Szemerkél az eső, aztán, mintha meggondolná magát, eláll, én azonban nem a rakodópart alsó kövén ülök, és nem figyelem elmélyülten a Duna hullámait, hanem a kapun lépünk ki. Az úton már kokárdás emberek szállingóznak, mind, egy irányba. Ahogy meglátnak minket, odaköszönnek.
Én az elektromos kerekesszékben ülök, apu mellettem megy, hozzáigazítom a kocsi sebességét a lépteihez. Március idusa van, és mi a kitelepítések emlékére állított kopjafához tartunk, ahol a március 15-ei ünnepségeket tartják. A műsor irodalmi összeállításból áll, majd a citeraegyüttes elénekel pár Kossuth nótát, a végén pedig koszorúzás. A hangosítás nem mindig tökéletes, ezért fülelni kell, hogy halljak valamit.
Mikor odaérünk, a fiatalok már felsorakoztak – fehér ing, fekete nadrág – középen, bocskaiban, a fiatalember áll, aki a műsor narrátora lesz, és a szemelvényeket válogatta.
A tekintetemmel önkéntelenül is Ellust keresem, aki még most is rendezkedik, hogy ki hova álljon, ki tartsa a zászlót, egyeztet a meghívott vendégekkel, hogy ki, ki után fog koszorúzni. Az egésznek ő a lelke, a gyereket ő tanítja be, ő egyeztet mindenkivel, és előttem is ő pendítette meg az ötletet, hogy ha már költő volnék… vagy mifene, írhatnék egy verset, amit ők majd minden március 15-én elszavalnának.
Nekem rögtön az jutott az eszembe, hogy tőlünk pár kilométerre van Nagysalló, és így született meg a Memento mortuus című vers a nagysallói csata hőseinek az emlékére.
Időközben elhalkul a tárogató hangja, ami egészen eddig hanglemezről szólt, és megszólal a narrátor…
Memento mortuus
A Szabadság csillaga felragyogott az éjszakában,
akkor és ott, 1848 márciusában,
és tetté vált az egyet gondoló akarat,
történelem szülte, sorsfordító pillanat.
Mert az ifjú szívekben mindig él a mámor,
mit úgy hívunk: legenda a Szabadságról.
És a Pilvaxban akkor összehajoltak a fejek,
az utcán pedig velük együtt sóhajtottak ezrek.
Megmozdult a tömeg, a Föld pedig dübörgött,
de a kaszárnyában a tiszt parancsot üvöltött:
Fegyverbe!
Szuronyt szegezz!
Előre!
…
A nagysallói csatatérre leszállt az est,
sok száz halott, megannyi hazavárt élet,
és most? Egymás hegyén-hátán a sok holttest,
mert itt a győztes se lehet elégedett.
Mondd meg pajtás, a halál zálogot kívánt,
sorsot húztunk, és mi maradtunk,
de jönnek utánunk még mások.
Petőfi, a költő vére ragyog fel az égre,
halál mégse béklyóz meg minket,
hisz aki a Szabadságért halt meg,
nem lehet halál annak a bére!
Követni fogják példánkat az utódok,
és jönnek utánunk még újabb ezerek.
Sírjaink ma még csak kopár halmok,
de fejünkhöz õk faragnak majd keresztet.
Folytatás következik…
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”52263,52116,51537,51536,51535,51380,51244,51113,50712,50587,50445,50274,50103,49944,49788″}
