Az anyanyelvhasználatért tüntettek ma délután 16.30-tól Komáromban a Klapka téren az egyetemi hallgatók. Állásfoglalásuk szerint a jelenleg zajló folyamatok „látható célja a magyar nyelv háttérbe szorítása, elnyomása és értéktelenné tétele. Ezt nem szabad hagyni.”
A hallgatók szerint a most lejátszódó politikai folyamatok célja a megfélemlítés, a zavarkeltés annak érdekében, hogy a magyar kisebbség fokozatosan, önként adja fel elveit, lehetőségeit és identitását, gyerekeit szlovák iskolába írassa, s ne éljen a szabad magyar nyelvhasználat lehetőségével ott sem, ahol erre törvényes joga van. A felhívás leszögezi: „Ha a szlovák többség félti saját anyanyelvét, akkor a kisebbségek ennél jogosabban kellene hogy féltsék sajátjukat, hiszen ezek még nagyobb nyomásnak vannak kitéve, mint egy többségi nyelv.”
A tüntetés szervezői megmozdulásukkal arra akarták felhívni a szlovákiai magyarok figyelmét, hogy értékes, egyedülálló kincset őriznek, mely előnyt jelent számukra, nem hátrányt. Fontos ugyan megtanulni és megismerni a többségi nyelvet, de nem az anyanyelvünk rovására.
A tüntetésen Cúth Csaba, az Anyanyelvünkért PT elnöke, Török Tamás egyetemi oktató, Tóth Tímea a Diákhálózat és Czibula Ádám, a Selye Egyetem Hallgatói Önkormányzatának elnöke szólt a résztvevőkhöz, és megzenésített versekkel fellépett Zsapka Attila is.
Cúth Csaba, az Anyanyelvünkért PT elnöke az alábbi beszédet intézte a tüntetőkhöz:
„Tisztelt Egybegyűltek, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!
Először is engedjék meg, hogy megköszönjem a lehetőséget, hogy felszólalhatok az egyetemisták által rendezett megmozduláson, külön köszönöm már csak azért is, mert polgári társulásunk nevében hordozza a tüntetés célját.
Megtiszteltetés számomra az itteni lehetőség, és ezt nem csak a kötelező udvariasság mondatja velem, hanem az a hozzáállás iránti rokonszenv is, amellyel a szervezők ehhez a kétségtelenül kényes témához nyúltak.
Tüntetni valami ellen ugyanis nagyon könnyű, ennek komoly hagyománya van mifelénk, de egy kitűzött célért tüntetni, ezért dolgozni, már sokkal nehezebb feladat.
Az anyanyelvünkről van most szó. Azért vagyunk itt mi mindannyian, mert a szervezők úgy érezték, hogy valami nincs rendben az anyanyelvhasználati jogaink körül, azért vagyunk itt ennyien, mert sokan egyet értettek velük ebben.
Amikor a Civil Kerekasztal színeiben a Velencei Bizottság tagjaival találkoztunk, a jogászprofesszorok őszinte érdeklődéssel azt kérdezték tőlünk, mi változott az elmúlt időben, ami miatt ilyen komoly visszhangja van a szlovákiai eseményeknek.
A Velencei Bizotságnak először is el kellett magyaráznunk, hogy a szlovákiai magyarság nem az utóbbi évtizedekben vándorolt ide, mint a nyugat-európai bevándorlók jó része, nem egy erőszakos hatalmi betelepítés maradványai vagyunk, mint az észtországi orosz kisebbség, hanem a szlovákiai magyarság több száz éve él szülőföldjén. Félreértés ne essék, ezt a kijelentésemet nem nemzeti hivalkodásnak szánom, hanem egyszerű ténykijelentésnek, amit Európa-szerte sajnos nem feltétlenül ismernek.
El kellett mondanunk, hogy a szlovákiai magyar közösség nem militáns szellemű közösség. Nem fog robbantgatni, nem fogja erőszakos cselekedetekre ragadtatni magát és tulajdonképpen a szlovák és a magyar emberek békésen megférnek egymás mellett.
