Kétnapos nemzetközi konferenciát rendeztek október végén Padovában, melynek központi témája a magyar irodalom területi széttagozódásának és egységének kérdése volt.
A széttartás és összetartozás feszültségét volt hivatott kifejezni a vitaindítónak beillő cím is: Letteratura ungherese, letterature ungheresi – Magyar irodalom, magyar irodalmak. A rendezvény Cinzia Franchi, a Padovai Egyetem olasz hungarológusának kezdeményezésére jött létre, és a magyar és közép-kelet-európai irodalmak kutatását koordináló olaszországi egyetemközi szervezet (CISUECO) égisze alatt zajlott, melynek jelenlegi elnöke, Roberto Ruspanti is köszöntötte a résztvevőket.
Szlovákiából négyen érkeztek Padovába előadással.
Paszmár Lívia Esterházy Péter két történelmi regényének közép-európai vonatkozású utalásaival.
Szász Pál pedig a magyar haszid irodalom kezdeteivel foglalkozott.
A Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének két oktatója is részt vett a konferencián.
Benyovszky Krisztián olasz nyelvű előadásában a szlovákiai magyar irodalommal kapcsolatos terminológiai és kategorizációs problémákról beszélt. A nevezett irodalom léte mellett és ellen eddig megfogalmazott érvek összefoglalására, és a mögöttük meghúzódó elméleti pozíciók jellemzésére vállalkozott (történelmi, nyelvi-stilisztikai, életrajzi és intézményes kritériumok), kitérve a hazai és a magyarországi kanonizáció különbségeire, illetve az írói érvényesülés lehetséges modelljeire is.
Németh Zoltán hat olyan magyar regényt vett górcső alá (Krasznahorkai László, Talamon Alfonz, Esterházy Péter és Kiss Noémi műveit), mely az utazást és a határátlépést tematizálja, s azzal kapcsolatban vet számot – eltérő poétikákat követve – az idegennel való szembesülésnek egzisztenciális, nyelvi és kulturális vetületeivel.
Köztudott, hogy a nemzetiségi/kisebbségi/határon túli magyar irodalmak státuszával és létmódjával foglalkozó diskurzus legalább annyi termékeny kérdésfelvetést, mint amennyi terméketlen vitát generált a közelmúltban, így aligha várható el, hogy egy (újabb hasonló) konferencia végleges válaszokat adjon az „örökzöld” kérdésekre vagy összebékítsen egymásnak feszülő álláspontokat. Sokkal inkább az egyéni vélemények, nemzedéki attitűdök és elméleti koncepciók tisztázása és ütköztetése lehet a célja, az, hogy a korábbi dilemmákat valamilyen új nézőpontból fogalmazza át.
A szóban forgó konferencia esetében az olaszországi hungarológia (vagy ahogy ők nevezik: magiaristica) kérdésirányai és tematikus preferenciái teremtették meg azt a kontextust, melynek hátterében a magyar irodalomnak a nyelvi egység és a földrajzi szétfejlődés kényszerítő kölcsönhatásából előálló sokszólamú természete újfent artikulálódott. Egy nyitott, érdeklődő, de mégiscsak külső, éppen ezért kicsit más perspektívából. Minden előadásra és vitára nincs mód kitérni, helyette inkább néhány hívó szóra, tematikus csomópontokra és egyéni hangsúlyokra érdemes felhívni a figyelmet.
Jóllehet a nagyrészt olasz nyelven folyó konferencia felhívó szövege a magyar irodalom 1919 utáni és máig tartó időszakára vonatkozóan fogalmazódott meg, az egyes előadásokban és a vitában rendre előkerültek olyan érvek, amelyek a régi magyar irodalomból, a középkori és reneszánsz európai irodalomból vett párhuzamok segítségével próbáltak ma is érvényesnek ható válaszokat megfogalmazni a „többes számú magyar irodalommal” kapcsolatos kérdésekre.
Elégséges kritériuma-e az irodalom meghatározásának a nyelv, vagy sem, és más, földrajzi, történelmi és kulturális eredetű tényezők alakító hatását is számba kell venni? Mely irodalomhoz tartozik-tartozott Janus Pannonius? Sárközy Péter (Università di Roma „La Sapienza”) szerint a latinhoz (nyelv), a horváthoz (származás) és az olaszhoz (írás helye) egyaránt, mint ahogy Bél Mátyás is egyaránt része a magyar és a szlovák irodalomtörténetnek. Ezen érvelés szerint Milan Kundera a francia nyelvváltás után is – részben – a cseh irodalomhoz is tartozik. Azok viszont, akik a művek nyelvét tartják az irodalmiság meghatározó, döntő kritériumának, aligha tudtak azonosulni ezzel a megközelítéssel.
