindig reszkető kezeiben csörgő kulcsaival csak harmadszorra talált bele a zárba. Ahogy kiderült, pontosabban nem is érkezhetett volna. Alig hogy kitárta irodája ajtaját, megszólalt a telefon. A vonal másik végén Koleszár mérnök férfias hangja szólt bele a kagylóba és Virágot, a csoportvezetőnket kereste.
Röviden tudatta Andrással, hogy a különleges helyzetre való tekintettel erre a napra fizetett szabadnapot kapunk. A továbbiakról a cég vezetősége még ma dönt és időben értesítenek a fejleményekről.
Amikor András tudatta velünk, hogy ma egész nap a magunk urai vagyunk, mindannyiunkat elfogott az emberi kíváncsiság és igyekeztünk mihamarabb kijutni az utcákra. Miközben öltözködtünk pontban nyolc órakor elnémult a rádió.
Csak később tudtuk meg, hogy köztársasági elnökünk Ludvik Svoboda 1968. augusztus 20-án 23.30 órakor a szovjet nagykövet, Cservonyenko felkérésére a rádió és hangszóró segítségével az elsők között szólította fel a lakosságot, hogy őrizzék meg nyugalmukat és semmilyen körülmények között ne tanúsítsanak nyílt ellenállást. Később, amikor a szovjet katonák elfoglalták a stúdiók épületeit betiltották a további adást. Ettől kezdve néhány megfélemlíthetetlen rádiós amíg csak tehette, illegális leadók segítségével juttatta el a legújabb fejlemények hírét a hallgatókhoz.
Amikor kiértünk Pozsony Patrongyár-negyedének tankokkal meghintett utcáira, az óra mutatói a kilenceshez közeledtek. Már az első látásra tisztában voltunk azzal, hogy a teher – és személygépkocsi forgalom teljesen lebénult és a tömegközlekedés sem működik. A kétségbeesett gyalogosok látszólag céltalanul futkostak jobbra-balra. Néhány nappal ezelőtt a szabadság és demokrácia visszatérésével biztató, felcsillant remény sokuknak az arcára fagyott.
A váratlan események terhétől csaknem teljesen lebénult, agóniában vonagló város fájdalmas sóhajtásait elnyelte az utcákon száguldozó vasparipák nyerítése. Ebben a kilátástalan helyzetben a civil lakosság közlekedésének egyetlen módja az egyáltalán nem biztonságos gyaloglás volt. Lehetőleg a járdán. Ha tehát el akartunk még ma jutni a központba, nem maradt számunkra más lehetőség, csak „nyakunkba venni lábainkat” és Petőfi egyik versének soraival biztatva magunkat: „Gyí te Fakó, gyí te Sári, gyí két lovam fussatok…” – számolva kb. két órás gyalog(tor)túrával- meg sem állni a Štefánka kávéházig.
Úgy vagy félórányi gyaloglás után jöttek a panaszok. Minden bajunk volt: fáradtság, szomjúság, hasfájás… A sétányunkat dekoráló utca forgószínpadként váltakozó szokatlan képei egyszerre egyikünket sem zavarta. Szerencsénkre az egyik útba eső presszó ötvenkoronás vendégszeretete varázspálcaként hatott ránk. Két-két korsó jó hideg sör és egy-egy féldeci vodkától új erőre kapva most már meg sem álltunk a belvárosig. Itt már nagyon kellett vigyáznunk, hogy a járdákon hullámzó hatalmas tömeg azok széleitől csak karnyújtásnyira robogó tankok és páncélkocsik lánctalpai alá ne sodorja valamelyikünket. Ahogy megérkeztünk a Manderlához gyomrom jelezte az ebédidő közelségét. Közkívánatra betértünk a kávézó alatti mészárszékbe, ahol meleg egytál ételeket is felszolgáltak és megebédeltünk. Amikor ismét kiléptünk a járdára, nyomban feltűnt a szokatlan csend, amit csak nagy ritkán zavart meg a ligetfalui híd felől érkező és tovarobogó harckocsi.
