Ma van a Magyar Kultúra Napja. Télhó ideje, Boldogasszony hava, éppen úgy, mint idestova két évszázaddal ezelőtt, 1823. január 22-én, amikor Kölcsey Ferenc véglegesítette „nemzeti fohászát”, a Himnuszt. „Imája” megírásakor a költő krisztusi korban lévő, 33 éves fiatalember volt. Elképzeljük őt, amint a magyar hon keleti végein, szatmárcsekei otthonában, az ablakon át a királykék-jobbágykék ég alatt szikrázó, behavazott tájat figyeli, a nem messze kígyózó, erdőket kerülgető Tiszán és testvéröccsén, a Bodrogon zajlik a jég, s odabent, körülötte ódon bútorok és könyvek ármádiája őrzi a csendet. E magányban szívéig ér a múlt, s a magyar nemzet zivataros századaira gondol. Európa egyik legrégibb önállóságú nemzetének századaira, az egybeforrt, az elvérzett, a széthullt, ütközeteket nyerő és háborúkat veszítő, Európa által hol megbecsült, hol megregulázott Magyarországra: a honfoglaló Árpádra, aki népének hazát alapított és jövendőt biztosított azáltal, hogy nemzetét nem pusztító vész gyanánt kívánta bemutatni Európa azon népeinek, kikkel majd együtt kell élnie, mert jól tudta, hogy az erőszakra épülő hatalom nem tarthat soká.
Megjelenik költőnk szívében államalapító Szent István királyunk, aki Intelmeiben fiát, Imrét emberbecsülésre, tisztességre ösztönzi, hogy uralkodóin keresztül a magyar nemzet megszerezze a művelt Európa becsülését. Aztán a kereszténység védelmében szavát és karját felemelő Szent Lászlóra gondol, és II. Andrásunk Aranybullájára, „öntudatunk alkotmányára”, mely évszázadokon át volt – főleg Mohács, az önálló magyar államiság megszűnte után – erkölcsi kapaszkodónk, a független, szabad és alkotmányos magyar haza jogi záloga; eszébe villan Zrínyi Miklós és az ő „nagyhirü munkája”, a Szigeti veszedelem, melyet „irigy üdő, sem tűz el nem bonthat”; elvonulnak előtte mindazok, akik – erős hazát teremtve – lelküket és álmukat dalba, képbe, kőbe írták, festették és vésték; megidézi a magyar nép által igaz mesékbe foglalt Mátyás király boldog-szomorú emlékezetét, és Károlyi Gáspárt, aki kibontotta az idegen nyelv sziklabörtönéből „Isten levelét”, a Bibliát, hogy tudja mind, ki magyarul beszél: ő nem lehet árva, van Ura, ki érti, védi, szánja.
Ezen az estén, 1823. január 22-én Kölcseynek szívéig ér a múlt, s a rettentő kínhalálokat is megélt, de mindig feltámadó, boldogtalanul boldog magyar nemzetre gondol, tudván, hogy amíg költők lesznek a világon, a hazát teremtő hűséges szavak, a szabadság eme katonái mindig fegyverbe hívhatók; hogy az árva gyermekből immár királyfivá lett nyelv által a hódító-terjeszkedő szláv és germán nép között ércnél is maradandóbb kultúrát teremthet, olyan „hont a hazában”, olyan nyelvet, mely megmarad, mint a gyémánt, s melyet egyre újjá lehet köszörülni, hogy szikrát vessen, utat mutatva a nemzetnek. Ezért költőnk pennát fog s írni kezdi: „Isten, áldd meg a magyart…” Lám, a magyar nemzet megszületésének szimbólumaként is értelmezhető óda fohásszal indul, s ez az esdeklés, ez a zsolozsma a magyar történelemben búvópatakként egyre felbuzgott, elő-előtört a lelkekben – főleg 1844-től, amikor Erkel Ferenc megzenésíti, s elhangzik a pesti Nemzeti Színházban.
Kölcsey ezt már nem érhette meg, 1838-ban visszaadta lelkét Teremtőjének, akihez egész életében, így a Himnuszban is esedezett. Ez a titkos módon, varázserőből a magyar nemzet himnuszává lett ima végigkísérte az 1848/49-es szabadságharcot is, s miután a kezdeti magyar hadisikereket követően Isten védő karját az orosz cár kozákjai egy rövid időre „eltépték” a magyar nemzet feje felől, s a szabadságharc vérbe fúlt, elnyelve a „rebellisek” lelkeit Arad, Pétervárad, Pozsony, Komárom, Lipótvár, Kufstein, Olmütz, Józsefváros börtöneinek vért verejtékező, rideg kövei, a Himnuszt is betiltották Bécsből, hogy hosszú időn át – a fekete-sárga Habsburg-„békében” – a császári himnusz, a Gott erhalte legyen a magyar nemzet „himnusza” is. Hiába bűnhődte meg a magyar nép a „múltat s jövendőt”, mondanám, mert 1848-at, majd 1956-ot is elnyelte ugyanaz a fenevad, mégsem mondom, hogy hiába, mert 1848 – ahogy Petőfi Sándor nevezte – a magyar nemzet „csillaga” lett, és az lett 1956 is: Európa és a világ történelmét a liliomillatú szabadság felé terelő fényes csillag.
Kölcsey Ferenc költészete a messzi Szatmárcsekén teljesedett ki, a Himnusz mellett ekkor írta A Szabadsághoz című versét is, melyben átkot mond a gyávára, ki borzong a szabadság szó hallatán. S élete vége felé itt írja meg – szellemi végakaratként – Parainesisét is Kölcsey Kálmánhoz s egyben a mindenkori magyar ifjúsághoz, melyben a szív, az értelem és a lélek egy életen tartó nemesítését javallja nekik, mondván, sajátítsák el a kultúra évezredeinek nagy értékeit, hogy az a lélekben és értelemben kiforrva lényükhöz kapcsolódjon, mint „esti szélhez a virágillat”. S így felvértezve, na meg az Istentől kapott tálentumok megsokszorozása által „boldogítsák” nemzetüket, gazdagítsák nemzetük történelmét és kultúráját. Hiszen az általuk-általunk benépesített-teremtett történelem és kultúra a mi mindenkori megmaradásunk, vigasztalásunk, világosságunk és önarcképünk.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
