Ezekben az időkben meg kell vizsgálnunk a lelkiismeretünket. Állítom, hogy soha még nem volt annyira aktuális a lelkiismeret vizsgálata, mint ma…
Az MKP járási tisztújító konferenciát tartott Ekecsen február 20-án. Én ekkor voltam először járási konferencián. Ahogy az új elnök megválasztásához is sok valószínűtlen körülmény kellett, úgy ahhoz is, hogy egyáltalán elmondjam a beszédemet.
Ne menjünk bele, legyen elég annyi, hogy a kezdeti nulla lehetőség után – eredetileg csak az elnökválasztás után lett volna vita – a választási ceremónia elhúzódásának köszönhetően négyszer is lehetőséget kaptam, hogy szóljak és a negyedikkel végül éltem:
Országos konferencián már kétszer voltam, de akkor még nem kértem szót. Sajnos. Most viszont szót kértem. Az ok, hogy a helyzet komoly. Az előző két konferencián informálódtam, hallgattam a reakciókat és beszédeket, figyeltem az embereket és kiderült számomra, hogy a legnagyobb probléma az volt, hogy ki mikor mehet már haza, s hogy mikor lesz már az egésznek vége.
Remélem, hogy most itt ez a szempont nem kap akkora teret, mint a múltban. Ennek ellenére sokan lehet, úgy gondolják, hogy a mai konferenciácska, a választás, formalitás csupán. Azt gondolják, hogy járási elnök van is meg nincs is, négy évig most nem annyira láttuk a jelenlétét, de ha más lett volna az elnök, az se biztos, hogy jobban csinálta volna a dolgát.
De nem tisztelt Hölgyeim és Uraim, ez nem csak egy egyszerű járási konferenciácska. Ez az összejövetel talán a felvidéki magyar politizálás egyik legfontosabb konferenciája, hisz a kérdés nem csupán az, hogy ki lesz a járási elnök, hanem az, hogy aki lesz, képes lesz-e megmozgatni, mozgósítani a dunaszerdahelyi járásban mindenkit, aki él és mozog, és aki hajlandó azonosulni az MKP-val és rá szavazni. Mert egy erős Dunaszerdahelyi járás nélkül az MKP nem jut be a parlamentbe. Ebben gondolom, egyetértünk.
Mert lehet, hogy sokaknak újdonság, de elárulom: A CSALÓDOTTSÁG NAGY. Mert az emberek többet várnak az MKP-tól. Most ugyan előjöttünk az autonómia-koncepcióval, amit hívjunk inkább önkormányzati modellnek, mert még a csúnya szlovák bácsik megesznek minket. De legalább eljutottunk idáig. Sok felvidéki magyarnak viszont azzal van baja, tegyük hozzá, köztük nekem is, hogy még ma is csak hátrálunk, hogy még ma is sokan behúzott farokkal állunk és nézünk, mint a moziban mikor a szlovákok fölemelik hangjukat például a kétnyelvűség, a magyarság emléknapjainak megünneplése, az állampolgárság miatt, vagy akár azért, mert valaki például Pozsonyban, a Széplak utcán hangosan mer magyarul beszélni.
Bezárnak a magyar iskoláink, nézzük. Egyes helyeken már alig van magyar elsős, nézzük. Már 10 éve. Tudjuk, hogy nem jó a magyar alapiskolákban a szlovák oktatás, amiért általában a tudatlan szülők szlovákba adják a gyerekeiket. Nézzük. Én ezt hallgatom tizenegynéhány éve.
Már 2002-ben, mikor gimnáziumi első osztályba mentem, ugyan ezek voltak a problémák, harsogták, hogy ilyen megoldást, olyan megoldást javasolnak, és egyszer csak kiderül, hogy nincs elképzelés a megoldásról, legalábbis gyakorlatban, s fogyunk, mint a pénz az emberek pénztárcájából.
S ezek a fő problémák. Meg az, hogy az emberek még a szomszéd szemét is kivájnák egy-két euróért. Mindenki ott korrupt, ahol csak tud: úgy a helyi szervezetekben, mint a járásiban, de még a megyei közgyűlésben is. Hadd ne mondjak nevet. S miért nem tüntetünk el ilyen embereket? Kár a szóért.
Vagy csak hogy a legalapvetőbb dolgokra kérdezzek rá. Hogy ki mennyire él a törvény adta jogával. De nem az egyszerű emberek közül, hanem az MKP járási vezetői közül például.
Hányan ülnek itt a teremben olyanok, akiknek a személyi igazolványukban Imrich, Ján, Gabriel, Štefan, Jozef és még sorolhatnám, hogy mi van. De hogy a gyengébbik és szebbik nemet se hagyjam ki, hány -ovás név van még a személyi igazolványokban. S mi a kifogás? Ja, hogy a cégem is így van már beírva, meg itt is, ott is. Meg ez nem is olyan fontos. Persze, dehogy. Ne is beszéljünk magyarul…
S fölteszem a kérdést:
Hol tart ma a felvidéki magyarság? Ami 1910-ben 884 ezer fő volt – bár itt az anyanyelvre kérdeztek és nem nemzetiségre, s ami 1921-ben 657 ezer, az ma 458 ezer. 400 000-rel kevesebben vagyunk, de mi még mindig félünk megmondani a betelepült arrogáns szlovákoknak, hogy válogassák meg a szavaikat, amikor azért próbálnak kioktatni, hogy kétnyelvűséget kérünk.
Szóval, mint említettem, a helyzet komoly. Ezekben az időkben meg kell vizsgálnunk a lelkiismeretünket. Állítom, hogy soha még nem volt annyira aktuális a lelkiismeretvizsgálat, mint ma, mikor akadnak emberek, akik bedobnak egy-egy jelszót és azt hiszik, hogy az a jelszó fogja megváltani a világot, pedig a jelszó csak buborék.
Soha nem volt oly aktuális a lelkiismeretvizsgálat, mint ma, mikor az emberek politikát akarnak csinálni, vezérek akarnak lenni tudás nélkül, hit nélkül, erő nélkül, elhivatottság nélkül, mert azt hiszik, hogy a politika olyan, mint a tolvajkulcs, ami minden ajtót kinyit.
A mondás azt tartja:
Árulásért háborúban golyó, békeidőben megvetés jár. Számomra egyértelmű, hogy a felvidéki magyarság – tisztelet a kivételnek – Trianon óta elárulta a nemzetét.
Egy szerencsénk van: nincs háború, így hát golyó helyett egyelőre „csak” megvetés jár. Egyelőre csak megvetetés jár, így még van esély felébredni. Van esély újra hitet adni a felvidéki magyarságnak, van esély újra becsületes magyar embereket nevelni. De elölről kell kezdeni.
Az első lépés pedig jelenleg az, hogy ma olyan embert kell megválasztani, aki megígéri, hogy minden Tőle telhetőt meg fog tenni azért, hogy a helyi szervezetek segítségét is igénybe véve, a Dunaszerdahelyi járás magyarságát mozgósítja.
Nemcsak szóban, nemcsak írásban, de tettekkel, teljes szívvel-lélekkel. De nem csak neki kell átlagon felül teljesítenie. Hanem mindnyájunknak. S nem csak az MKP munkájában, hanem főleg a mindennapi életben. Ott kell gerincesnek lenni és az elvek alapján cselekedni. Ez az utolsó esély, ha elszalasztjuk, lehet hogy nem lesz több.
S békeidő után majd háború jön újra. S háborúban árulásért golyó jár. Mindenkinek.
Köszönöm a figyelmet.
Méry János, Felvidék.ma
Fotó: illusztráció
