Simon Attila a történelmünk 1938–1945 közötti időszakának, e jószerével feldolgozatlan hat és fél évnek a számbavétele során igyekszik a higgadt, józan és megfontolt történész alapállását elfoglalni. Hiánypótló munkáját maga a könyv szerkesztője is „tárgyilagos, kiegyensúlyozott” műnek gondolja, olyannak, amelyben a szerző „betekintést nyújt a Felvidék történetének e különös – és sok szempontból tragikus – időszakába”, feltárva az olvasó előtt ezen évek néhány, részben örömteli aspektusát, részben elkerülhetetlen gondját-baját, különös tekintettel a súlyos háborús időszakra, mely a Magyarországhoz visszacsatolt felvidéki területek magyarságát is hatványozottan sújtotta.
A „tárgyilagosság és kiegyensúlyozottság” kérdésében e rövid ismertető nem kíván – és talán nem is tud – állást foglalni, ugyanis Simon Attila könyvének „ellentmondásai” elsősorban magának a történelmi kornak – 1938–1945 – az óriási, már-már fel- és megoldhatatlan „ellentmondásaiból” fakadnak: magyarok, szlovákok (csehek), németek, zsidók „természetes és természetellenes” együtt- és egymás mellett éléséből, érdekeik gyakran eltérő voltából.
Dióhéjban: adva van – az elmúlt ezer év Kárpát-medencei történelmén belül – a százszor áldott és ezerszer áldatlan 20. század, az első világháborút lezáró trianoni békediktátum, melynek értelmében Magyarország szomszédjai, csehszlovákok, románok, szerbek, általuk sem várt, nagy ajándékot kapnak a nagyhatalmaktól: Magyarország területének kétharmadát; egy olyan döntéssel, mely a magyar nemzet egyharmadát – megkérdezetlenül – rendeli oda a fent említett három államnak. E rossz döntésről könyvtárnyi írás született a 20. században, most csak egyet említenénk, Ablonczy Balázsét, aki szerint e döntés „lehetett volna jóval méltányosabb” is.
Nos, e „méltányosabb döntés” 1938. november 2-án született meg, a bécsi Belvedere palotában, amikor is „valóra vált a két háború közti magyar politikai elit és szinte az egész magyar társadalom egyik régi álma: az ún. első bécsi döntés értelmében Csehszlovákia kénytelen volt lemondani mintegy 11 927 négyzetkilométernyi területéről, és ezzel Szlovákia és Kárpátalja déli, főleg magyarok lakta határsávja ismét Magyarországhoz került”. A Somorjától, Dunaszerdahelytől, Komáromtól Párkányon, Rimaszombaton, Kassán át Királyhelmecig terjedő déli sáv magyar lakossága kitörő örömmel és boldogsággal, nemzetiszín zászlókkal és díszkapukkal fogadta 1938 novemberében a bevonuló magyar honvédeket – erre jött válaszul 1945 után a felvidéki magyarok teljes jogfosztottsága: a deportálások, a lakosságcsere, a reszlovakizáció, miután a (cseh)szlovákok a felvidéki magyarság 1938-at követő történelmi és morális felszabadulásából fakadó, teljesen jogos örömét rótták fel „bűnéül” e népcsoportnak.
Ezt a hat és fél évet dolgozza fel úttörő módon Simon Attila könyve, megpróbálva józanul és higgadtan összefoglalni a sűrű eseményeket mind a közigazgatás, a gazdaság, az iskolaügy, a kultúra, mind a politika és a mindennapi élet területén. Ez a folyamat a szerző szerint „egyszerre volt magától értetődő, hiszen a felvidéki magyarok számára mindennél természetesebb volt ismét magyar állampolgárrá lenni, ismét az évszázados kerékvágásba visszatérni, de egyben keserű tapasztalat is volt, elsősorban a kirobbant háború miatt, a „jegyrendszerrel, a SAS-behívókkal, a nélkülözésekkel, az ostrom gyötrelmeivel, a doni pokollal, a holokauszttal”, egyszóval mindazzal a rettenettel, amit a második világháború okozott az európai nemzeteknek.
