Pályatársai, barátai köszöntötték a nagymegyeri Plauter kúriában a 60 éves Balázs F. Attilát, nevükben Aich Péter pozsonyi író az alábbi szavakkal méltatta írói, költői, könyvkiadói tevékenységét:
Hölgyeim, uraim, s nem utolsó sorban tisztelt jubiláns, kedves barátom,
hatvan évet értékelni s méltatni nem csekély feladat. Ugyanakkor könnyű is volna, hiszen ilyen korban az ember már túl van a nehezén, s élete legfontosabb bolondságait is elkövette – bár azért van még esélye, hogy tetézze azokat. Egy alkotó lélek ugyanis többnyire meglepetéssel fenyeget, s ez Balázs F. Attiláról is jó okkal föltételezhető.
Erdélyből indult, a tündérkertből, bár Móricz Zsigmond meghatározását a szocializmus romániai válfaját építgetni próbálkozó helyszínre alkalmazni ugyancsak óvatosan kéne. Szülővárosából, Marosvásárhelyről eléggé kacskaringós út vezetett Ekecsig, ahol ma él, és vált az úgynevezett szlovákiai magyar irodalom fontos alakjává, na de Isten útjai kifürkészhetetlenek. És persze a sátán csábítgatásai is. Jut ebből mindnyájunknak bőven, ez úgyszólván mindennapi kenyerünk, s tesszük ennek következtében azt, amire Madách ösztökélt mondván: Ember, küzdj! Márpedig a küzdelem önmagunkkal a legnagyobb, a legádázabb – föltéve, ha komolyan gondoljuk. S tetézi ezt a költőnél a küzdelem a szóval, amennyiben valóban költő akar lenni.
Hadd ne soroljam itt a kötetek és fordítások sokaságát, amelyek Balázs F. Attila tollából származnak, mellőzzük a szakma elismerését és vállveregetését is, amely jól esik ugyan, de csak a pillanatnak él: a valódi értékről úgyis a jövő fog majd dönteni a maga változó ízlése és megítélése alapján. Vessünk inkább néhány pillantást arra, ami most számunkra is maradandó örömöt szerez.
Persze föltehetjük a kérdést, mi az, ami örömöt nyújt, mi az, ami a költészetben fölemelő. Azt szokták mondani, a művészet mindig a szépért, a jóért küzd, sőt a szebbért, a jobbért, ám annak ellenére ez még sosem sikerült: szélmalomharc ez. Arra viszont már senki sem gondolt, milyenné vált volna a világ, ha a művészet nem ellensúlyozta volna azt a sok csúnyaságot, amit az ember szintén elkövetni képes. Emlékezzünk csak az ókori görögökre, akik vérfagyasztó testvérharcot voltak képesek egymás ellen vívni – s egyúttal milyen csodálatosan tudták ezt megénekelni. Vagy akad mégis, aki kétségbe vonná Homérosz pozitív hatását?
Egyszer Attila néhány versét küldte el nekem e-mailben – ezek később a Kék című kötetben jelentek meg – azzal a kéréssel, mondjam el véleményemet. „Te is olyan verseket írsz – mondtam erre –, hogy legalább háromszor kell elolvasni, hogy egyszer ráérezzen az ember.” Meglehet furcsán, elítélően hangzik ez, holott sokkal inkább dicséret az. A változó világgal a vers olvasása és élvezése is változott. A régi görögök közül sokan betéve tudták az Iliászt és Odüsszeiát, úgy gyönyörködtek benne, nagy valószínűséggel zenekísérettel szavalták. Tinódi már biztosan énekelve mondta el históriáit, a XIX. századból pedig birtokomban van egy kézzel, gyöngyírással készített antológia, amelyet anyai ágú dédanyám számára másolt ki egy akkori udvarlója. Ma a verset másképp élvezzük. A mai versek, amelyeket jónak tartunk, nem ilyen olvasmányosak. Azt fejtegettem tehát Attilának, „hogy ilyen módszerrel elég messze kerültünk az átlagolvasótól – a nemolvasókról, akik a lehengerlő többséget alkotják, nem is beszélve … Azon gondolkodom néha, hogy bennfentes érdeklődőké lett az irodalom, s a művészet egyáltalán, az átlagember nem érti, de még a tanárok sem a gimnáziumban, ennélfogva nem tudják igazán közel hozni a gyereknek, aki eleve nem érdeklődik ilyen iránt, mivel az nem tévé, nem videó, nem számítógép”, sem fiatal csinibaba, akivel viszont véleménye szerint tudna mit kezdeni. Pedig a vers is van olyan érzékeny teremtés, mint egy (nem csupán) ifjú hölgy lelke, igazából csínján kell azzal bánni, hogy megértsük, bár azért a vers talán mégis hozzáférhetőbb. Ráadásul meg lehet tanulni, hogyan értelmezhető a vers, nem egyszer persze több síkon.
