Önszántából ment el a Csehországba deportált magyarok után Burián László atya, aki évtizedeken át szolgálta a felvidéki magyarokat plébánosként. Bebörtönözték, gumigyárban dolgozott, költöztették újra meg újra. Ma már húsz éve a szlovákiai Ebeden él.
Bolyongunk fotós kollégámmal a párkányi panelházak között, sehogy sem találjuk a megadott címet. Hívom hát újra Burián László atyát, aki azonnal megoldja a helyzetet: – Várjatok meg a benzinkútnál, odaugrom értetek! – rikkantja a mobilkészülékbe. Alig telik el néhány perc, és máris feltűnik a sárgásbarna Škoda, amelyből szaporán integet a gépkocsivezető: – Gyertek utánam! – s elrobog.
Ugyanilyen fürgén pattan ki az autóból, s vezet fel első emeleti lakásába. Pedig már elmúlt nyolcvanhét éves plébános, akit Szlovákiában és Magyarországon nagyon sokan csak Laci bácsinak vagy Laci atyának ismernek. És tisztelnek.
Két határ közt
„Már a gyermekkoromban valamiféle elhivatást éreztem, amely fokozatosan erősödni kezdett bennem: Krisztus földi követe szerettem volna lenni,” kezdi a mesét. „Talán nem túl fellengzős, ha hozzáteszem, hogy a magyar nép egyik papja. Ilyen elhatározással kerültem a révkomáromi bencés gimnáziumba, a Marianumba, ahol fokozatosan mind a három testvérem is tanult. Jómagam aztán már papnövendékként Esztergomban folytattam tanulmányaimat. De eljött 1945, s ezzel együtt az újabb határmódosítás, amely a mi sorsunkat is bizonytalanná tette. Mindszenty József, Magyarország hercegprímása azt javasolta, térjünk vissza a szülőföldünkre, ám sem Pozsonyban, sem Kassán nem mertek velünk magyarul beszélni, akkora volt a gyűlölködés. Végül a pozsonyi Szent Márton- székesegyházban szenteltek pappá, 1946.június 23-án.”
„Színtiszta szlovák faluba, a Nyitrához közeli Krušovcére (egykor Nyitrakoros) helyeztek, ahol nem volt könnyű dolgom, hiszen alig beszéltem ottani híveim anyanyelvét. Törtem a szlovákot, mégis úgy tekintettek rám, hogy a „mi papunk”… Nemrég az egyik fiatal csallóközi oltártestvérem barátja révén meghívtak első szolgálati helyemre. Idős emberek ölelgettek, a mai kiélezett szlovák-magyar viszony ellenére nagy szeretettel fogadtak, senki sem emlékezett arra, hogy bizony, rosszul beszéltem a nyelvüket”
„Ennyi a friss emlék, visszatérek hát a szomorúbbakhoz. A jogfosztottság szörnyűségeihez. Szüleimet Zoltán öcsémmel együtt viszontagságos körülmények között Magyarországra telepítették ki. Elkobozták szenci patikánkat, amelyet először egy szlovák partizánnak utaltak ki, majd a Tótkomlósról átköltözött gyógyszerész kapta meg. Negyvenhat őszén a rendőrök eljöttek Antal öcsémért, aki nem sokkal azelőtt tért haza németországi fogságból, miután Budapestről egyetemistaként leventének osztották be a nyilasok.”
„Tífuszt átvészelve, csontsoványan érkezett meg, alig két hetet töltött otthon, amikor sokadmagával marhavagonokba terelték. Sokáig nem tudtuk, hova hurcolták, végül levelélben tudatta, hogy a közép-csehországi Příbramba került, kényszermunkára. Ekkor értesültem először a Beneš-dekrétumok tragikus következményeiről (a magyarok elhurcolásáról). Napról napra vészjóslóbb értesüléseim voltak, pedig a hivatalos propaganda azt próbálta elhitetni, hogy a szlovákiai magyarok önként jelentkeztek csehországi vendégmunkára, az elhurcolt szudétanémetek helyére.”
Vigasz a deportáltaknak
„Öcsém és sok más szlovákiai magyar sorsa nemcsak az érzelmeimet kavarta fel, hanem tenniakarásomat is. Több kérvényt írtam a nagyszombati püspöknek, hogy mennék lelki vigaszt nyújtani a Csehországban deportált magyarok közé. Először azt a választ kaptam, hogy ott a helyem, ahova helyeztek, de én nem hagytam annyiban. Újabb levelemben azt írtam, hogy ezektől a szerencsétlenektől elvették a szülőföldjüket, a hazájukat, most még a hitüktől is meg akarják fosztani őket, amibe az én lelkiismeretem nem tud belenyugodni.”
