Az erdélyi Böjte Csaba atya gondolatait osztja meg a 2009-es év első levelében az olvasókkal, amelyben álmairól és terveiről szól. Találkozás, kézfogás, szövetség!
Minden mi e földön van és él, a találkozásból, a felek javát, kibontakozását, életét szolgáló szövetségből született. A legegyszerűbb sejtek is parányi atomok közösségéből épülnek fel. Ha körülnézünk a világban minden, de minden társat, szövetségest keres, partnert, kivel összefogva önmagát, megálmodott szép létét meg tudja valósítani. Az, ami vagy aki elzárkózik, az magára marad, elkezd sorvadni, elhal, elpusztul.
Kárpát-medencei nagycsaládunkat az összefogás, a befogadó jóság szülte. Árpád vezér a honfoglaláskor meg tudta szólítani és egy asztalhoz tudta ültetni az újonnan érkezett törzseket, de a már rég itt élt közösségeket is. Nekem olyan jól esik tudni, hogy ezekből az időkből nem kerültek elő üszkös romok, tömegsírok. Kárpát-medencei nagycsaládunk, a történészek szerint Árpád vezérsége alatt nem kegyetlen csatákból, hanem bölcs vérszerződésből, a törzsek egymást szeretettel elfogadó szövetségéből született.
Annyira szeretem magam elé képzelni azt a ragyogó szép tisztást, ahol tanácskozni összeültek az akkor élt nagyjaink. Szinte látom, ahogyan a marcona hadfik egymást méregetve, dühösen kardjuk után nyúlnak, hogy valós vagy vélt igazukért elégtételt kérjenek – de látom, ahogyan bölcsen, határozottan megfogja karjukat Árpád atyánk, és szelíden inti őket: „Nézzétek, milyen szép nagy ez a Kárpát-medence, van itt hely mindannyiunknak, ha össze fogunk, ha bölcsen és jóságosan egymás hóna alá nyúlunk, és váll a váll mellett dolgozunk, akkor itt a magunk, gyermekeink számára hazát, otthont, egy tündérkertet alapíthatunk.”
Milyen jó lett volna jegyzetelni, rögzíteni ezeket a beszédeket, a sokféleségből egységet kovácsoló Árpád atyánk karizmatikus gondolatait, vonásait, álmait, mely otthont teremtett számunkra ezen a földön. Milyen jó lenne ma is újból és újból felolvasni, meghallgatni, idézni őt.
Az emberek biztos, hogy előre gyanakodva figyelték egymást, de aztán szívüket megnyitotta a szép szó, örömmel hallgatták az éber szemmel álmodó nagy embert, a közösséget szülő, és így népünk atyjává váló vezért. Hallgattak a jó szóra, magukévá tették Árpád álmát, pedig akkor, ott olyan kevés esélye volt annak, hogy a sok törzsből, népből egy egységes közösség, egy ország szülessen. A csoda, melyben Árpád atyánk hitt, megtörtént, nagyon gyorsan, a másik be- és elfogadásából Európa közepén megszületett egy ország, mely jóságosan otthont adott mindenkinek. Nem tudom, hogy a sok törzs, a már a medencében élő avar, szláv közösségek és őseim a székelyek pontosan mikor és hol tették magukévá ezt a szép Árpádi álmot, de hiszem, hogy az a nap volt népünk születésnapja.
Ünnepre születtünk, de ha valamit szeretnék megünnepelni az egészen biztos, hogy nem Mohács, vagy az aradi vértanúk emléknapja, de nem is Trianon, vagy 2004 december 4., hanem ez a névtelen nap, a vérszerződés, a szövetségkötés napja. Én ezt a napot szeretném gyermekeinkkel, testvéreimmel mind tudatosabban megünnepelni, újra megélni. Lelkem az Istennel kötött szövetségből született, az Újszövetség gyermeke vagyok, testem, létem e földi horizonton, Árpád vezér világ felé nyitott álmából, a vérszerződésből fakadt. Mindkét szövetség nyitott a közösségre, az új testvérekre, arra, mit Jézus Krisztus így fejez ki: „Legyetek egyek, ahogyan Én és az Atya egy vagyunk…”
Annak idején könnyes szemmel fogtuk meg egymás kezét és énekeltük: „Arra születtünk, hogy tiszta szívvel szerethessünk, boldogok legyünk…” Hittük, hogy ezt az álmot meg is fogjuk tudni valósítani, ha felnövünk. Papi életem jelmondata anyánk, az Egyház a II. Vatikáni Zsinaton megfogalmazott szép gondolata: „Isten azt akarja, hogy az emberiség egy családot alkosson, és egymásnak testvérei legyünk”.
Nem leszámolni, háborúzni akarok, hanem testvérekre találni. Meg vagyok győződve arról, hogy a testvér felé kinyújtott kezet előbb-utóbb szeretettel megfogják. Hiszem, hogy mindig van tovább, van jövő, de csak annak, ki nem magába roskadva bezárkózik, hanem aki mer a kölcsönös szeretet nevében előrelépni, szövetséget kötni.
Számomra az Úr 2009-es esztendeje az életért vállalt szövetség megkötésének, megújításának az éve lesz. Szeretném magasba emelni Árpád zászlaját, és hívni mindenkit, ki itt él a Kárpát-medencében, hogy egy lakható, élhető világot, otthont, tündérkertet teremtsünk imádságos kitartó munkával, sok-sok továbblépést kereső őszinte beszélgetéssel, a magunk és az ajándékozó Istenünk örömére.
Déva, 2009. január 1.
Szeretettel, Csaba testvér
Magyar Kurír
