Az STV2-n érdekes és fontos későesti kerekasztal-beszélgetés folyt. A szlovák nemzettudat és nemzeti identitás jelen állapota volt a témája. S ezen belül a nemzeti múlt, jelen és jövő. Történészek, közírók és politikusok fejtették ki véleményüket. Bár írásom tárgya nem ez a vita, de gondolataim kiinduló pontja lehet. Háromféle álláspont rajzolódott ki, elvileg különbözők, másrészt néha természetesen összecsengnek. A legvédettebben kirajzolódó az olyan álláspont, mely szerint a szlovák nép számos nehézségen esett át, súlyos történelmi tapasztalatok birtokában mindig helytállt, léte önmagához való hűségében gyökerezik. Legfontosabb hagyományai jegyében, mindmáig nemzeti nagyjai, ébresztői hagyatékában, azok tovább éltetésében látja jövője esélyeit! Ilyen létérzékelésben a magárahagyottságból kinövő önállóság öntudata és hatalmi filozófiája formálódik ki, melyhez a mai államvezetés számos politikai vonása kötődik. A másik elképzelés – František Mikloško fejtette ki – az egykori Felső-Magyarország (tágabban Uhorsko) szellemét idézi meg, közös múltként, illetve örökségként, érzékelve a klasszikus magyar irodalmat is például, Madách Imre, Márai Sándor életművét a szlovák irodalom egyetemébe (is) sorolva, illetve a magyar népi elem és kultúra jelenlétét az ország egységében ítélve meg. A harmadik álláspontot fiatal történész védelmezte. Mintegy a hagyományos múltszemlélet ellenében rámutatott, hogy a történelmi vonások túlhangsúlyozása mellett nem veszünk tudomást európai értelmű, modern szellemi értékekről – Feldeket, Novomeskýt említette –, melyekben a szlovák kultúra európai rangú vívmányaira ismerhetnénk! A tudatformálás szellemi érzékei lehetnének, de a hagyományos múltszemlélet folytán nem vagy alig vetül rájuk fény! Összességében úgy érezhetjük, hogy a szlovák múltszemlélet és nemzettudat bizonyos értelemben választóvonalhoz ért, új utakat keres, és vajúdva munkálja modern létének formáit, alapjait!
Ennek a folyamatnak a fényében nyer sajátos értelmet a földrajzi nevekről folyó vita problémaköre. Banális kérdésnek tűnhet fel, ám – más szlovák-magyar problémák kíséretében – európai figyelmet keltett! Hátterében az a nemzeti politika áll, mely a kerekasztal-beszélgetésben is dominált, s melynek jegyében az iskolaügyi miniszter állásfoglalása értelmében megjelentek az új honismereti tankönyvek. A kérdéskör fejleményeit nem kell részleteznem. Az általános nézetkülönbségek egyik, nemzetközi érvényű csomópontja lett! Nevezetesen a földrajzi nevek – szlovák vagy magyar, vagy mindkettő – írása! Ilyen problémák azelőtt is voltak – alternatív tanítás –, feltűntek, idegeinket borzolták, majd valamiképpen megoldódtak és elenyésztek. A mostani eset, s éppen a következetes és eltökélt kormányzati szándék okán, súlyosabbnak tűnik fel! A magyar nyelv szerkezetébe és természetességébe nyúló akaratot sérelmekből táplálkozó múlterők fűtik, olyan kizárólagos nemzeti szempontok, melyek mögött erős kormány és széles körű választói támogatottság áll. Az esélyek mérlegének serpenyőiben pedig egy gyakorlatias politikusi, önzően elfogult türelmetlenség, illetve egy Európára nyitott, nagyvonalú államférfihez méltó döntés lehetősége foglal helyet.
