Mágnások a Felvidék középső és keleti részén
A mesélő felvidéki kastélyok a történelmi Magyarország északi vármegyéinek mágnásait, úri rezidenciáit mutatja be az olvasónak. A gömöri, szepességi kastélyok mindennapjai elevenednek meg, a nemesség szokásai és régi történetei, kis urak és nagy urak , bár Mikszáth szerint Gömörben a legutolsó írnok is úgy vált meg utolsó egyforintosától, mintha herceg Esterházynak született volna. A felvidéki nemesség életéről rendkívül sok színes anekdota maradt fenn – a könyv igyekszik megőrizni ezt az értékes hagyományt, ugyanakkor a határon túli magyar épített örökség jelenkori állapotát is feltárja.
Régen mindenki mindenkinek a rokona volt, ami ezáltal megkönnyítette a kutató munkát. A könyv stílusa könnyed. mégis oly érdekes, hogy, mivel az épített örökség sorsa van megírva és a régmúlt idők rejtelmeiben kalandozhat el az olvasó.
A könyv ismertetője:
„(…) Összetört kapuk. Sok helyen a falu sem létezik már, ahol a kastély állt.
Visszatérő és megtévesztő az állítás, hogy a Felvidéken jobb állapotban maradtak meg a nemesi rezidenciák, mint az ország más részein, az Alföldön vagy a Délvidéken. Sajnos ez csak részben igaz. Az északi vármegyék kastélyvilágának gazdagsága, az egykori nemesi lakók viszonylagos háborítatlanságában keresendő. A kuruc háborúk ugyan nem kímélték a Felvidéket, de a török hódítók Gárdonyi Géza regényében megörökített végeérhetetlen menete idáig már nem jutott el.
Nemesi birtokok, sőt nemesek lakta falvak virágoztak itt évszázadokon át. A vármegye-monográfia nem kevesebb, mint hetvennégy kúriáról emlékezik meg csak Alsókorompán. Lenyűgöző mennyiség még akkor is, ha a kúria megnevezést jó szándékú túlzásnak érezzük egy-egy úri ház láttán.
Mértéktartó becslések szerint Magyarország kastélyainak és kúriáinak húsz százaléka semmisült meg a második világháború után csak az anyaország területén. Az egykori úri rezidenciák pusztulása azonban sajnos nem állt meg: a szocializmus társadalmi rendszerének összeomlása után a privatizáció szerencselovagjai legalább annyit ártottak és ártanak a műemléki épületeknek, mint az egykori téeszelnökök, akik traktorral hajtottak fel a grófi rezidencia díszlépcsőjén az emeletre.
Könyvünk a felvidéki kastélyoknak, lakóinak és építészeinek szeretne emléket állítani, annak a tudásnak és művészeti értéknek, a magyar nemesség évszázados történelme során felhalmozott. Sietnünk kell, hisz sok úri lak sorsa mára megpecsételődött: amelyiknek tegnap még teteje volt, annak holnapra talán fala sem látszik.
Összefoglalásunkban az épület médium: romos falai megidézik a múltat, a szalonjaiban játszódó régi történeteket. Hazánk egykori elitjének magánhistóriája érzékeny vonalvezetéssel rajzolja meg azokat a törésvonalakat, amelyek a magyar nemesség anyagi és egzisztenciális megsemmisüléséhez vezettek.
A kastélyok zárt és hierarchikus közössége egyedi törvényszerűségek szerint élő mikrotársadalom volt. A szakirodalomban – német példa nyomán – előszeretettel használják az „élet színháza” kifejezést, hisz a rezidenciák urai olyan szertartásosan élték az életüket, mintha egy teátrumban játszanának, amelynek egyben ők maguk voltak a nézői is.
A kastélyok lakóinak élete a levéltári források, emlékiratok, levelek megléte esetén nagyon jól nyomon követhető, van olyan főnemes, akinek szinte napra pontosan ismerjük az életét. Gróf Keglevich János, a nagyugróci és a kistapolcsányi kastély átépítője terjedelmes, mindmáig kiadatlan latin nyelvű naplóban örökítette meg életének egy korszakát legalább annyira szorgalmasan, mint gróf Széchenyi István vagy báró Podmaniczky Frigyes.
Sajátos ellentmondás, hogy az úri rezidenciák története ugyanakkor alig feldolgozott, kevés az egyes kastélyok múltját megismertető monográfia. A társasági élet hajdani központjai összeomlanak anélkül, hogy méltó felvételek készülnének róluk – a megmentésükre szerveződött igyekezetről nem is beszélve. Könyvünk ebben a befejezetlen és sok esetben megkezdetlen munkában kíván részt venni.” (a Kiadó)
Felvidék.ma