Egy közeli toronyóra elütötte a delet. Úgy határoztunk, hogy szétválunk. Velem csak Mónár Jóska maradt, akivel elindultunk a régi híd felé. A Comenius Egyetem épületéhez érve betértünk a híd lábánál lévő kerti sörözőbe, hogy a Duna felől fújdogáló lanyha szellőtől kellemesen simogatva legalább részben kipihenjük a gyaloglás fizikai és a látottaktól elszenvedett lelki fáradalmainkat. A napsugaraktól védelmet nyújtó óriás gesztenyefa lombjai alatt megüresedett asztalt választottuk. Fáradt lábaimat feltettem az asztalunknál üresen maradt székre és a pincérnél megrendelt sörre és frissen sült krumpli-lapcsánkára várva próbáltam ellazulni. Nyugalmunk azonban csak átmeneti volt. A sörkert vendégeinek kirajzott méhek zsongásához hasonlítható zümmögését egyszerre mintha ketté vágta volna a folyó másik oldaláról érkező, vélhetőleg egy újabb katonai transzport motorjainak egyre erősödő búgása. A híd vaskonstrukciójával találkozó páncélkocsik lánctalpainak dübörgése többszörösen túlharsogta a vén Duna hömpölygő vízének szüntelen moraját és belopta a hallótávolságra tartózkodók szívébe a félelem és rettegés mellé a gyűlölet és bosszúvágy érzését.
Ahogy az első páncélkocsik az állig felfegyverkezett katonákkal megjelentek az egyetem épülete előtt, a járdákon sebzett vadként őrjöngő tömeg fogadta őket és szovjetellenes jelszavakkal próbálták kinyilvánítani nemtetszésüket. A merészebbek – akik közzé tartoztam Jóskával én is – kövekkel, botokkal, söröspoharakkal fenyegetőzve próbálták nyomatékosabban kifejezni haragjukat. Olyanok is akadtak, akik botokkal a kezükben megpróbáltak felkapaszkodni a mozgó páncélkocsira.
Amikor az éppen érkező páncélos nehézgéppuskásának arcát feltépte egy célba talált söröspohár darabja elszabadult a pokol. A sebesült láthatólag elvesztette önuralmát. Először figyelmeztetésként a levegőbe lőtt, majd amikor látta, hogy senki nem veszi komolyan a tömegre szegezte fegyverét és meghúzta a ravaszt…
Ezen a felejthetetlen napon a gyilkos golyók négy esetben találtak élő célpontra.
1968. 8. 21-én 12.00 és 13.00 óra között a Comenius Egyetem közelében három polgártársunk számára megállt az idő. Három fiatal társunk örökre búcsút mondott életének.
Az alig tizenöt éves Dana Košanová – az egyetem előtti lépcsőkön csípőcsontját érte a végzetes találat. Kórházba szállítása után halt bele sérülésébe.
Ján Holík, a Duna-Hajózási társaság kapitánya ezzel egy-időben a Štefánik téren az arcába kapott két halálos találatot.
A Šafárik téren Stanislav Sivákot szinte ugyanakkor egy hasába fúródott eltévedt golyó kényszerített földre. Kórházba szállítása után halt meg.
Peter Lenger egy nappal később negyedikként a Nagyposta közelében a gyomrába kapott halálos sebet. Szintén kórházba szállítása után halt meg.
Szomorú számvetés. Csak Pozsonyban már az első napon négy fiatal élet hunyt ki a megszálló csapotok keze által. Az igazság az, hogy halálukért még 44 év után is felelősségérzetem van. Hisz a felbőszül tömeggel együtt kényszerítettük lövésre a katonákat azzal, hogy magatartásunkkal veszélyeztettük azok testi épségét. Még akkor is, ha íratlan – vagy ha úgy tetszik hát írott – törvény alapján senkinek nem áll jogában kioltani mások életét!
A későbbi statisztika szerint a megszállás első napjaiban Szlovákia területén a megszállók 19 személyt öltek meg és 130 (köztük engem is) megsebesítettek.