KÍVÁNCSI LENNÉK, hogy az erről szóló közbeszéd politikusai, a döntést így vagy úgy befolyásoló pártvezetők közül ki látja és érzi meg, hogy az ügyben jócskán támadott MKP vezetői nem presztízsük okán küzdenek, nem pártérdeket védelmeznek, hanem a magyar nyelv szuverenitását követelik, a tanítás nyelvezetének tisztaságát védik?! Számukra nemcsak parlamenti csatározás folyik, hanem a kisebbségi létet mélyen érintő igazság óvása, éltetése! Ami a szlovák politikának stratégiai célkitűzés, pártérdek vagy taktikai manőver, az a szlovákiai magyarságnak öntudati és identitásbeli ügy, nemzeti azonosságának belügye. A kisebbségi nyelvvédelemben az önazonosságnak és történelmi folyamatosságnak, a nép tudati kultúrájának alapvető értékei és működésének életelvei egyesülnek. A politikai közbeszéd zsibongó hangzavara gyakran a halandzsa szintjén mozog, felületi jegyei elhomályosítják mélyebb jelentését, de a (magyar) nyelv élő folyamatosság, földrajzi és topográfiai kifejezéseiben, tájszavaiban és dűlőneveiben, ahogy ragozásában és szófűzésében, a fogalmak jelentésében és a nyelv akusztikájában, zenéjében a múlt értelme és az ősök sorsa, s a jelen természetessége rejtőzik. Mindennek az épsége nem adminisztrációs kérdés, sem előírások tárgya, hanem sokkal inkább a közösségi intellektus táptalaja és minőségi kifejeződése, az emberré válás fontos tényezője. A nyelvben a szülőföldi táj él, a népélet gazdagsága és a szépérzék tisztasága, a gondolatiság fogalmi rendje, végső soron a lélek kiteljesedő természete. Nem csak kommunikációs lehetőség tehát, nem csak a megértés eszköze, hanem olyan benső értékek foglalata, mely méltó a védelemre, s amelyet az új európai értékrend külön is definiál és óv! A magyar nyelv fogékonysága ismert, évszázados története során a külső hatásokra érzékenyen reagált, az idegen kifejezéseket, szükséges szavakat, melyeket hasznosíthatott, készséggel elfogadta, és magába olvasztotta. Ezáltal mintegy magáévá tette a jelenségek fogalmát, a valóság jegyeit, hangulatához alakította, nyelvtanába építette, nagyvonalúan magyarította. Az első köztársaság részletes katonai térképein bőven találunk magyar határ- és dűlőneveket, dél-szlovákiai magyar földrajzi jegyeket, mert akkor éltek és érvényesek voltak, s más nem volt helyettük! Ha az MKP a nyelvet védi, választói természetes jogait, kisebbségünk néptörténeti értékeit védelmezi. Nem is tehetne mást! A nyelv jelenléte olyan természetes alkotóeleme a tájnak, a régiónak, mint a rónák és a dombok, a folyók és patakok, a hallgatag erdőségek és a magányos csenderesek! A nyelv az ember révén elidegeníthetetlen vonása a természetnek.
SCHWARZENBERG cseh külügyminiszter a Sme című napilap kérdésére, hogy mi a véleménye a Szlovákia és Budapest közötti konfliktusokról, a következőket válaszolta: „Nem jó hír, lévén hogy szomszédokról van szó, és eléggé felesleges a múlt miatt, szimbólumok és dolgok miatt, amelyeket az európai államok többsége már a 20. század felén maga mögött hagyott. A múlt szárnyai és a szavak, melyek mindkét oldalon elhangzanak, teljesen feleslegesek.” Hiteles európai üzenet ez, korszerű igazság! Némileg a kívül álló igaza is. Ahogy a politikusok is a nagypolitika viszonylataiban és a diplomácia játékszabályai értelmében látják és élik meg ellentéteiket, a hatalmi filozófia jegyében anélkül, hogy elég mélyen átélnék a kisebbség nyelvi megtámadottsága lényegét. Csak a kisebbségi lelkület érzi, és mélységében értelmezi, tudja sajátos magánügyként átélni, bensőjében nyugtalankodni vagy fáradtan s fásultan elgondolkodni felette, esetleg fellobbanó indulattal idegenkedni miatta. ő tudja, hogy az áldatlan állapotok gyökerei történelmi mélységbe nyúlnak, a népek együttélésének sok évszázados történetébe, amely a múltban koránt sem volt ennyire ellentmondásos. Akkor a felső-magyarországi térségben a Habsburg uralkodók alatt népek és nyelvek éltek és alkottak együtt, a latin nyelv mindenekfelett való integráló hatásában, magyar, szlovák, német sőt lengyel nyelv (Balassi) együttesében, aztán a német nyelv egyre erősebb lett, s a latin fokozatosan elhalt, majd a német folyamatos dominanciája mellett a magyar és a szlovák kezd feltörni, kultúráját önállósítani, s mindkettő a táj természetes eleme és népének stigmája lesz, időtálló mindkettő, s ez a mai napig tart s bizonyára még évszázadokig! Mindkét nyelv természetes eleme és birtokosa régiónknak! A tizenkilencedik század végén – államszervezői elképzelésekből – a magyar nyelvet fölébe helyezték más nyelveknek, azóta a történészek bőven kiderítették, hogy miért, s feltárták a törekvés tragikus következményeit is. A huszadik század kataklizmáit kihasználva, hasonló célból a (cseh) szlovák nyelv reprezentánsai próbálták elnyomó és felszámoló céllal érvényesíteni fölényüket, ez is csak részben sikerült! Nem lehet, hogy a huszonegyedik század – az Új Európa kora – is hasonló küzdelmek ideje legyen!
ÍGY LÁTJA ÉS VÉLI AZ ÍRÓ némileg emelkedetten s bizakodva! A politikusok gyakorlatiasabbak, kevésbé bíznak és hisznek jó illúziókban. Törvényt hoztak a parlamentben, amely némi előnyt biztosít a tankönyvekben a magyar nyelvnek, bár nem nyújtja számára a teljes védettséget, de annak lehetőségét talán igen, hogy önerejéből tovább védelmezze benső érdekeit, állhatatosan fejlessze igényeit és a magyar mûvelődés tisztán értelmezhető ereje legyen!
(DUBA GYULA, Szabad Újság)
