A Csavar Színház feltámasztotta a komáromi Jókai Színház egykori legendás előadását, az Ibusárt.
Parti Nagy Lajos huszerettje annak idején Telihay Péter rendezésében 47 előadást élt meg a színművészetin frissen végzett csákányházai Molnár Xénia főszereplésével. Azóta volt már nem egy bemutatója, Bíró Kriszta az Örkényben maga állt a színpadon, de végződött már reményteljesen és kevésbé azon, ahogy értelmezték már operettparódiaként és világvégi végzetdrámaként is. Mi itt, ezen a senkiföldjén valahogy az utóbbi felé hajlunk szívesebben.
Az előadást rendező Gál Tamás (s a rendezőn kívül a darabban közreműködik még Kiss Szilvia, Lakatos Róbert és Madarász András) akár a darab nevét is nyugodtan átírhatta volna, s mintha nem véletlenül mutatták volna be most éppen Ajnácskőn, amelynek van is vasútállomása, meg nincs is. Van, mert az állomás a település nevét viseli, s nincs, mert az már Sőreg határában áll, s az ajnácskőiek így nem is nagyon vonatoznak. S ki tudja, hány olyan félresikerült vagy meg nem értett drámaíró lakozik a térségben, akik szeretnék megmutatni magukat. Alig pár hete kaptam egy levelet mintegy húsz verssel a környék egyik településéről, amelyet egy eddig meg nem értett költő küldött abban reménykedve, hogy végre felületet kap. De ő is várja a válaszomat, ahogy Sárbogárdi Jolán várta a Magyar Boldog Szerkesztőségének (elutasító) válaszát.
Gál Tamást reménytelenül próbálja „elsikkasztani” a szlovákiai magyar színházi szakma, s ugyan egy-egy kőszínházi előadásra kötélnek áll, aztán gyorsan odébbáll. Zenei kísérettel elővezetett monodrámák, verses összeállítások, kamaradarabok, amelyeket próbál eljuttatni szerte Felvidékre. Gondolhatnánk, nincs nehéz dolga, hisz a kassai és a komáromi társulat alig mozdul ki (igaz, ha a kassaiakat nézzük, már a saját színpadán is csak elvétve játszik), de mégis napról napra egyre nehezebb dolga van.
Az Ibusár rimaszombati bemutatója a hóvihar és a járhatatlan utak miatt elmaradt, de nem is nagyon lett volna kinek játszani, alig száz jegyet adtak el mindösszesen elővételben. Volt, aki a szereplők létszámát kevesellte, mások a társulatot nem ismerték, s nem egy megszólított volt, akiről kiderült, hogy ő inkább a fővárosi operettet választja holmi háromszereplős kamaraelőadás helyett (Legalább zárójelben jegyezzük meg, hogy Ajnácskőn telt ház van, s már nem először). S még csak nem is sejthette, hogy hiába a huszerett műfaji elnevezés, amely mégiscsak az operettre rímel leginkább, valódi végzetdrámával állunk szemben.
Sárbogárdi Jolán ugyanis ízig-vérig tragikus hős, akár Shakespeare is megírhatta volna. Méghozzá több szempontból is. 1.) egy eldugott, mindenki által elfelejtett helyen született, ahol a forgalmistai állás már az álmok álmának számít, 2.) ráadásul még írói babérokra mer vágyni, holott még a tehetsége sincs meg hozzá.
Vagy mégis?
A fürdőző leány és a Montenegrói vésnök című zsengéinek kvalitásairól legfeljebb a Magyar Boldog kritikusának nem túl hízelgő véleményéből értesülhettünk, viszont Bajkhállóy Richárd és kedvese, Amália romantikus hazamentő sztorijáról élőben a színpadon. S mint minden jó szerző, Sárbogárdi Jolán is beleszövi darabjába élete minden keservét és vágyálmát is. Hősei és saját sorsa szervesen összefonódnak, s legény (vagyis olvasó és néző) legyen a talpán, aki ketté tudja választani az imígyen összebogozott sorsokat. Leginkább még egy brazil szappanopera szerzője tudna talán megbirkózni a feladattal Jolán új operettjének sziluettjét megtekintve.
Vicei Natália, Bíró Kriszta, Siménfalvy Ágota, Bodnár Erika és Udvaros Dorottya előtt, közben és után Molnár Xénia, akire egykori színházának már nem volt többé szüksége, ismét egykori sikerhőse egyenruhájába bújt, s az eltelt tíz év alatt még inkább megkeseredett. Nem segít ezen keservek feloldásában a rendező sem, aki egy bravúros dramaturgiai huszárvágással végleg színpadképtelenné teszi az operettvilágban annyira kívánt és várt happyendes fordulatot, így Sárbogárdi Jolánt bódéstól, egyenruhástól, mikrofonostul elviszi a vonat.
S méghogy az álmok nem hazudnak? Dehogynem. Hiába az ingyenes vonatjegy, ha már a síneket is felszedték közben.
Juhász Dósa János, Gömörilap.sk/Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”50949″}