S hogy miért van mégis ilyen feszültség az anyanyelvhasználat körül?
A válasz természetesen egyértelmű: a nyelvtörvény szigorítása miatt. Az előszelét éreztük ugyan már más törvények kapcsán is, de a kormányzati szándék a szlovák államnyelvtörvény szigorításában teljesedett ki.
A szlovák államnyelvtörvényről van szó, amely hivatalosan az államnyelv védelméről szóló törvény címet viseli. De vajon mitől kell védeni egy nyelvet, ráadásul törvénnyel…
Egy nyelv veszélyeztetettségét, védelmét felfoghatjuk egyrészt úgy, hogy egyre kevesebben beszélik az adott nyelvet, azaz a kihalás fenyegeti, másrészt pedig úgy, hogy a nyelv tökéletességét kell megóvni a rá külsőleg leselkedő veszélyektől.
Az előbbi veszély potenciálisan akár igaz is lehet a kihalás szélére sodródott nyelvek esetében, azonban a szlovák nyelvet ebből a szempontból semmilyen veszély nem fenyegeti. A szlovák nyelvet Szlovákiában az élet minden területén használni lehet, kialakult az intézményrendszere, hivatalos nyelve többek között az Európai Uniónak is. Ha körbenézünk például itt, Komáromban, nem találunk olyan táblát, ahol ne szerepelne szlovákul is a szöveg, nincs olyan dolog, amit ne lehetne elintézni szlovák nyelven… Ha körbenézünk, rájövünk, hogy védelemre inkább a nemzeti kisebbségek nyelveinek lenne szüksége.
A második fajta veszély-felfogás szorosan kötődik a nyelvműveléshez. Eszerint egy nyelv egy adott állapotában tökéletes, ennek megőrzése kívánatos, ezért védelemre szorul. Felmerül azonban a kérdés, melyik volt ez a pillanat, melyik állapotát kell védeni a nyelvnek?
Egy nyelvet nem lehet vitrinbe tenni, a nyelv ugyanis folyamatosan változik, igazodik az új kihívásokhoz, önálló szabályokkal rendelkezik. A benne megjelenő új elemek rendszerint nyelvi igényeket elégítenek ki, amelyekről a nyelv használói idővel eldöntik, hogy szükségük van-e rá, vagy sem. Ezt törvényben szabályozni értelmetlen.
Egy esetlegesen nem a szlovák nyelv szabályai szerint alkotott mondat nem fogja elrontani a szlovák nyelvet. Az esetleg kétnyelvű feliratok, vagy a szlovákiai magyar ügyintézés úgyszintén nincs rá veszéllyel.
Felmerülhet azonban a kérdés, hogy mi, a szlovákiai magyar közösség, miért féltjük mégis anyanyelvhasználatunkat egy olyan törvénytől, amely célját tekintve az államnyelv védelméről szól.
Talán azért, mert hiába mondják azt az államnyelvtörvény védelmében, hogy nem érinti a kisebbségek nyelvhasználatát, számtalan esetben tapasztaljuk, hogy ez nem így van.
1.§
(4) Amennyiben ez a törvény másként nem rendelkezik, a nemzeti(ségi) kisebbségek és etnikai csoportok nyelveinek használatára külön előírások vonatkoznak.
Ez így rendben is lenne, csakhogy a törvény rendszeresen másként rendelkezik, ezért a törvénymódosítás óta kétségessé vált még a kisebbségi nyelvtörvény alkalmazhatósága is.
Ha megnézzük, hogy milyen területeket szabályoz az államnyelvtörvény és a kisebbségi nyelvtörvény, akkor szembeötlő, hogy az államnyelvtörvény hatálya sokkal több területre kiterjed. A kisebbségi nyelvtörvény csupán a hivatalokban biztosít védelmet a kisebbségi nyelvhasználathoz, ott sem teljeset. A nyilvános nyelvhasználat esetén az egyedül irányadó jogszabály az államnyelvtörvény. És bár ez a törvény elvileg az államnyelv védelméről szól, rendszeresen kitér a kisebbségi nyelvek használatára, pontosabban azok használatának korlátozására.
