„Hogy mi jellemzi az ú.n. kulcsjátékost, tehát az olyan egyéniséget, aki egymaga képes befolyásolni a meccs kimenetelét, arra nem lehet teljes biztonsággal válaszolni,
ám annyi bizonyos, hogy az ilyen futballistának minden helyzetre van valamilyen megoldása, elképzelése, sőt, képes egy szempillantás alatt valami váratlan kitalálni. Olyan ez talán, mint amikor a jó színész fejéből kiesik a szöveg, mégis feltalálja magát, miközben a közönség nem vesz észre semmit. Szerintem a kulcsjátékos születik! Nem lehet valakiből eredeti megoldásokat alkalmazó „alkotót” nevelni, azt a bizonyos futballintelligenciát nem lehet megtanulni.
A kulcsjátékos az első pillanattól kezdve követi a játékot, érzi a ritmusát, szemmel tartja az ellenfelet, s az adott helyzetben művészi szinten alkot. Maradona például képes egy tizedmásodperc alatt váratlan helyzetet teremteni, s így esetleg eldöntheti a kilencven perc sorsát. Lehet, hogy mások is rájönnének a megoldásra, csakhogy nekik háromszor annyi időbe telne az egész, s a lassúság miatt gyakorlatilag alkalmazhatatlan lenne.
A kulcsember tehát mindig felismeri, milyen taktikát alkalmazzon, s az elképzelt variációt technikailag is képes kivitelezni. Már a grundon meg lehet szerezni mind a taktikai, mind a technikai képzettséget. A nagy játékos az ellenfél harmadában is képes a legjobb megoldásra, tehát be tudja csapni az ellenfelet a saját legvédettebb területén is. Mindez természetesen nem megy megfelelő erőnlét nélkül.
Egy időben azért nem fejlődött a labdarúgás, mert sokan – még a szakemberek közül is – azt hitték, hogy elegendő a kondíció fejlesztése, s majd jönnek a győzelmek. Az edzéseken a technikai érzék fejlesztésének rovására erőltették az erőnlét megszerzését. Ettől remélték a győzelmeket. Ez hibás elgondolás volt, ezt a gyakorlat már bebizonyította.
Pelé például úgy is képes figyelni a játékot, s benne saját társai és az ellenfelek mozgását, hogy gyakran más irányba néz, ám a labdát mégis a legjobb helyre rúgja, s ebből alakul ki aztán a váratlan helyzet, így születik a gól. A nagy játékosegyéniség tehát hat a többiekre is, őket is „felhozza”.
Ismét Pelét említeném, aki még a védelmet is tudta dirigálni, mert mozgásával kikényszerítette, hogy az ellenfél ne a megszokott stílusában játsszon. Időnként mintha feleannyit mozgott volna a pályán, mint a többiek, mégis lekötötte az ellenfelet.
A kulcsjátékos önbizalmat ad a többieknek, hiszen ő sohasem önző, képes alárendelni a tudását a csapat érdekeinek. Példák egész sorát lehetne ezzel kapcsolatban említeni – Maradona például a tizenhatoson belül is leadja a labdát egy jobb helyzetben lévő társának, pedig ő maga is próbálkozhatna a gól belövésével. Egy igazán nagy egyéniség, ha kijön a lépés, akár száz százalékos teljesítményt is nyújthat a meccsen, viszont nyolcvan alá sohasem megy!
A kulcsjátékos az utolsó sípszóig élvezi a játékot, s lehet plusz öröme is, ha netán valami olyan is bejön, amit még a meccs előtt tervelt ki. Sohasem felejtem egyik bajnoki mérkőzésemet, amikor Pozsonyban az Inter színeiben négy gólt lőttem az akkori nagy Dukla kapusának, Viktornak.
A gól története: előzőleg megfigyeltem, hogy Viktor, ha kézzel hozza játékba a labdát, hatalmas dobással mindig balra dobja ki a bőrt, hogy minél előbb mozgásba hozhassa csapattársait. Amikor tehát Viktornál volt a labda, én úgy tettem, mintha nem figyelnék, de mihelyt lendítette a kezét, elkezdtem vágtázni és a duklás játékost megelőzve, mellel levettem a labdát, és szinte besétáltam vele a kapuba.
Ez a gól külön örömöt hozott, mert igazolta, hogy érdemes figyelni az ellenfelet, hogy az adott pillanatban meg lehessen lepni. A kulcsjátékosnak az utolsó másodpercig hinnie kell a győzelemben, s amikor döntetlenre áll a csata, még kockáztathat is – megpróbál egyedül kapura húzni vagy cselezni a tizenhatoson belül, hátha csak szabálytalanul tudják szerelni és jön egy tizenegyes vagy szabadrúgás.”
(Folytatjuk.)
Fotók: Szikora György archívumából és M. Nagy László felvételei.
Batta György, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”45924″}