Látva meggondolatlan tettünk tragikus kimenetelét bátorságunk megingott. Most már tartva a következményektől további veszélynek nem tettük ki magunkat. Ismét bebizonyosodott a negáció negációnak törvénye. Erőszak erőszakot szül.
Vissza a Manderlák kávézó felé Jóskával azzal váltunk el egymástól, hogy este a szállásunkon találkozunk.
Engem kíváncsi természetem egy percig sem hagyott nyugton. Legtöbbször kiéreztem, merre találom az érdekesebb események színhelyét. Így történt ez most is. Ahogy közeledtem a Kis-Ferencesek nevű borozó bejáratához megláttam, hogy egy szemmel láthatóan indulatos fiatalokból álló kisebb csoport gyűrűjében, kik zömmel egyetemisták voltak, szovjetellenes megnyilvánulásáról is jól ismert irodalmárunk – jellegzetes bajszával az orra alatt – Dominik Tatárka, akit az Újságírók és Színészek Leningrádi út 3 szám alatt működő klubjából újságíró barátaim jóvoltából – személyesen is ismertem, – ellentmondást nem tűrő, de bizalomgerjesztő hangon próbálja szavaival visszatartani forrófejű hallgatóit a megszálló haramiák ellen irányuló meggondolatlan cselekedeteiktől. Amikor végül elfogadták a csoport egyik tagjának azt a javaslatát, hogy tüntetésüket a Védcölöp városrészben székelő szovjet konzulátus előtt folytassák, már ott álltam eszmei vezetőnk közvetlen közelében és velük együtt tele torokkal üvöltöttem a szovjetellenes jelszavakat mint: „Biri kufaj, igyi damoj ( fogd a vattás kabátodat és takarodj haza), Lenyin vsztávaj, Brezsnyev szosol z uma ( Lenin ébredj, Brezsnyev meghibbant) stb.
A megszállók ellen verbálisan tiltakozó csoportunk lassan mozgásba lendült. A szovjet könyvesbolt bevert kirakatai előtt már katonás léptekkel haladtunk. Magunk mögött hagyva a Šenkvice borozót a bámészkodók közül egyre többen csatlakoztak hozzánk. A Štefánka kávéházat elhagyva már száznál is többen lehettünk. Az utolsó métereket a konzulátusig, közben továbbra is szovjet ellenes jelszavakat skandálva, futólépésben tettük meg.
A konzulátus épületét acélrácsokkal kombinált téglafal vette körül. Hatalmas ablakait kívülről most bezárt faburkolat védte. A csoportunk tiltakozó tagjainak ereiben úgy pezsgett a vér, mint lekvárfőzéskor az üstben a szilva. A bátrabbak éppen próbáltak átmászni a kerítésen, amikor a Dominik Tatárka magasba lendülő jobbkeze jelezte, szólni kíván. Amikor teljes lett a csend, vezetőnk néhány határozottan tiltakozó mondat után felkérte a konzult, próbálja megmagyarázni a számunkra érthetetlen katonai megszállás okát. Mivel percekig semmi válasz nem érkezett, bosszúból kövekkel kezdtük dobálni az épületet. Most már a reakció nem váratott sokáig magára.
Hirtelen megnyílt a bejárati ajtó és két gépfegyveres katona kíséretében megafonnal a jobbkezében megjelent egy civil alkalmazott. Hangosbeszélője segítségével erélyesen ránk szólt, hogy ha nem hagyjuk azonnal abba az épület veszélyeztetését elrendeli a fegyverek használatát. Hogy lássuk nem a levegőbe beszél, szavaival egy időben kissé megnyílt néhány ablak burkolata és az így keletkezett nyílásban lövésre kész gépfegyverek csöve jelent meg. A látottak és hallottak meggyőztek arról, nincs értelme tovább kísértenünk az ördögöt és igyekeztünk mihamarabb lőtávolságon kívül kerülni. Visszafelé a szlovák irodalom napjaink egyik kimagasló alakja – Dominik Tatárka – buzdító szavaival próbált szüntelenül lelket önteni belénk. Különösen kihangsúlyozta, milyen fontos az ember életében az egyenes, nyílt magatartás, a mindig tiszta lelkiismeret. Hogy mindenkinek, akivel az életben találkozunk szégyenkezés nélkül nézhessünk a szemébe, de legfőképpen otthon a tükör előtt a saját szemünkbe. Hogy a felebaráti szeretet soha ne hiányozzon szívünkből és bízzunk az emberiség bölcsességében. Ahogy azt a közmondás is hangoztatja, a remény haljon ki utoljára szívünkben. Hogy hozzátartozóink, barátaink, embertársaink, de leginkább a mindenható Teremtő Istenünk soha ne csalatkozzanak bennünk. Hogy halálunk órájáig megmaradjunk Embernek!