Nem is beszélve arról, hogy olykor betéved a magánszférába is, amit normális demokráciákban nem szokás megengedni a törvényeknek.
De ha még mindig nem lenne egyértelmű, hogy az államnyelvtörvény szigorításának célja nem elsősorban a szlovák nyelv védelme volt, akkor álljon itt bizonyságul a minisztérium végrehajtási utasítása 17. cikkének második bekezdése:
„A kulturális minisztérium a Szlovák Köztársaság kormányának kétévente beszámol az államnyelv-törvény alkalmazásának helyzetéről a Szlovák Köztársaság területén, amelyben kiértékeli az előző időszakban kiszabott büntetések hatékonyságát, valamint az ebből következő intézkedési javaslatot, különösen azokon a területeken, ahol nagy számban élnek nemzetiségi kisebbségekhez tartozó polgárok.“
Itt bújik ki a szög a zsákból. A Kulturális Minisztérium szerint tehát elsősorban tőlünk kell védeni a szlovák nyelvet, eleve abból a feltételezésből indul ki, hogy nálunk lesz a legtöbb törvénysértés.
Ez olyan, mintha kimondanánk, hogy a korrupcióellenes törvény érvényesülését különösen Trencsénteplic, vagy Zsolna környékén kellene vizsgálni.
Hát ezért féltjük mi, szlovákiai magyarok, az anyanyelvünket.
Úgy érzem, hogy egy dolgot nem hangsúlyoztak kellőképpen a nyelvtörvénnyel kapcsolatban, mégpedig azt, hogy természetes személyeket nem lehet büntetni a nyelvtörvény alapján. Ez azt jelenti a gyakorlatra nézve, hogy nyugodtan használhatjuk anyanyelvünket hivatalokban, boltokban, bátran állíthatunk emlékműveket, emléktáblákat, szervezhetünk kulturális rendezvényeket, vagy akár tüntetéseket. Magánszemélyeket megbüntetni nem lehet…
Mégis hiányérzete lehet az embernek, amikor ezeket a mondatokat mondja… Nem lehet az a megoldás, hogy büntethetetlenségünk mögé bújunk.
S hogy milyen megoldást szeretnénk?
Először is meg kell szüntetni az államnyelvtörvény és a kisebbségi nyelvtörvény hatályai közötti aránytalanságot, apróbb módosításokat kell tenni az államnyelvtörvény szövegében, amelyek tisztázzák a fent említett ellentmondásokat és amelyek eredményeképpen a törvények valóban arról fognak szólni, amit a nevükben is hordoznak:
az államnyelvtörvény védelme az államnyelvtörvény védelméről, a kisebbségi nyelvhasználati törvény a kisebbségi nyelvhasználatról. Nem többről és nem kevesebbről.
Nem kívánunk többet, mint bárki más Szlovákiában, csupán annyit, hogy ha már tisztes adófizetői vagyunk az országnak, teljes életet élhessünk anyanyelvünkön, hiszen lélekszámunk, múltunk, településszerkezetünk mind ezt indokolják.
Ennek biztosítására szükség van egy nemzeti kisebbségekről szóló átfogó törvényre, amely kizárja, hogy a nemzetiségi kérdés a politika játékszere legyen.
Annyi közös dolgunk lenne, ne hagyjuk hát, hogy holmi nyelvtörvények eltávolítsanak minket egymástól!
Beszédem végén hadd idézzek az ENSZ Közgyűlésének 1992-ben hozott 47/135. sz. határozatából, amely a Nyilatkozat a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól címet viseli. Ez kimondja, hogy
a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogainak előmozdítása és védelme hozzájárul azon államok politikai és társadalmi stabilitásához, amelyekben élnek. – Ámen.
Köszönöm, hogy meghallgattak. „
Tóth Tímea a Diákhálózat nevében szólt:
„Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Diáktársak!
Szerveztünk, a pozsonyi székhelyü Diákhálózat a Szlovákiában és Csehországban tanuló magyar egyetemisták országos szervezete, mely Prágától – Kassáig pártállástól függetlenül képviseli a diákságot! Ebben a nemben szeretnék most szólni mindnyájukhoz, tüntetőkhöz, érdeklődökhöz, Önökhöz – Szlovákia teljesjogú polgáraihoz.
