Koncsol László az egyik legsokoldalúbb alkotónk. Az Ung-vidéki Deregnyőről induló írónk az 1960–1970-es években kritika-, esszé- és tanulmányírással indította pályáját, melyet mindenekelőtt „a zenei képzettség, a széles körű irodalmi tájékozottság, az elemzőkészség, a finom megfigyelések iránti érzék” jellemzett.
1986-ban Ütemező címmel adott ki kötette, melyből egyebek mellett arra is fény derül, hogy maga a tökéletes versforma sem lesz költészetté a tehetség, az ihlet teremtő ereje nélkül. Ennek nyomán – is – sikeresen kezdett a versírással foglalkozni (Színmuzsika, fényvarázs; Vizesnapló), 2000-ben pedig Csontok címmel jelentetett meg verseskönyvet, mely voltaképpen zenei-vallási ihletésű gyászistentisztelet a költő szüleinek emlékére – tizenhárom vers halotti misével, irgalomesdéssel, szentbeszéddel, felajánlással, áldásmondással és siratóénekkel. E sorok írója anno ezt vetette papírra a Csontokról: „Szép ez a kisded verseskönyv: »szomorú« témája ellenére, vagy éppen azért, megrendítő és felemelő, katarzist kiváltó, reményt sugárzó. Minek a reményét?
Természetszerűen az Atya által ígért megváltás reményét – az örök életbe vetett hitet. Koncsol László édesapja református lelkész volt, édesanyja zenei tehetséggel megáldott, finom lelkületű, művelt asszony. Ennek megfelelő volt a költő neveltetése is, az európai humanista örökség és a keresztény értékek szellemében.”
A Csontok után tizenöt évvel jelent meg Koncsol László újabb kisded munkája, a Bagatellek, mely – részben – újfent zenei fogantatású verseket kínál olvasóinak: amolyan „csekélységeket”, csipetnyi „szerénységeket”, a zeneirodalomból ismert bagatelleket, amely ott, a zenében hangszerre írt, rövid, könnyed darabokat jelent.
Ami e kicsiny, zömében négysoros verseket jellemzi, az továbbra is a költő alapvető értékeivel teljes: alapállása az európai humanista örökség és a keresztény szellemiség, párosulva a költői ihlettel, a tudattalanból felbukkanó, a mélységekből előhívott képekkel, metaforákkal, „eszmékkel”. Maga a költő úgy látja, úgy ítéli meg, hogy bagatelljei a rímek merítőhálójával emelkedtek a fénybe: „a rímek húzták a hálót zsákmányukkal, a gondolattal”. A bagatellek megszólalásához egyfajta feszültség szükségeltetik: „bölcs gondolatmenet, szót szóba fűző baráti eszmecsere erdei séta közben, egy kávé vagy tea fölött, de lehet ez egy-egy rímsor is, a mi esetünkben négy rím, négy halász, aki a gondolatot a háló négy sarkát markolva a verssorokba emeli. A gondolat, ha a szöveg hiteles, nem véletlenszerű. A rímek csak a szerző agyában lapuló gondolatot halásszák a partra – papírra (…) Az én nyolcvanashoz közeli elmémből azt, ami könyvecskémben olvasható.”
Koncsol László úgy látja-érzi-tudja, hogy az ember, bár tudatával nem annyira, sejtjeivel a születésétől kezdve az elmúlásra, pontosabban a földi életen túli jövőjére készülődik: „Növekszik, egyszersmind vénül. Araszolgat a Mindenség fele, ahonnan a földi Mulandóságba csöppent.”
Ez az egyetemes, totális emberi élmény szüli – egyebek mellett – az irodalmat, a verseket, így Koncsol László bagatelljeit is. E bagatellek első darabjai még felesége életében születtek (Túrós tészta, porcukor, / tejjel teli a csupor. / Szakad a szív, összeforr, / ha meg nem, hát búcsuzol.), aztán hitvese Örökkévalóságba távozása után előkerültek a fiókból, s mindjárt hozzászületett az új négysoros (Jóra hajló Istenem, / elhágy minden, csak Te nem./ Kémiád a testemen, / mosolyod a lelkemen.), s „ez az új bagatell ütött rést a talajon, s fakadt föl az Úr ihletésére (…) az új négysorosok vízerecskéje”.
Gyermekkor (Játszottunk a paplak előtt: Ispiláng… / Árok partján őszi fényben kék katáng. / Kemény szárán sok apró, kék gyertyaláng. / Ősz van ismét, s mormolgatom: kék katáng, /ispiláng, gyertyaláng), szülőföld, család, iskolák, betegség, szégyen (fura szerzet ez az újság, / csak labancság, nem kurucság, / sok-sok félelmetes csúfság, / pénzért csinált nagy huncutság.), álom, botrány, történelem, öregedés (Rezeg, rezeg a vén nyárfa, / tágra van a kapu tárva. / Gyertek, gyertek, két vén árva, / dőljetek a sírba, sárba.), könyörgés, hit, háború (Itt röfög a háború. / Pofájában kisfiú. / Megölte egy nagy fiú. / Jutalmuk gyászkoszorú.), örökkévalóság – sok-sok gondolatot, érzést, érzelmet szövő-fonó, építő, alakító jelenés és valóság, sejtelem és indulat, finom irónia és szenvedély – a végtelenségig, hiszen az élet, a lét „Folyamatos porzás, nemzés: / folytatódik a teremtés.”
Végül álljon itt két bagatell a szülőföldről és a költő jövőjéről:
33. (SZÜLŐHÁZ)
Ősotthonom, drága paplak,
égre nyíló ha kis ablak,
újra s újra megsiratlak.
Álmaimban visszakaplak.
70. (JÖVŐM)
Férfi voltam, angyal lettem,
minden vágyam eltemettem.
Leszek lélek, temetetlen,
Úr szolgája, ernyedetlen.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
