Kezembe került a Magyar Hüperión című folyóirat idei februári száma, benne a „Szlovákia-ügy – rendhagyó megfontolások” című tanulmány Farkas Géza tollából, amely minden bizonnyal számot tarthat a felvidéki olvasók érdeklődésére is.
Sokan emlékezhetnek még a Felvidéken arra, hogy Farkas Géza egykori pozsonyi konzult 2011-ben – épp három éve – hazahívták Magyarországra, mert nem csak konzuli ügyekről szólt egy interjújában („Trianon Szlovákiát is sújtja” /Bumm.sk, 2011. 02. 09./), hanem néhány mondat erejéig a magyar-szlovák viszonnyal kapcsolatos, sok évtizedes tapasztalatait is összefoglalta, érzékeltetve: érdemi javulás nemigen lehetséges, amíg vitaalapnak fogadjuk el a virtuális szlovák történelmet. Az interjú elolvasható ITT>>.
Farkas Géza terjedelmes elméleti írásban foglalta össze nézeteit a szlovákkérdésről, egy jobboldali folyóiratban, a Magyar Hüperiónban (2014. februári szám). A folyóirat első pillantásra a magyar jobboldali értelmiség folyóirata, a „Hagyomány és Magyarság Alapítvány” adja ki. Tartalmát Bogár László és számos más ismert magyar értelmiségi, közéleti szakember fémjelzi, főszerkesztője Horváth Róbert vallástörténész.
„Szlovákia-ügy – rendhagyó megfontolások” című tanulmányában Farkas célul tűzi, hogy meghaladja a fogalmi kötöttségeket, ezért a szöveg rövid ismertetése nem könnyű feladat.
A szerző nyilvánvaló szándéka, hogy kilépjen a Szlovákiával kapcsolatos közbeszéd és politikai gondolkodás kliséi közül, a témát társadalomfilozófiai kontextusba helyezze, miközben gyakorlati következtések levonására is lehetőséget ad. A Magyarországból kiszakadt új állammal kapcsolatos közfelfogás szerinte statikus, s úgy véli, hogy ebből a patthelyzetből filozófiai „edzettséggel” rendelkező, távlatos gondolkodásra képes, nemzeti elkötelezettségű – eddig rejtőzködő vagy talán nem is igen létező – magyar értelmiségi réteg mutathatna kiutat. Érezhető, hogy a magyar nemzetpolitikát nem tartja intellektuálisan megalapozottnak. „A magyar térfelet politikailag korrekt megmondó emberek, szerkesztők és politikusok uralják. Még most is azt látjuk, hogy a ’történész’ rangjával felruházva lehetséges ’jobbra is ütünk, balra is ütünk’ stílusú politikai elemzőként hírnevet szerezni, sőt médiasztárrá válni” – nehezményezi. Egyik fő kifogása, hogy „a hivatalos Magyarország nem mer kézre eső csodafegyveréhez, a tényekhez nyúlni, nem fordítja előnyünkre azt az adottságunkat, hogy nekünk nem kell új történelmet írnunk, vágy átírnunk a régit.” Azt sejteti, hogy ezt a korlátot lényegében külső erők határozták meg Magyarországnak. Példaként hozza fel, hogy Charles Fenyvesi, „a hazai megmondó emberek amerikai felettese” egy évvel a megjelent interjú után is azon háborgott a Heti Válaszban („Amerikában a helyzet változatlan”, 2012. március 2.), hogy a magyar konzul nem kért bocsánatot a szlovák nép önérzetének megsértése miatt. Fenyvesi azt üzente ily módon, hogy „Magyarországnak nem szabad történelmi tényekkel borzolnia a fiatal Szlovákia kedélyeit”. E mögött többek közt az a hipotézis húzódhat meg – jöhetünk rá némi szövegértelmezéssel -, mely szerint az európai környezet egyben nemzetpolitikai törekvéseink számára is kedvező, vagy Magyarországnak kötelező úgy tennie, mintha kedvező volna.
