A szlovák gazdaság állapotáról, a reformfolyamat állásáról, az euróbevezetésről kérdezte a HVG Ivan Miklošt, a Dzurinda-kormányban 1998 és 2006 között előbb a gazdasági, majd a pénzügyi tárcát vezető reformer minisztert, az ellenzéki Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió (SDKÚ) parlamenti képviselőjét. HVG: Szlovákia másodszor hajt végre pénzcserét. Az euró jövő januárban a Csehszlovákia 1993-as kettéválásakor bevezetett szlovák koronát váltja fel. Melyik a nagyobb kihívás?
I. M.: Nehéz eldönteni, de talán az euró. Annak idején lényegében csak kinézetében lett más a szlovák korona, névértéke megmaradt, ahogy az árak sem változtak. Minden ugyanannyiba került cseh, mint szlovák koronában. Januártól viszont az árak és a címletek is lényegesen megváltoznak. A zsebünk megtelik apróval, a legkisebb papírpénz az öteurós lesz, szemben a jelenlegi húszkoronással, ami a mostani 30 korona körüli átváltással számolva 70 eurócentet sem ér majd. Lélektanilag, azt hiszem, komoly változás lesz.
HVG: Sokakat aggaszt az euróbevezetés inflációs kockázata. Nem fordulhat elő, hogy ami ebből a szempontból és az átváltás miatt kedvező a lakosságnak – azaz a korona további erősödése -, az gyengíti a gazdaság versenyképességét?
I. M.: Kétségtelen, az egyik legfontosabb kérdés a legkedvezőbb átváltási árfolyam, aminek a megválasztásakor az Európai Központi Bank egyik fő szempontja az infláció alacsonyan tartása lehet. Az erős korona ugyanakkor ronthatja a versenyképességet, és ezen keresztül visszafoghatja a gazdasági növekedést. De csak kezdetben. Felelős kormányzati politikával, fiskális szigorral, reformokkal, rugalmas munkaerőpiaccal, tudásalapú gazdasággal ez a hatás hosszú távon kivédhető. A Fico-kormány eddigi tevékenységét látva attól tartok, nem ezen az úton járunk. A magam részéről nagyon is európárti vagyok, bevezetését még az előző ciklusban a mi kormányunk készítette elő, de el kell ismernem, amilyen óriási lehetőség az euró, legalább olyan veszélyes is lehet.
HVG: A 2006-os választási kampányban Robert Fico a Dzurinda-kormány reformjainak az eltörlését ígérte. Nem lepte meg, hogy kormányfőként csak kisebb módosításokat hajtott végre?
I. M.: Szerencsére nem törölt el mindent, de torzított az egészségügyi reformon, visszavett a rugalmas munkaerő-piaci törvényekből, nekiment a magánnyugdíjpénztáraknak, megpróbálta rávenni a lakosságot, hogy térjen vissza teljesen az állami nyugdíjrendszerbe. Nem járt sikerrel, másfél millió alkalmazottból mindössze 60 ezren éltek a lehetőséggel. Tudtam, lehetetlen mindent visszacsinálnia, de engem is meglepett, hogy csak ennyit tett. Nagyobb károkat is okozhatott volna. De a legfőbb körülmény, ami megakadályozta ebben, az épp az euró volt, a maastrichti kritériumok, amelyek különösen a költekezés terén igen szűkre szabták a kormány mozgásterét. Persze azért próbálkozott, megválasztása előtt támadta az eurózóna-, de még az uniós tagságot is, mondván, európai árakhoz szlovák fizetések társulnak. Retorikáján kormányfőként sem változtatott, beiktatásakor például közölte, nem elkötelezett az euró 2009-es bevezetése mellett. Ám a korona zuhanórepülése láttán pánikba esett, majd a jegybankelnök tanácsára mégis kiállt a közös pénz mellett. A pénzpiacok válasza egyértelmű volt, a korona azóta is erősödik.
HVG: Kétéves kormányzás után Fico és pártja toronymagasan vezeti a népszerűségi listákat. Mi ennek a magyarázata?
I. M.: Szerencséje volt: ő lehetett az első kormányfő, akinek nem kellett népszerűtlen intézkedéseket hoznia. Az általa átkozott reformok évi mintegy 10 százalékos gazdasági növekedést biztosítanak, aminek csak a hasznát látja. Nagyon jó a populizmusban, a demagógiában, kiválóan kommunikál, retorikája az 1990-es évek eleji Vladimír Mečiáréra hasonlít. Szemrebbenés nélkül hazudik, ellenségképeket gyárt, és képes meggyőzni a választókat, valóban ezek a felelősek nehézségeikért. Mindenki ellenség: a külföldi befektetők, mert emelik az áram, a gáz és az élelmiszerek árát, a magánnyugdíjpénztárak, mert forrást vonnak el az állami nyugdíjrendszerből, az ellenzék és a sajtó a kormány bírálatáért. Rövid távon igen hatékony stratégia.
HVG: A szlovák gazdaság motorja néhány külföldi, főként autóipari és elektronikai befektetés. Mi történik, ha ezek a befektetők továbbállnak még olcsóbb munkaerejű országokba?
I. M.: Nem áltathatjuk magunkat. Az életszínvonal javulásával a fizetések is emelkednek, és így folyamatosan veszítünk versenyképességünkből. Igen, az ipari tömegtermelés idővel kivonulhat, de nem az a kérdés, hogy ez hogyan kerülhető el – mert az lehetetlen -, hanem hogy mi léphet a helyére. Kiutat jelenthet a tudásalapú gazdaság által kitermelt, még nagyobb értéket előállító hightech iparágak meghonosítása.
HVG: Képes a szlovák gazdaság ilyesfajta fordulatra?
I. M.: Ehhez a reformok folytatására lenne szükség, különösen az oktatásban. A jelenlegi gazdasági növekedés mellett pénz is van erre, ám az újonnan csatlakozott kelet-európai országok közül Szlovákia költi a legkevesebbet e célra. Persze nem pusztán pénzről van szó, hanem strukturális, mentális átalakításról, ami a kreativitást, az önálló gondolkodást részesíti előnyben. Csakhogy a Fico-kormány prioritásai között ez sem szerepel.
HVG: A reformok folytatása nélkül meddig tarthat a mostani lendület?
I. M.: Mivel az egykori keleti blokk országai alacsony szintről indultak, ma még – hacsak kormányaik nem követnek el nagyobb hibákat – természetes fejlődésükből fakadóan képesek évi 5-6 százalékos növekedésre. Jó példa erre Csehország és Lengyelország. Magyarország helyzete bonyolultabb. Ami most ott történik, mind az utóbbi három kormány felelőtlen gazdaságpolitikájának a következménye. A jövő sem kecsegtet sok jóval az egészségügyi reformokról tartott precedensértékű népszavazás után. Szlovákiának azonban megadatott, hogy megismételje az ír sikertörténetet. De ahogy múlik az idő, a reformok megtorpanásával fogy ennek az esélye.
HVG, Tálas Andrea
