Augusztus 17-én az 18 órai szentmise keretén belül felavatták Barcsek Sándor sírtábláját a somorjai Nagyboldogasszony templom keleti falán. A szentmisét Bodó Zoltán a somorjai származású mosonmagyaróvári plébános celebrálta. A szentbeszédet pedig Jankó Gábor gellei plébános tartotta. Myjavec Pál jelenlegi somorjai Plébánossal együtt ők hárman a papi hivatásukhoz vezető úton és már kész papként is fontos útravalót kaptak Barcsek esperes úrtól, akit idén áprilisban helyeztek örök nyugalomra a templom kriptájában. A szentmisén részt vett még Molnár Tamás atya, a pozsonyi katolikusok lelkipásztora is, aki utolsó káplánja volt a volt somorjai esperesnek.
Jankó Gábor atya az evangéliumhoz kapcsolta példabeszédét. „Boldog az a szolga, akit hazatérő ura ébren talál. Mondja a biblia. Nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát, hogy mikor jön el értünk az Úr, de addig úgy kell élnünk, mintha ez lenne az utolsó nap. Meg kell tanulnunk másokért élni. Esperes Úr is így tett, végezte a dolgát, csendesen kötelességtudóan.” – Mondta többek között Jankó Gábor. A szentbeszéd után, a sírtábla megáldása előtt még Bodó Zoltán méltatta az Esperes Urat. Felsorolta érdemeit, amit a somorjai egyházközösségért, a templomért, a városért tett s ő is kihangsúlyozta azt a már-már isteni szerénységet és állhatatosságot, mellyel Barcsek Sándor a munkáját kötelességtudóan végezte.
„Mint plébánosomra s egyben, mint lelkiatyámra gondolok Barcsek Sándorra, mert gyerekkorom óta fogva ő általa járulhattam a mind a keresztséghez, mind az elsőáldozás szentséghez még Gútoron majd, bérmálásra is ő készített fel, amit itt Somorján vettem fel végül, hiszen mint gútori lakos ide a Somorjai plébániához tartoztam.” – mondta Myjavec Pál atya egy három héttel korábban készített interjúban. Ő is kihangsúlyozta a volt somorjai esperes nyugodt, emberséges természetét.
„Amit gyakran megcsodáltam benne, az a türelem volt, amelyet tanúsított az emberekkel szemben. Mondanivalóját mindig ész érvekkel támasztotta alá, melyekkel még akkor sem volt bölcs vitatkozni, ha valaki nagyon akart volna. Ő egy igazán nem konfliktusos ember volt, ha ki is alakultak konfliktusos helyzetek, igyekezett azokat egyből feloldani, vagy megoldani azokat. Mint egy precíz pontos emberre emlékezem rá, s ez a dolog rám is pozitívan hat, emiatt én is precízebb és pontosabb vagyok. S ami még úgy számomra is fontos, hogy volt neki egy állandó napirendje, amely mind az imádságban vagy a lelki életben, avagy intézkedésekben alkalmazott, és amit hogyha megtartott, akkor az őt is megtartotta. A hogy a régi iskola nevelése is hatott rá, úgy mondanám, hogy ennek a régi iskolának a több százados tapasztalatát hordozta magában. Nagyon olvasott és művelt is volt, de nem kérkedett vele, tehát egyszerűségben, mondhatnám afféle csendességben végezte a munkáját. Ha neki is kezdett valami nagynak, akkor sosem verte nagy dobra, vagy nem kérkedett, dicsekedett vele, hanem azt az Isten nagyobb dicsőségére tette. Azt vallotta, hogy nem az ő nevének, hanem az Isten jelenlétének a fennmaradása a fontos” – fejezte be Pál atya.
Személyes tapasztalatból alátámaszthatom azt, amit az előttem idézett plébános urak mondtak. Én ugyan „csak” három évet ministráltam nála, s több misét az aktuális káplánjainál abszolváltam, de elmondhatom, hogy Barcsek esperes úr mindig nyugodt és őszinte volt. Úgy éreztük, hogy nem foglalkozik nagyon velünk, ministránsokkal, közben pedig mindent tudott rólunk. Csendben, okosan és nyugodtan két szóval helyre tett, ha valamit fiatalos hévvel rosszul csináltunk, vagy ha nem úgy viselkedtünk, ahogy kellett volna. Emlékszem, volt egy időszak, amikor ahelyett, hogy ministráltunk volna, a barátommal beültünk a hátsó padokba a hívők közé és ott beszélgettünk. Ő ezt úgy látszik figyelte és a szentmise végén, az áldás előtt nyugodt hangnemben, általánosságban mondott pár szót arról, hogy aki elkezdte szolgálni az urat, ilyen vagy olyan módon, annak példát kell mutatnia és nem szabad abbahagynia ezt a tevékenységet. S hozzátette, hogy ez a ministránsokra is vonatkozik. Bizony már akkor is picit elszégyelltük magunkat, de akkor még nem foglalkoztam ezzel a dologgal annyit. Most, kb. tíz év távlatából tudatosítom, hogy mennyire rosszul esett neki az, hogy akkor nem mentünk neki segíteni ministrálni és helyette a padokban szórakoztunk.
Egy másik dolog, amit Pali atya is megemlített, hogy sosem késett sehonnan, de a mi késésünket meglepően nyugodtan vette tudomásul egészen addig, míg nem éltünk vissza ezzel. Az utolsó miséjén is beöltöztem, pedig akkor már vagy 6 éve nem ministráltam. Emlékszem a ministránsok nevében egy történelmi témájú, freskókkal teli könyvet adtam neki, dedikálva. Nagyon örült neki. Akkor, az utolsó misén nagyon elérzékenyült, mikor az egész város vezetése és hívek búcsúztak Tőle. Akkor láttam Őt először esendő embernek, a hangja elcsuklott miközben köszönetet mondott, és utána másodpercekig nem tudott megszólalni. De ez az akkor esendő öregember volt számunkra az, aki egyet jelentett azzal a pap bácsival, aki egész gyerekkoromat végigkísérte, mint a templomba járó hívőként, mint pedig ministránsként. A sekrestyében az ajándékunknak nagyon örült és akkor tudtam meg, hogy Ő is a komáromi bencés gimnáziumba járt, mint apai nagyapám és hogy ismerte is őt. Sajnos akkor beszéltem vele utoljára. Többször megpróbálkoztam azzal, hogy elhívjuk esetleg egy-egy misét tartani, de egészségi állapota és egy-két más dolog ezt nem tette sajnos lehetővé. Már csak a ravatalon láthattam viszont. Myjavec plébános úr méltó módón adta meg neki a végtisztességet, s méltó helye lesz a templom kriptájában. De még méltóbb az Úr mellett az égben. Dicsértessék Esperes Úr.
Méry János, Felvidék.ma