Megálltunk a Štefanka előtt, hogy elbúcsúzzunk. Miután valamennyiünk nevében az egyik diák megköszönte példaképünknek a számunkra mérhetetlenül értékes tanácsait, egy-egy meleg kézfogással elváltunk. Én a hallottakat egy ismeretlen szerző szavaival: „ Úgy élj, hogy szeretteid halálod napján ne örömrivalgásba törjenek ki, mint a születésed napján” és egy Július Cézár idézettel : „ Az árulást mindenki szereti, az árulót senki” toldanám meg. Az utóbbinál az öt buzgó polgártársunk nemrég Moszkvával folytatott levelezésére gondoltam.
Hazafelé bandukolva volt időm átgondolni a mai napon velem történt események komolyságát. Bizonyosan az Úr Isten által odarendelt őrangyalomnak köszönhetem szerencsémet, hogy nem vagyok most a hullaházban én is felravatalozva. Miközben halkan elrebegtem egy rövid hálaimát, megfogadtam, mostantól jobban vigyázok majd, hogy ne kerüljek a maiakhoz hasonlóan veszélyes események közelébe.
Már este hat óra is elmúlt, mikor éhségtől és szomjúságtól gyötörve, hullafáradtan megérkeztem szállásunkra. Még a folyosón megcsiklandoztatta orrcimpáimat a konyhából szállingózó, Jóska félkész hagyományos parasztvacsorájának bolondító illata. Amikor a másodállásban szakács barátom a konyha félig kitárt ajtajában meglátta a fáradság és idegtépő élmények keverékétől megviselt ábrázatomat, azonnal tudta mire van szükségem. „Úgy nézel ki, mintha a sírból jöttél volna vissza! Menj és zuhanyozz le. Mire végzel a vacsora is elkészül.” Közben elsősegélyként számba nyomott egy félig telt sörösüveget, melynek tartalmával eddig a saját torkát és készülő vacsoráját locsolgatta és addig tartotta, amíg tartalmát ki nem ittam, nehogy útban a zuhanyig összeroskadjak a fáradtságtól. Vacsora után azonnal ágyba bújtam és reggelig úgy aludtam, mint a bunda.
Másnap reggel első volt, hogy meghallgassuk a televízió és rádió híreit. Természetesen legjobban érdekelt a „Szabadság Hangja” néven sugárzó illegális adó. A híreket összegezve megtudtuk, hogy a mulatók, éttermek és sörözők, amíg a tilalom tart, többnyire zárva maradnak. Mától kezdve a szigorú cenzúrának alávetett heti- és napilapok késni fognak.
Minket a főépítészünk értesített, hogy folytassuk munkánkat, mintha mi sem történt volna.