Saját nézeteinek intellektuális megalapozásához két igen jelentős 20. századi filozófust, Ortega y Gassetet (akinek két művét ő maga fordította magyarra) és Spenglert hívja segítségül. Két olyan gondolkodót, akiket „a fősodor nem szeret”. Szerinte a médiában „filozófusként” megjelenő adu ászok sosem filozófiáról beszélnek (ahogy a „történészek” se igen a történelemről), csak „fölényeskedve kihasználják a közvélemény tájékozatlanságát”.
Farkas Géza úgy fogalmaz, hogy Trianonban „desztillált, de a közgondolkodásba akkor mélyen beivódott nemzetfogalomra való hivatkozással történt a határszabászat”, s a diktátum nemzetbüntető jellegében már csak azért is példátlan volt, mert ehhez „a nemzet vadonatúj fogalma is kellett.” Állítja: semmiképp sem arról volt szó, hogy a környező nemzetek „lenyűgöző történelmi tetteikkel” múltak volna felül minket. „A magyar állam politikai ereje, keretei, önállóságának mértéke már korábban, évszázadokon át képlékeny és változó volt, de fogalmi alapon ilyen mérvű sebészi operációt még senki nem óhajtott végrehajtani” – írja.
Spengler segítségével a nép (s a jóval későbbi nemzet) fogalmát boncolgatja. „Sem a nyelv egysége, sem a testi eredet nem döntő. Ami a népet a népességtől megkülönbözteti, az mindig a ’mi’ belső élménye” – idézi „A Nyugat alkonya” című művet. Megállapítja, hogy a nemzetfogalommal sok a visszaélés. Ortega nyomán az államalkotás két hatalmas és jól dokumentált példáját – Róma és Kasztília esetének tanulságait – vetíti rá a magyar állami entitás történetére, helyzetére. „Az emelkedő pálya addig tart, amíg az adott entitás minden akar lenni, mert hivatása van, mert másokat szép szóval, vonzerejével vagy fegyverrel maga mellé állít, s akkor indul hanyatlásnak, amikor közhatalmát a hatalom ízének öncélú élvezete kezdi jellemezni.” Vagy növekszünk, vagy zsugorodunk, hanyatlunk. Világos, hogy szélesebb környezetünk, a mai Európa ebben az összefüggésben is hanyatlónak tűnik fel. A jelenlegi feltételrendszer ugyanakkor se a magyarországiaknak, se „a Szlovákiába sodródottaknak” nem kedvez, noha „a szlovák fölényről a nemzetközi fórumok, és saját kívülről meghatározott korlátaink gondoskodnak”.
„Nem látszanak azok az erények, amelyekben tökéletesedve naggyá, vonzóvá, életenergiákban bővelkedővé lehetne válni.(…) A nagyság, az igazi történelmi fölény kérdése a konzumidiotisztikus összefüggésrendszerben nyilván fel sem merül, kicsinyes vitáink a divide et impera folyamatos lehetőségét szolgáltatják a világkormánynak” – állítja.
A szerző a két néptöredék – a magyarországi és a szlovákiai – viszonyát a történelmi létjogosultság bölcseleti szempontjából vizsgálja. „A szlovákság pillanatnyi előnye abban áll, hogy, úgy tetszik, nagyon is van miért együtt lennie (a sikeres nemzet egyik ortegai feltétele): bebizonyítandó, hogy mindig volt, s hogy nem magyar. S ebben nem csak a képviseleti elit, hanem a képviselt tömegek nagy része is szenvedélyesen egyetért. Agytekervényeik rejtett zugaiban persze érzik, hogy az eredmény törékeny. Ezért vadócok, ezért akarnokok.” Farkas szerint a hiányzó szlovák történelem pótlására irányuló közös erőfeszítés egyenesen országegyesítő malter, amelynek köszönhetően Szlovákia jelenleg „a nemzet kérdésében végletesen megosztott Magyarországnál jobb országnak minősíthető”.