„Végül a püspök rábólintott a kérésemre. Kaptam egyszeri, odautazásra jogosító szabad vasúti jegyet, amellyel vonatra ültem. Személyi igazolványon magyarként nem volt, csak egy fényképes papírom, amelyen a nyitrakorosi jegyző igazolja, hogy ki vagyok. Prágában a püspökségen, majd a Katolikus Karitász segélyszervezetnél sem sokat tudtak, vagy nem akartak beszélni a deportált magyarokról. Indultam vissza.”
„Véletlenül Česká Lipában, az Ágoston-rendi szerzeteseknél éjszakáztam. Tőlük tudtam meg, hogy a közeli Kryryben vannak magyarok, s az ottani idős plébános levelez a taksonyi pappal, ahonnan a deportáltakat ideszállították. Az idős, német pap kölcsönzött egy biciklit, azzal kerekeztem a falvakba. Fokozatosan egyre több helyre, mert akikre rátaláltam, elmondták, hogy még merre vannak magyarok.”
„Podbořanyban a plébános, mikor meghallotta, hogy ki vagyok, hívta az édesapját, aki tört magyarsággal szólt hozzám. Kiderült, hogy még a Monarchia idején Nagyváradon szolgált a császári hadseregben, ott nősült meg, s ott született a fia is, aki aztán szüleivel hazatérve, Csehországban lett pap.”
„Vettem egy térképet is, amely alapján ismerkedtem a litoměřicei püspökséggel, főleg a Žateci járással, ahova sok magyart hurcoltak. Naponta olykor három szentmisét is tartottam, majd beszélgettem is híveimmel, akik könnyeztek, később pedig megkönnyebbültek, mert az anyanyelvükön beszélhettek. Az egyik alkalommal a férfiak sűrű bocsánatkérés közepette álltak fel: elnézést kértek, de menniük kell, mert meg kell etetniük a rájuk bízott állatokat. Lám, még abban a kiszolgáltatott helyzetben, túlzás nélkül mondhatom, hogy rabszolgasorsban is tisztességesen látták el feladatukat. Dícsérték is mindenütt a magyarokat!”
Újabb embertelen évek
„Rövidesen meggyűlt a bajom a rendőrökkel és a besúgókkal. A cseh hatóságok igyekeztek ott marasztalni, végképp letelepíteni a szülőföldjükről száműzött magyarokat. Kiadtak egy lapot is, a Jó Barátot, amelyben ezt a lehetőséget propagálták. Magánbeszélgetések során csábítgatták őket: ha maradnak, kapnak személyi igazolványt, jó fizetést, lakást, ismét csehszlovák állampolgárok lesznek.”
„Sokan kerestek fel, hogy mitévők legyenek. Mindannyiuknak határozottan azt válaszoltam, hogy ne engedjenek a kábításnak, törvénytelenül hurcolták ide a magyarokat, de ennek kegyetlenkedésnek vége lesz. Biztosan visszakerülnek a szülőföldjükre. Határozott magatartásom feltűnt a hatóságoknak, aki Josef Beran prágai érseknél (akit egyébként a nácik és a kommunisták is bebörtönöztek, majd 1948 után a Vatikánba száműzték) elérték, hogy követelje nagyszombati társától, Ambrus Lazíktól a hazarendelésemet. Nem sokkal később viszont a legtöbb deportált is hazajöhetett. Ha tovább maradok, talán még kevesebben telepednek le, habár ezt csak feltételezem.”
„Pöstyénbe kerültem, ahol két évig káplánként teljesítettem lelki szolgálatot. Innen 1950 februárjában helyeztek át az osztrák határhoz közeli Nagylévárdra (Velké Leváre). Ez már a vallási üldözések, a szerzetesek és a papok elleni durva fellépés, az internálások szörnyű időszaka volt. Emiatt sokan igyekeztek illegálisan Ausztriába jutni, s menekülésük egyik útvonala éppen a közelünkben volt, ahonnan a Morva-folyón próbáltak átszökni, ha éppen apadt. Egy szaléziánus szerzetes és egy helybeli, a terepet alaposan ismerő parasztemeber segítette őket.”
„Egy alkalommal sorozatos félreértések és gyanakvások miatt menekülniük kellett. Egyikük, a nagyszombati pöspöki hivatal titkára bekopogott a nagylévárdi plébániára, s kölcsönkérte a személyi igazolványomat, amelyet nem sokkal korábban kaptam meg. A szomszédos faluba akart eljutni vele, ahol az öccse pap volt, onnan meg haza, nehogy lebukjon. Csakhogy a vasútállomásnál igazoltatták és szembesítették a vonatra várókkal, akik egytől egyig tanúsították, hogy a személyazonossági igazolványt felmutató személy bizony nem Burián, a helyi káplán. Percek múlva letartóztattak, s államellenes összeesküvéssel, a papok és szerzetetesek tiltott határátlépésének megszervezésében való részvétellel gyanúsítottak meg.”