Pozsonyban az SZLKP KB ideiglenes tanácsa – Biľak elvtárs kivételével – egyértelműen teljes mértékben elítélte a megszállást. Az ország lakossága is egy emberként lépett fel a betolakodók ellen. Ez az egyhangú véleménynyilvánítás a megszállás első időszakában jelentős politikai csapást mért az invázió résztvevőire. A váratlan fejlemények az SZKP KB-t Brezsnyevvel az élen tárgyalni késztette és ezért 1968. augusztus 23-án Ludvík Svoboda köztársasági elnököt Moszkvába rendelték. Ezzel elkezdődött a normalizáció időszaka. A moszkvai tárgyalások eredményekét többek között Alexander Dubčeket visszahelyezték pozíciójába, de hatáskörét jelentősen leszűkítették. Elsőként semmisnek nyilvánították az SZLKP KB augusztus nyolcadikai ülésén hozott pozsonyi határozatát, mely elítélte a megszállást. Továbbá elfogadták az újságok szigorú cenzúrájának bevezetését. Betiltották a megszállásban résztvevő országok nyilvános támadását. Elrendelték a jelentős politikai pozíciókat betöltő nemkívánatos személyek azonnali eltávolítását, valamit az SZLKP tagságának átszűrését.
Látszólag Pozsony utcáin is újjáéledt az élet. A város szívéből fokozatosan eltűntek az idegen harckocsik és katonáiknak megtiltották egyenruhában nyilvános helyen mutatkozni. De az agresszorok felejthetetlen „kézírása” még megtalálható volt a város egész területén: a szitává lőtt irgalmasok templomának tornya, az öt vértanú meggyilkolásának helyére figyelmeztető virágcsokrok és égő gyertyák kerültek, valamint a számtalan kerítésen, épületen fennmaradt szovjetellenes jelszavak maradvány. Bennem fájdalmas emlékként a második világháborúban a Pozsony „felszabadításánál” elesett szovjet katonák emlékére felállított Slavín emlékmű falára festett négy szó maradt meg, amely talán a legmélyebben fejezte ki a lakosság akkori lelkiállapotát: AZ APA FLSZABADÍTÓ, A FIÚ MEGSZÁLLÓ! Akkor még így hittük.
Szeptember elején csoportunkat átirányították a Pacsirtavölgyben épülő új televízió stúdióhoz. Itt igazi férfi munka várt rám. Kőkemény földben kellett gödröket, árkokat ásni, majd bebetonozni, oszlopok, vezetékek számára ott, ahol a technika nem volt használható. Egyedüli segítőtársunk a lapát, csákány és a légkalapács volt. Bizony, amíg a bőr meg nem keményedett tenyeremen, sokszor voltak rajta fájdalmas törések. Nehéz dolgom volt, de nem panaszkodtam. Hisz fizetéskor a borítékban soha nem találta háromezer koronánál kevesebbet ( a távolsági pótlékot is beleértve). Majdnem egy ezres egy hétre. Hadd tegyem itt hozzá, hogy bár a pénzt meg tudtam keresni, de el is tudtam költeni. Hét közben munka után eljártunk a közeli csapszékbe. Ezt a megterhelést a pénztárcám még játszva elbírta volna. Azonban hétvégén, amikor társaim megtértek közeli családi fészkükbe, számomra megszólalt az alvilág hangja és rendszerint pénteken-szombaton kisöpörtem Pozsony összes ismert mulatóját: Jalta, Štefanka, La Paloma, Krištal bar…
Egyszóval szerettem a nagy és hangos társaságot, a cigányzenét, a könnyű nőket. Így majd minden pénzemet elvitte a vonó, no meg a mámor és egy héttel a fizetés előtt kénytelen voltam a kosztra kölcsön kérni.
Ami az augusztusi és az utána következő eseményeket illeti, bár tagja voltam a kommunista pártnak és rendszeresen eljártam a pártgyűlésekre, a politika különösebben nem érdekelt. Nekem az számított, hogy bár az augusztusi röpködő golyók közvetlen közelében voltam, semmi bajom nem történt. Fokozatosan megtanultunk az itt rekedt szovjet megszállókkal együtt élni, de tudtuk részükről semmi jót nem várhattunk. Személyesen nekem az volt az érzésem, hogy amíg csak egy szovjet katona lesz a közelemben, nem leszek biztonságban és ha szolgálaton kívül a városban fog tartózkodni valamelyikük, én azt megtalálom. És ebben nem tévedtem.