Simon Attila könyve e kétféle „élményből”, e kettősségből mindenekelőtt a felvidéki magyarság „visszailleszkedésének gondjait, nehézségeit” sorakoztatja fel, a számára – ki tudja, miért? – nehezebben tolerálható problémákat: a politikai, gazdasági, iskolaügyi gondokat, az úgynevezett „felvidéki szellem” elhallgattatását – mindenekelőtt a jobboldali-nemzeti érzelmeket képviselők néhány elképzelését és cselekedetét bírálva (a földreform revíziója, pénzváltás, Hangya, az Egyesült Magyar Párt „kivételezett státusza”, „átvilágítások” és így tovább). Mindezen dolgok azonban csak részletkérdések voltak, s a lényeget Dobossy László fogalmazta meg A felvidékiség vége című írásában: „A felvidékiségnek vége van, körülnéztünk a hazában és elfoglaltuk helyünket. Tájékozódtunk és társakat kerestünk: oda illeszkedtünk be, ahová a rokonszenvünk és a meggyőződésünk állított. Kiléptünk a szűkkeretű kisebbségi életből és az egyetemes magyar életnek lettünk részesei.”
A 2. világháború idején, 1943-ban az emigráns csehszlovák kormányt képviselő Edvard Beneš szövetségi szerződést kötött a Szovjetunióval, „amely kézfogás amellett, hogy lényegében már ekkor eldöntötte az újraalakítandó Csehszlovákia szovjetizálását, az 1938-ban visszacsatolt felvidéki területek sorsáról is döntött”, megígérve, hogy segít a tiszta szláv Csehszlovákia kialakításában. Ami egyet jelentett a csehszlovákiai németek és magyarok elűzésével. Az előbbiekkel szemben aztán teljességre vitték a „sikert”; a magyarokkal szemben csak részlegesen, pedig 1945 után újra özönleni kezdtek Dél-Szlovákiába a szlovák komisszárok, s velük együtt a Hlinka-gárdistákból átvedlett partizánok meg az 1938-ban elmenekült telepesek, hogy véghez vigyék Szlovákia magyartalanítását.
S ezzel a mindennapok szintjén is lezárult a magyar idők 1938–1945 közötti időszaka. „Ám
ami utána következett, abban nem volt köszönet” – zárja könyvének Vissza a jövőbe című fejezetét a szerző.
Simon Attila könyve 11. fejezetének ezt a meghökkentő címet adta: Mózeshitű magyarok. Szó esik benne a zsidók Trianon utáni felvidéki, majd a visszacsatolás utáni helyzetéről, a számtalanszor – így vagy úgy – megírt deportálásokról. Amit ehhez hozzáfűznénk, általánosan ismert, és a közép-európai kis nemzetek nyomorúságát tekintve kiváltképp fontos: Minden ember szabadnak és egyenlőnek születik. Szabad ember pedig az, aki nem korlátoz másokat a szabadságában; ha ezt teszi, már ő maga sem szabad. S ez mindenkire vonatkozik, köztük a csehekre, szlovákokra, magyarokra és zsidókra. „Mózeshitű magyarok” így és ezért – szerintünk – nincsenek. Mert – általában – a cseh az cseh, a szlovák az szlovák, a magyar az magyar, a zsidó az zsidó nemzetiségű – valamennyinek van saját nemzete, amelyet magáénak vall(hat). És van – kellene lennie – anyanyelvének, azaz emberségének is. Mert a kettő egy: az anyanyelv az ember élete és léte. Lelke és vére. Önarcképe. Jövője és reménye. Metafizikai rejtélye. Életének legnagyobb eseménye. Miatta érzi az ember, hogy itthon van a földön. Hogy szabad élnie és küzdenie. Szavai a csodaszarvas agancsairól szétszórt ékszerek, a Tiszánál egy halászlegény szerelmes szívéből kinyíló hóvirágok. Belőle éled meg minden, ami elmúlt, ő rakja egészbe mindazt, ami csonka, föltámasztva a holtakat, egybefűzve őket, akik élnek. Azt műveli, hogy az ember élete a másé, és mások élete az övé. A nyelv az ember Istenbe és megváltásba vetett bizodalma. Teremtő és teremtés: az ember egyetlen kincse, lelkének lelke, évezredeken, temetőkön, fájdalmakban és örömökön át a legegyetemesebb szolidaritása. A jó összeesküvése. Pásztortűz az őszi éjszakákon.
Éppen ezért nem lehet – következmények nélkül – cserebere és alku tárgya. (Jaffa, 2014)
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”55449″}