Két év a börtönben
„Vallatásomról és bebörtönzésemről nyolcvanadik születésnapomig senkinek sem mondtam el semmit. Nem féltem, de úgy tartottam, hogy mások nálam is többet szenvedtek. Jobb, ha magamba zárom ezeket az embertelen hónapokat, éveket.”
„Volt olyan nyomozótiszt, aki mindig gúnyosan, Dícsértessék a Jézus! köszönéssel fogadott, majd mindig lekevert néhány pofont. Nem is ez fájt, meg az egyéb verés és lelki megaláztatás, hanem a szomszéd cellákból átszüremlő jajgatás, fájdalomkiáltás, amely a megkínzott emberektől származott. Szánalmat éreztem az emberi aljasságok láttán, s egyre csak azt ismételgettem magamban: Uram, bocsásd meg nekik.”
„Nem részletezem tovább ezt a földi poklot. Hiába állítottam, hogy azt a bizonyos személyi igazolványt azért adtam a társamnak, hogy hazajusson, Nagyszombatba. Váltig azt ismételgették a vallatóim, hogy Nyugatra akartam őt szöktetni, s én is a leleplezett hazaárulókhoz tartozom, rövidesen kiverik belőlem az igazságot. De mást nem mondhattam.”
„Végül tizenhatodrendű vádlottként két évi börtönre ítéltek, amelyet Lipótváron (Leopoldov) és Ilaván töltöttem le. Szabadulásom után segédmunkás lettem a Losonc melletti Lónyabányán (Lovinobaňa), majd a pozsonyi gumigyárban. Innen térhettem vissza a papi hivatáshoz, 1954 nyarán. Méghozzá úgy, hogy a Szent Márton- székesegyház káplánjaként még vagy két hónapig visszajártam a gyárba, betanítani az utódomat.”
Pletyka árnyékában
Pozsonyban alig négy évet tevékenykedhetett, mert a hatóságok nem nézték jó szemmel, mennyi fiatal jár miséire és hallgatja a prédikációit. Ezért 1958-ban elhelyezték Szlovákia fővárosából, Párkányhoz közeli falvakba. Akadtak ott is, akik követték, megfigyelték, de nem beszél erről. Azt viszont nevetve meséli, hogy több helyen szembesült néhány ember rosszakaratával, amelyből egy ideig gyorsan terjedő pletyka lett.
„Azt kezdték suttogni egyesek, hogy az új plébános gyereket is hozott magával! Ami tulajdonképpen igaz volt, csak azzal a nem csekély különbséggel, hogy Jutka nem az én leányom volt, hanem Tóni öcsémé, akinek a felesége fiatalon halt meg rákban, a testvérem pedig ugyancsak idő előtt távozott egy szerencsétlenség következtében. Árván maradt kislányuk gyermekotthonba került volna, mert a két testvérem közül Géza súlyos szívbetegségben szenvedett, Zoltán pedig három gyermekről és akkorra már mozgásképtelen édesanyánkról is gondoskodott. Ezért határoztam el, hogy felnevelem Jutkát, ami sikerült is, a kislányból menyecske lett, jelenleg egy budapesti magánklinikán dolgozik, a férje vegyészmérnök. Két szép gyermekük van. A rosszindulatú pletyka pedig szertefoszlott.”
„Időközben a közeli Bartra, majd Párkányba, végül Ebedre kerültem, ahol nyolcvanhét évesen is szolgálom az Istent és a híveimet.”
Nem mondja, de az MKP parlamenti képviselői néhány éve a Pro Probitate (Helytállásért) kitüntetéssel hajoltak meg életműve előtt. Ennél is nagyobb morális elismerés a sok-sok szlovákiai és magyarországi barátjának, ismerőseinek a mélységes tisztelete. Több órás beszélgetésünk végén arról faggatom, mi volt az a lelki erő, amely minden helyzetben segítette, erősítette őt.
„Egyszerű ez. Én az isteni útmutatás szerint szeretem az embereket. Lélekben megbocsátottam nekik, bármit is tettek velem. Isten pedig mindig velem volt, Ha kellett, felemelt, máskor bátorított. S újra meg újra megbizonyosodtam arról, hogy a szeretet minden gonoszságot legyőz. Ezt igazolja az életem is.”
NOL