1968. 9. 21 szombatra esett. Mivel a hétvégére egyedül maradtam, az építkezés tőszomszédságában lakó pozsonyi barátaimmal megbeszéltük, hogy az egy hónappal ezelőtt ránk szakadt katonai csapásról egyiküknek a hétvégére megüresedett otthonában tartunk emlékestet.
Attól, hogy hangoskodásunk esetén ránk szól valaki tartani nem kellett, mert a közeli állatkert szavakban szűkölködő lakóin kívül közvetlen közelben senki nem lakott.
Hatan voltunk és a kiadásokat közösen álltuk. A pincérnek kitanult Vlado Lacival a begyűjtött 300 koronából biztosították az ételt, italt. Így amikor este félhétkor bekopogtunk a vendégül látó családi ház ajtaján, a tágas előcsarnokban gazdagon megterített asztal fogadott. Más körülmények között örültünk volna a ránk váró görbe estének. Most azonban vidámságunkat beárnyékolta
a megszállók áldozatainak frissen domboruló sírjain égő gyertyák lángja. Kezünkben az első pohárral egy percig némán fejet hajtva rájuk emlékeztünk.
Poharazás közben ki-ki dióhéjban elmesélte élete érdekesebb mozzanatait. Engem szándékosan utolsónak hagytak, mert már tudták, hogy ifjúságom nagyobb részét a határ menti Ungvár mellett a Szovjetunióban töltöttem és így történetem szórakoztatónak ígérkezett. Amikor röviden elmeséltem, hogyan lettünk anyukámmal egyik napról a másikra szovjet állampolgárokká, és hogyan sikerül
tizenhárom év után visszatérni édesapámhoz csehszlovákiai Veskócra, szemeikből őszinte sajnálkozás sugárzott. Az augusztusi események alatt átélt élményeim közül az tetszett nekik a legjobban, amikor társaimmal úgy „ráijesztettünk” a szovjet konzulra, hogy az fegyvert fogatott ránk. Ezek után elismerték, hogy engem nem akármilyen fából faragtak.
Éjféltájt előkerült két gitár meg egy harmonika és iszogatás közben reggelig „táborozók” ismert dalait dúdolgattuk.
Másnap délután úgy kettő körül a villanyszerelő Emil érkezése költött fel. Látva másnapos ábrázatomat meginvitált egy törött borssal ízesített szilvóriumra, amely percek alatt magamhoz térített. Akkor pedig az éhség kezdett gyötörni, ezért megkérdeztem Emilt nincs e kedve a városban velem vacsorázni. Meghívásomat elfogadta és miután megfürödtem, megborotválkoztam meg sem álltunk a Kriváň étteremig .
Az ördögnek voltam adós ezzel a meghívással.
Az étterem félig megtelt helyiségében a bejárati ajtótól nem messze üresen álló asztal mellett foglaltunk helyet. Amíg a pincérnél megrendelt vacsorára vártunk, szokás szerint körültekintettem.
Az egyik asztalnál éppen fizettek. Négyen voltak. Három civil és egy szovjet katona főhadnagyi rangfokozattal. Az egyenruha teljesen megbabonázott. Amikor a sorban utolsóként távozó tiszt az asztalunkhoz ért, nem tudtam ellenállni az ördög csábításának és udvariasan meghívtam őt az asztalunkhoz. Szándékom természetesnek, ártatlannak tűnt. Én csak hallani akartam a véleményét az utóbbi eseményekről. Audiatur et altera pars! Sajnos elkerülte figyelmemet, hogy a főhadnagy elvtárs kissé többet ivott a kelleténél és amikor néhány kölcsönös kérdés-felelet után minden teketóriázás nélkül megkérdezte tőlem, hogy nálunk az emberek azt gondolják róluk, hogy ők megszállók? „U vász ljugyi dúmajut sto mi zachvátcsiki?” Én nem vettem idejében észre szavaiban a provokációt és azzal a szándékkal, hogy megpróbálom megmagyarázni a lakosság álláspontjának az okát, őszintén igennel válaszoltam. Da! Ő nyílt válaszomra jobb kezével előhúzta szétgombolt zubbonya bal szárnya alatt tokjában lapuló csőre töltött pisztolyát és mielőtt még bárki is megakadályozhatta volna, golyót röpített mellkasom jobb oldalába. Sérült karom válltól bénultan csüggött alá. Ebben a pillanatban – legalábbis az ő szemében – én halott embernek számítottam.