A „magyar princípium” ügyét azonban korántsem látja elveszettnek. „Védelmezőinek erőt adhatna a tényleges történelem és a vertikális meghatározottság tudata, gyengeségünk azonban, hogy a hivatalos Magyarország szinte kétségbeesetten menekül az alkalmazásuktól, az erre való hivatkozástól. Ez a menekülés „a bárgyúságig menő (…) bocsánatkérési kísérletekig” terjed, amilyennek Surján László és Stefan Hrib összeborulását is tartja. „Ezen az alapon a puhány modern entitások diplomáciai tevékenysége szinte puszta bocsánatkérésből állhatna” – vallja. Szerinte legutóbb mintegy ezer esztendeje volt még elegáns dolog államot alapítani, amit a huszadik század hozott, az legfeljebb „nemzetgründolás” nagyhatalmi érdekből. Magyarország nincs megállíthatatlan zuhanásban, létezése a kezdetek óta hullámzó volt, „a lét és a nemlét határán egyensúlyozott, egyfajta igen erős, szinte mitologikus szimbólumként”.
A sokat emlegetett megbékélés szó szerinte használható a divat, a vegetatív meghatározottságú bocsánatkérés szintjén, de másképp is. „Akkor jöhet el, ha mindnyájunkat szánjuk azért, hogy a fogyasztói dagonya az otthonunk. A két néptöredék között a maguk iránti és az egymás iránti mély szánalom, valamint a kölcsönös empátia kialakulása lehet valamikor az első lépés a lelki béke felé. Az elsodortakat a miatt sajnálhatjuk, hogy hamis múltépítéssel, öncsalással teltek együtt töltött éveik, magunkat, a csonka honhoz kötődőket pedig, hogy hivatalosságaink feledtették valós történelmünket, vertikális meghatározottságunkat, s jórészt csak a megélhetés, az üres, tömegemberi időtöltések, szórakozások viszonyrendszerében gondoltak népünk kallódó részeire.”
Elutasítja az olcsó optimizmust, de úgy véli, hogy „a történelmi munkahipotézist, amely szerint „bájos couleur locale-ból (vagyis a felső-magyarországi szláv lakosságból) is válhat – mesterséges környezetben – vertikális meghatározottságú szimbólum, a szakralitás hiányzó kellékeit pedig díszletraktárból is lehet pótolni, egyelőre nem sikerült igazolni, s az sem lesz bizonyíték, ha az egész Felvidék elszlovákosodik.” Nézete szerint „államot az alapít, aki képes rá, s csak frissen gründolt nemzet szánandó tagjai panaszkodhatnak arról, hogy a náluk életrevalóbb megakadályozta őket az államalapításban”. A történelem fordulni fog, mert ez a szokása, s a nemzet romlatlanabb részének addig is fürkésznie kell a holnapot, a bizonytalan jövőben érvényesülni képes erényeket legalább gondolatban ébren tartva, baráti kapcsolatban az erő mindenkori szereplehetőségeivel. Ehelyett minden politikai erő vagy irányzat úgy viselkedik, mint „aki zuhanás közben fennakadt egy méztelepen, s azt kitartóan nyalja”. A szerző szerint az egyedüli kivételt a nemzeti radikalizmus, az igazi natio hungarica képviselői alkotják, akiknek minél hamarabb Fehér Könyvet kellene összeállítaniuk az utódállamok legjellemzőbb történelemhamisításainak elhárítására, mert – ahogy Francis Bacon írta – „ha nem tartjuk fenn az Igazságot, az Igazság nem fog fenntartani minket”, azt is elveszíthetjük, amink még van. A címben is szereplő „Szlovákia-ügy” szerinte kísérletként is értelmezhető: eldőlhet majd, hogy „vertikális meghatározottság nélkül, a történelem művi pótlásával történő folyamatos kísérletezés útján is lehet-e érdemben nemzetté válni, nem pedig csak átmeneti érzelmi, nyelvi és fogyasztói egységgé.”
A tanulmány letölthető ITT>>>.
Pogány Erzsébet, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”27843″}