Mi is a magyar nyelv? Nem csak arra kell gondolnunk, hogy ez az anyanyelvünk, hanem a párját ritkító mivoltára is. Az anyanyelvünket már a születésünktől kezdjünk elsajátítatni, tehát a legbonyolultabb, legrafináltabb, árnyalatokban leggazdagabb módon használjunk. Ha ezt nem tehetjük meg egy adott közegben, óhatatlanul, lefokozottá, gyengén kommunikálóvá válunk.
Kazinczyt idézve “A nyelv az egyik legféltettebb kincse, legfőbb része a nemzeteknek”. Ezt a szlovák nemzet hangsúlyozza is a Szlovák Köztársaság államnyelvéről szóló törvényben, csak megfeledkeznek arról, hogy a magyarnak és a többi nemzetnek is a nyelve az egyediségének legfontosabb jegye, kulturális örökségének legbecsesebb értéke.
A XXI. században alapkövetelménynek számít, hogy az anyanyelven kívül más idegen nyelvek minőségi ismeretére is szert tegyünk. Mi, felvidéki magyarok, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert születésünk óta többnyelvű környezetben élünk. Így gyerekkorunktól két nyelvet, kultúrát ismerhetünk meg. Napi szintű kapcsolatban vagyunk az anyanyelvünkön kívül az államnyelvvel is, melynek magas fokú elsajátítása elengedhetetlen! Ne feledjük viszont, hogy az idegen nyelv elsajátítása az anyanyelv ismeretének adott szintjére támaszkodik!
Idén lesz 6 éve, hogy csatlakoztunk az Európai Unióhoz! Az egyén tisztelete, a más kultúrák iránti nyitottság és a tolerancia mellett a nyelvi sokszínűség tiszteletben tartása az Unió alapvető értékei közé tartozik. Ez az elv nem csupán az Unió 23 hivatalos nyelvére vonatkozik, hanem minden regionális és kisebbségi nyelvre is, amelyet a népesség kisebb csoportjai beszélnek. A nyelvek sokszínűségének fennmaradása a kultúra fennmaradásának a zálogát képezi. Az egész világ küzködik a többnyelvűségből adódó gondokkal, de ha egy országban békét és stabilitást akarnak elérni elengedhetetlen a nemzeti kisebbségi nyelvi jogok védelmének biztosítása! Ne feledjék, hogy Szlovákia adófizetőinek, egyáltalán nem elhanyagolható, 10%-át alkotjuk, mi magyar anyanyelvűek!
Manapság a multikulturális társadalomban még inkább meg kell tartanunk önazonosságunkat, identitástudatunkat! Nem szabad elfelejtenünk gyökereinket, föladnunk anyanyelvünket! Barátaim, tisztességes, jogkövető európai polgárok vagyunk, ne hagyjuk megfélemlíteni magunkat! A félelem elnémítja az embert, és beindítja az autocenzúrálási folyamatot. Ez a pszichológiai effektus semmi jóhoz nem vezet. Fontos, hogy tudatosan használjuk anyanyelvünket hivatalos érintkezésnél, ott ahol ezt a törvény lehetővé teszi számunkra. Éljünk a jogainkkal, azokon a településeken, ahol a magyarok aránya húsz százaléknál magasabb! Ügyeljünk a kétnyelvű feliratok használatára, a hivatalokban való magyar informálódási lehetőségekre. Tanúsítsunk olyan fogyasztói magatartást, ami a környezetünkben levő üzletembereket, és szolgáltatókat arra serkenti, hogy érdekük legyen megfelelni és megküzdeni a magyar ügyfelekért.