A zakómon ütött pici résen szökőkútként tört elő vérem és közvetlenül előttem pillanatok alatt vörösre festett mindent. Néhány csepp a bakóm zubbonyára is fröccsent. A lövés hallatára az ajtóban pisztollyal kezükben megjelent három civilruhás társa és magukkal vitték hősüket.
Engem a pincérek – miközben egyikük riasztotta a mentőket – bevittek a konyhába és egy jó darab ecetes kenyérrel próbálták a sebemből bugyogó vért elállítani. Néhány pillanat múlva hivatalos személyek egész hada nyüzsgött a lövöldözés színhelyén. A sziréna a mentők érkezését jelezte. A sötét Volgával az NKVD tagjai érkeztek. Valahonnan az ŠTB vérebei is előkerültek.
A jelenlevők között akadt egy szemtanú, aki megőrizve hidegvérét feljegyezte a nyitott páncélkocsin távozó tettes rendszámát és így a nyomozók könnyen a nyomára bukkantak.
A mentők eszméletlen testemet egyenesen a kramárei kórház műtőjébe vitték és azonnali beavatkozással a szolgálatban lévő sebész csapatával kioperálta mellkasomból a lapocka alatt megrekedt golyót, elállította a vérzést és felmérte az átlőtt ütőér és a vállperec idegrendszere károsodásának terjedelmét a holnapi műtéthez. Hajnalban, amikor magamhoz jöttem, a bal bokám erén át egy vérrel telt infúziós üvegre voltam kötve, hogy mielőbb legalább részben pótolják a jelentős vérveszteségemet.
A nem mindennapi operáció lefolyását kamerával rögzítették és később felhasználták az orvostanhallgatók képzésénél. Szerencsémre a körülményekhez mérten nem csak az operáció sikerül, hanem a páciens is életben maradt. Közvetlenül az operáció után a szakorvosok által felállított diagnózis számomra lesújtó volt. Az aorta és a vállperec idegzetének szétroncsolása következtében jobb kezem vállon alul teljesen lebénult, érzéktelenné vált és fennállt a lehetőség, hogy csak évek múltán áll be némi javulás.
Amikor az orvosok megengedték kihallgatásomat, a szovjet ügyész is meglátogatott. Ő ellentétben a mieinktől, akik a jegyzőkönyvbe mondott vallomásom után szótlanul távoztak, a feletteseik és a szovjet nép nevében kérte bocsánatomat. Váltig fogadkozott, hogy mindennemű káromat megtérítik és ha lett volna nekik, nekem ígérte volna fele cárságukat a királykisasszonnyal együtt. Ahogy azonban azt várni lehetett, fogadkozása megmaradt ígéretnek.
Amikor három és fél hónap kórházi kezelés után elhagytam a kórházat, a hatósági szervek a kártérítési kérelmemmel a civil bírósághoz utasítottak, de mivel nem akadt ügyvéd, aki ügyemet vállalta volna a bírósági eljárás el sem kezdődött. Némi pénzbeli kártérítést Miroslav Kocab Cseh politikai aktivista közbenjárására csak az után kaptam, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyta hazánkat.
Ha maradandó nyomokkal is, a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően életben maradtam. A jobb kezem csökkentett mozgékonyságát még képes voltam elviselni, de az SZLKP-nak a szovjet hatalom nyomására elrendelt büntető intézkedései következtében engem ért lelki és politikai sérelmeket annál nehezebben, melyek következtében emberi lényként csak élő halott voltam, állampolgárként pedig nemkívánatos személy mindaddig, amíg az utolsó orosz katona el nem hagyta az országot. Törölték a párttagságomat és persona non grata lettem.
Szinay Árpád, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”37972″}