Armando Nuzzo (Università di Roma „La Sapienza”) a vitában azt hangsúlyozta, hogy a magyar identitásnak különösen erős összetevője a nyelv, ezért szerinte az irodalomtörténet-írásban nincs értelme a területi-földrajzi széttagozás érvényesítésének: alapvetően egy magyar (nyelvű) irodalom létezik, még ha ez különböző, „specifikus deklinációkat” foglal is magába. Vele szemben Amedeo di Francesco (Università degli studi di Napoli „L’Orientale”,) azon véleményének adott hangot, hogy a magyar és bármilyen más (irodalmi) identitásnak a nyelv mellett legalább annyira formálója a történelem és a vallás is, s ez a kölcsönhatás egymástól többé vagy kevésbé eltérő, akár regionálisan is meghatározott kulturális identitások kialakulásához vezethet. S ezek a különbségek aztán az irodalmi szövegekben is visszaköszönnek, amennyiben persze a kulturális emlékezet gondoskodik ezen nemzeti és irodalmi identitást formáló eszmék átörökléséről és tartós jelenlétéről. Szerinte ez a helyzet az Erdélyben született-születő irodalom esetében, amelyik legalábbis a 16. századtól fogva rendelkezik az írásbeliség folyamatos hagyományával, melyhez szorosan kötődik a területi önállóság történelmi emlékezete is. Éppen ezért a nápolyi hungarológus szerint sokkal inkább indokolt beszélni – és messze nem csak Trianon után! – erdélyi magyar irodalomról (letteratura ungherese translivana), mint felvidékiről vagy vajdaságiról, ahol ezek a történelmi feltételek nem voltak adottak, és nem alakult ki évszázadokon átívelő irodalmi hagyománytudat sem.
De nem csak itt került elő az identitás fogalma: kijelenthető, hogy ez volt a konferencia egyik kulcsszava. Különösen annak a szekciónak az előadói (Magdalena Roguska, Claudia Tatasciore, Cinzia Franchi, Eliisa Pitkasalo, Antonio Sciacovelli) hivatkoztak rá felettébb gyakran, akik részben vagy egészen magyar származású, vagy a magyar nyelvben és kultúrában is szocializálódott, de később – különböző okokból – mégsem magyar nyelven írni kezdő alkotókkal foglalkoztak (Agota Kristof, Melinda Nadj Abonji, Ilma Rakusa, Edith Bruck, Terezia Mora, Akos Doma és mások).
A többnyelvű és többkultúrájú írók esetében olykor különösen nehéz egyértelműen meghatározni az illető nemzetiségét, és azt is, mely nemzeti irodalomba is tartoznak a műveik. Egyesek szerint viszont ez nem is feltétlenül szükséges. Magdalena Roguska (Universytet Warszawski) szerint a nemzeti irodalom koncepciója már idejét múlt, s az irodalomtörténészeknek sokkal inkább a kulturális identitások sokféleségének vizsgálatára kellene összpontosítaniuk.
Aron Coceancignak, a modenai egyetem történészének előadása is az identitás körül forgott. Ő a székely öntudat történelmi gyökereivel és társadalmi hátterével foglalkozott, illetve azok irodalmi (tematikai és stilisztikai) kivetüléseivel, közelebbről Nyírő József és Tamási Áron prózájával. Carla Corradi finnugristaként a sámánizmus irodalmi utóéletét vizsgálta Kiss József, Radnóti Miklós, Kosztolányi Dezső és Váci Mihály verseiben, különös tekintettel bizonyos növényi és állati motívumok rejtett, mitológiai eredetű szimbolikájára.
Gyakran hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy műfordítás-irodalmunk is a magyar irodalom integráns része, s amikor például az Isteni színjátékot olvassuk, akkor Babits Mihály (vagy Baranyi Ferenc, esetleg Nádasdy Ádám) alkotását, tehát – végső soron – magyar irodalmi szöveget olvasunk. Erre próbált emlékeztetni bennünket Jeney Éva, aki a műfordítás irányába tágította ki a konferencia vizsgálódási horizontját. A MTA munkatársa előadásában egy találó szójátékkal – magyar világirodalom és magyarvilág irodalom – próbálta visszaadni azt a különbséget, ami az idegen nyelvű klasszikusok magyar fordításai és a nem magyar nyelvű, de sajátosan „magyar” tapasztalatokat feldolgozó művek között figyelhető meg. A második kifejezés ugyanakkor – legalábbis e sorok írója szerint – vonatkoztatható a határon túli magyar irodalmak alkotásaira is, különös tekintettel azok egyfelől sajátos, regionális történelmi referenciáira és másfelől közös (magyar) kulturális gyökereire.
A magyarországi magyar nézőpontot Madarász Imre olasz (a Csillag a máglyán aktualitásáról) és Fűzfa Balázs magyar nyelvű előadása (az irodalomoktatás kérdéseiről) képviselte. A vajdasági magyar irodalom összetett kapcsolatrendszeréről Faragó Kornélia értekezett. Egyed Péter pedig a 70-es és 80-as években szerzett szerkesztői és kritikusi tapasztalataira támaszkodva beszélt a kulturálisan, vallásilag és nyelvileg is sokszínű Románia irodalmainak, s azon belül az erdélyi magyar irodalomnak a sajátosságairól is, illetve politikai hatalom, cenzúra és egzisztenciális érintettség összefüggéseiről (Letteratura ed esistenza).
Benyovszky Krisztián, Felvidék.ma
A szerző a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének tanára, a konferencia előadója.
