Szász Jenő az NSKI elnöke tette fel többször a kérdést, hogy mi az oka annak, hogy a felvidéki magyarok körében ily nagy mértékű az asszimiláció. Hogy lehet, hogy az itteniek ekkora számban inkább akarnak tartozni – egyfajta divat-tendenciaként – egy gyér múlttal, mondhatni jelentősebb történelem nélküli, négy és fél milliós szlováksághoz, mint egy 1100-nál is több éves, gazdag, dicső történelemmel, hagyományokkal és kultúrával bíró 13,5 milliós magyar nemzethez?
Sosem tudtam erre releváns választ adni. Egyrészt bizonyos fokú szégyenérzet miatt, másrészt én sem értettem igazán, harmadrészt pedig nem is akartam érteni. Aztán tegnap (2015. szeptember 7.) az északírek elleni EB-selejtező 93. percében (ekkor egyenlített ki Észak-Írország, amivel a magyarok nagyon távolra kerültek az Európa-bajnokságra való egyenes ági kijutástól) rájöttem valamire.
Ám a felismerés sokkal keserűbb, minthogy ismét elbukta a válogatottunk (valószínűleg) a nemzetközi porondot. Leírni is nehéz, de be kell vallanunk (legalább magunknak), a majdnemek nemzete vagyunk. Sorsunkká vált a majdnem. És nem csak fociban, de szinte mindenben, mely évszázadok óta kísér és kísért minket. Mindig tapasztaljuk az ideális állapotot, majd szépen elvesztjük azt…
Persze ebből vaskos történelmi könyveket, regényeket írtunk. Dicső eposzok születtek hősies küzdelmeinkről. Szívszorongató lírák, könnyfakasztó előadásokban énekeltünk meg, csak éppen jövőt nem tudunk építeni belőlük. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint régi mondásunk, miszerint „sírva vigad a magyar”.
Létünk bizonyítja, hogy fogcsikorgatva, de át lehet evickélni ily megpróbáltatások közepette is, csak vészes fogyásunkat nem tudjuk megállítani. Az emberek ugyanis – puszta mivoltukból kifolyólag – sikerorientáltak. Sikerélményekre legalább annyira van szükségünk az élet minden terén, akár a levegőre. Mert ha nincs, az depresszióhoz vezethet. Ezen az egyszerű tényen alapszik a fogadás szenvedélye, ahogy csak a különböző játékok játszása, de még a mindennapi munkavégzés is. A sikerekből lehet ugyanis energiát meríteni, lelki kondíciót nyerni, motiválódni.
Márpedig össznemzeti szempontból nem állunk fényesen, sőt. Valahogy mindig a rossz oldalon kötünk ki, persze mindig csak majdnem. Nem dramatizálom a focit, hisz válóban csak egy sportjáték (sic! – dehogy csak! sokkal több annál, de ebbe most ne menjünk bele), de ugyanez a dezillúziós felismerés jelentkezett Koppánytól kezdődően, Istvánon, Károly Róberten, a Hunyadikon, Rákóczin, Kossuthon, Széchenyin, Apponyin és Telekin keresztül szinte mindenkin. A felismerés, hogy mily régóta is tép a Himnuszban emlegetett balsors.
Persze, a túlzott borúlátás sem teljesen helytálló, hisz eddig mindig fel tudtunk állni, ha minden egyes baltacsapással vékonyodik is a derekunk, s ez miatt egyre többen gondolják úgy, hogy elegük van a szenvedéstörténetből, inkább átállnak a balták oldalára. Csak csendben, lesütött szemmel, szépen észrevétlenül…
Mit is mondhatnánk erre? Mondja inkább Wass Albert:
„És üzenem a volt barátaimnak, kik megtagadják ma a nevemet: ha fordul egyet újra a kerék, én akkor is a barátjok leszek és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag. Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk és leszünk Egy Cél és Egy Akarat, mert a víz szalad, de a kő marad, a kő marad.”
Hogy, hogy nem, Istenben vetett töretlen hitünk, mindig ki tudott eddig segíteni, s pótolta sikereink hiányát. Ám, ha ezt a Jézustól örökül kapott hitet elvesztjük – ami felé jó úton haladunk – akkor az utolsó mentőövünk is oda veszhet. Ismét Wass Albert szavait idézve: úttalan utakon, bozontokon és szakadékokon, árkokon és vízmosásokon, de haladnunk kell a láthatatlan cél felé.
De hogyan? Tesszük fel jogosan a kérdést. Valahogy márpedig muszáj. Tán abból a rövidke idő alatt felszabadult energiából, mely a 74. percben dobbant sok millió magyar szívből. Való igaz, nem könnyű, hisz soványka sikerélmény, mely alig 18 percig tartott, de hinnünk kell, hogy ennyi is elég lehet, ebből is tudunk táplálkozni.
Csonka Ákos, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”52217,51987,49111,44592″}
