Illusztárció (pixabay.com)

Vérlázítóan megdöbbentő az olimpia megnyitóján látott produkció: Madách Az ember tragédiájának római színét, mint a hanyatló birodalom és kultúra haláltáncát hozza elénk. Az önmagát liberálisnak mondó baloldal kétségbeesett dogmatizmusát vonultatja fel, ahol a lecsengett történelmi szerep, hit és érzelmileg telített osztályboldogító szerep fenntartására hamisan értelmezett és tagadott kollektív jogok zászlóvivőjévé váltak, ellensúlyként vállalva a forradalmak hanyatló életciklusának pusztító radikalizmusát. 

Történelmi példán az oroszországi bolsevik rémuralom húszas éveire utalnék, amikor a féktelen, jakobinus terror keleti változatát kellett ébren tartaniuk: a birodalom nyugati részein megszüntették a házasság intézményét, poligám szabadosságba sodorták a lakosságot, közép-ázsiai, moszlim népességnek betiltották az iszlám jog alapján gyakorolt többnejűséget. Ez volt a nagy forradalmi tett! Ezt csak 1927-ben szüntették meg. Azt kell látnunk, hogy a rációt fölülíró tettek dominanciája mindig is jelen van és lesz…

„Ha csak a hideg ésszel véghez vitt nagy tetteket írnák a népek számlájára, a világ annalesei nagyon keveset jegyeztek volna föl ” –írja Le Bon (A tömegek lélektana, 27. oldal). Tehát tagadhatatlan a politikai hitformák praxisának vallásos jellege!

Máris elérkeztünk a legújabb események vallástani elemzéséhez.

A sacra (szent) és a profán minden vallás és vallásos hitforma – legyen az politikai vagy más beágyazottságú – részét képezi.

A vallásban minden, ami Istené, Isten lényegével összefüggő, szentnek számít. Ezzel ellentétben az Istennel szemben  állók, Diabolosz, tévelygések stb. profánnak számítanak.

Ebben megegyezik az összes szerző, legyen az teológus avagy valláskutató. A vallásos sacrum teljesen érzelmi fogantatású, de a politikai hitformáké ugyanúgy, kikerülve az értelem hatásköréből. A politikai hitformáktól átjárt tömeg, legyen az össztársadalmi avagy csak szűkebb elit réteg, ahol például a nyitott társadalom fanatikus követői számára  mindez pótolja a vallást és tudományt is, ugyanígy sacrumok és profánumok között mozog. A történelem rámutat az egyes korok sacrumaira: a francia forradalomban ez a szabadság – egyenlőség – testvériség eszméje volt.

A nemzeti eszme és nacionalizmus világának folyamatos sacruma az ország birtokállománya és területi sérthetetlensége.

Gondoljunk csak  az orosz–ukrán megbékélés gátjára. Az amerikai közelmúlt eseményeit nézve például a BLM faji eszméje élvez sérthetetlen szentségimádást. A neomarxizmus és woke ideológia számára az Istent, hazát, családot tagadó a megváltó gondolat, hirdetve a tökéletes emberi autonómiát, norma nélküli szabadságot, mely később ennek temetőjévé lesz, mert a végcél a nihil. A profán az olyan egyén, eszme, amely a sacrumot meg akarja dönteni. Arra vár, hogy a saját szentségei megszülessenek. A kommunizmusban törvény és hatalmi önkény üldözte a polgári gondolatot, vallást, az eszmék szabad áramlását.

Általános törvényként fogadható el, hogy az olyan profánumot, mely az ellenségünk sacruma, hevesebben üldözzük, mint azt, amely magunknak és ellenségünknek is profánuma, kimondva közös ellenségünk!  Példaként szolgáljon, hogy a pápa a protestánsok ellen létrehozott cognaci ligában szövetkezett az oszmán törökkel. Ők pedig az egész keresztény világ esküdt ellenségei voltak. Elég visszagondolni a sacrumok és profánumok viszonylatában a második világháború korára, amikor a polgári, demokrata országok mindent elkövettek, hogy a nácik ellen az orosz bolsevizmussal szövetkezzenek, pedig a sztálini birodalom egyformán volt ellensége a fasizmusnak és a polgári demokráciáknak.

Beszédes a Francis Watson Medici Katalin és kora című művében elemzett jelenség: Szent Bertalan éjszakáján tömegesen mészárolták le Párizs utcáin a protestánsokat, de igen sokan úgy menekültek, hogy hitetlennek és istentelennek vallották magukat.

A vallási fanatikus gyilkosok a vallástalanságot elnézték, de az „eretnekséget’’ nem. Itt a profán maradt, de a két egymásnak feszülő sacrum nem maradhatott együtt meg.

A már példaként említett cognaci liga vallásháborús  szerveződése a magyarázat arra, hogy az olimpiai megnyitón az iszlám sacrumai érintetlenek maradtak, csak a keresztények (a hazai kultúra) részesültek durva támadásban.

Az iszlám kereszténységellenessége mindent megvilágít. Korunk és jövendőnk számára „vigyázó szemeinket  most Párizsra vessük!”

(Erdélyi János/Felvidék.ma)