Engedtessék meg – pars pro toto – egy példa. Balázs F. Attila egyik versének címe, s a vers visszatérő motívuma: a kezek nem találkoznak. Ez a ténymegállapítás tulajdonképpen egyértelmű metafora. Vagy szimbólum, ha úgy akarjuk, mert mindig van két kéz (vagy bármi másból kettő), amely találkozni szeretne, de csak kapkodnak, hadonásznak, az igyekezet azonban meddő marad. Annyira szomorú az, ha magadra maradsz, mint végül a halállal (mert meghalni is végső soron egyedül kell) – de vajon ki az, aki nem élt meg ilyet? Nem kell ahhoz ténylegesen meghalni, hogy megértsük, bár a lélek magánya a megtévesztésig hasonlít a valódi halálra. Sokan bizonyára tudják: az alkotás is a magány dolga. Ezért a magány a költő sorsa.
Ilyeneket s ilyenekről ír Balázs F. Attila. A Minimál című kötetében a csontig lemeztelenített versek is ilyenek: szűkszavúak, mégis bőbeszédűek. De persze csak akkor, ha odafigyelünk, s hallgatózunk, hogy megszólaljon bennünk a vers. Mert akkor a vers – Balázs F. Attila verse – nagyon sokat tud mondani. Ez a lelkünkben megszólaló bőbeszédűség a vers tulajdonképpeni minőségének az ismertetőjele, mondhatni kritériuma.
Egon Erwin Kischt a száguldó riporterként jellemezték, Balázs F. Attiláról pedig elmondhatjuk, hogy a száguldozó költő. Nem csupán azért, mert volt ő már bábszínész és könyvtáros is, Szlovákiába való áttelepülése után pedig szinte minden magyar nyelvű médiában dolgozott, hanem azért is, mert állandóan úton van. Szükséges ez, hiszen szerkesztőként, kiadóként távoli helyekre (többek között nyomdákba, raktárakba, de akár szerzőkhöz), költőként pedig Dél-Amerikába is elment, s Erdéllyel (Romániával) sem szakadt meg kapcsolata, sőt, az együttműködés inkább bővült. Ez így fizikailag megerőltető, szellemileg viszont fölöttébb gyümölcsöző. Másrészt Balázs F. Attila egy (nagyobb) kisebbségből (kisebb) kisebbségbe jött, ami már önmagában véve is hősies tett: mi csak tudjuk, hogy a kisebbségi lét legföljebb egy mazochistának lehet gyönyörűség. Ugyanakkor azt is tudjuk, mekkora felelősség az, amit vállalni kell. Gondolom, Balázs F. Attila ezt is kétszeres súllyal veszi tudomásul, ténykedése mindnyájunk hasznára és örömére erről tanúskodik.
Ehhez kívánok – gondolom mindnyájunk nevében – sok erőt, kitartást és kevés bánatot a hatodik X miatt. Gondolj arra, kedves Attila, amire George Bernard Shaw int, hogy „megöregedni” azért nem mindenkinek sikerült, főleg nem ilyen tevékenyen. Shirley Maclaine erre a témára azt mondja, hogy sürgősen meg kell gyónnia, amíg még emlékszik a bűneire. Nem valószínű, hogy éppen Te bűntelen volnál, de azért annyira sietni nem kell azzal a gyónással, hacsak nem versben teszed meg. Úgyhogy lehetőleg ne vétkezz, ehelyett inkább írj, elvégre az alkotás nem bűn. És írj hittel, ahogy a Minimál című köteted 51. versében írod, mint az igazság tudója, aki szavakat, szitkokat görget a magabiztos, győzelme tudatában levő királyra, hogy seregét elpusztítsa. Sokan vannak az ilyen magabiztos, pökhendi hatalmasok, akikkel mi nem fegyverrel, de szavakkal annál hatékonyabban tudunk harcolni. Ez legyen magányod – művészeted vára.
Aich Péter, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”43690,43621″}