Optimális esetben a szlovákokkal együtt kéne átlendülnünk ezen a problémán, de nem nyelvünk, kultúránk feladása, másodrangúsítása által, hanem türelemmel, a megfelelő lépések megtételével. Az informálás, figyelemfelkeltés által, megmutatva, hogy igenis van létjogosultsága a magyar nyelv aktív használatának. Természetesen, ezt a maximális effektivitás és korrektség elérése érdekében a szlovák polgártársaink felé mutatott teljes jóindulattal, tisztelettel és ahol azt a helyzet megkívánja, kétnyelvűséggel kell viszonozni.
Végezetül, engedjék meg, hogy Szent István király intelmével búcsúzzam Önöktől: “Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.”
Köszönöm figyelmüket! „
És Czibula Ádám, a Selye Egyetem Hallgatói Önkormányzatának elnöke is szólt a résztvevőkhöz:
„Tisztelettel köszöntök minden kedves jelenlévőt!
Amikor a tüntetés ötletével megkeresett minket a két főszervező és elmagyarázták a megmozdulás célját, jó ötletnek tartottuk. Közben megtudtuk, hogy a dátum választása szerencsés volt, hiszen Február 21-én volt az Anyanyelv világnapja. Hogy mi is ez? A világnap kialakulásának története a következő: 1952-ben Bangladesben az urdut nevezték ki egyetlen hivatalos nyelvvé, holott az ország lakosainak anyanyelve a bengáli. Február 21-én a diákok fellázadtak az önkényes intézkedés ellen. A rendőrség és a diákság összetűzésében öt fiatal halt meg. A bangladesiek ekkor döntöttek úgy: az anyanyelv napjává választják ezt a napot.
A Hallgatói Önkormányzat igyekszik minden esetben segíteni a diákok ötleteit, céljait, amikor azt megvalósíthatónak és racionálisnak tartjuk. Ez tehát nem az első és nem is az utolsó eset, hogy testületileg támogattunk egy magánkezdeményezést. Kétségkívül ez vonzotta eddig a legnagyobb média-nyilvánosságot. Joggal merül fel kérdésként, hogy kiket is képviselek, kik is vagyunk mi, hogy mi is az a Hallgatói Önkormányzat. Ha megengedik, pár szóval bemutatnám szervezetünket. Ez az egyetemi hallgatók képviselőinek olyan közössége, amelyet a hallgatók választanak és amelynek célja a hallgatók érdek-képviselete, illetve az egyetemi élet szervezése, hogy az itt eltöltött idő minél szebb, színesebb emlékeket hagyjon a diákokban. Ezt a szerveződést igyekeztünk úgy létrehozni és úgy fejleszteni, hogy megállja a helyét akár európai viszonylatban is.
Amikor az elnökségünk meghozta azt az egyhangú döntést, hogy támogatni fogjuk ezt a kezdeményezést, döntött arról is, hogy az egyetemi vezetést erről nem tájékoztatjuk. Ők is utolsó pillanatban, a médiából értesültek erről. Amikor kitudódott a dolog, hogy a kezdeményezést több módon támogatjuk, sokan támadtak minket, ennél pedig sokkal többen mellénk álltak és támogattak. Sokat tűnődtünk azon, mi motiválhatja azokat,akik nem értettek egyet ezzel az ötlettel. Rá kellett jönni arra, hogy a félelem. A félelem valamitől. Valakik az egyetem jövőjét féltették, valakik a jó hírünket, mit szólnak majd Pozsonyban, vagy akár Zsolnán. Ez a félelem az egyebek mellett, ami ellen most tüntetünk. Ezekkel a szempontokkal mi is tisztában voltunk, de ezek mégsem lehettek a döntésünket befolyásoló tényezők. Az Európai Unióban senki sem félhet attól, hogy törvény adta jogával éljen és kifejezze véleményét! Úgy éreztük, hogy jelen helyzetben ez hitvallás csupán üres szavak, ha mi magunk nem mondjuk ki, amit gondolunk. Ezért fogadtam el a felkérést, hogy a Hallgatói Önkormányzat elnökeként szólaljak fel.
Az Európai Unióban senki sem félhet attól, hogy anyanyelvét használja. Fel kell hívni minden magyar figyelmét arra, hogy őrizze meg, örökítse át és használja anyanyelvét minél több területen, mert joga van hozzá. Nagy szomorúságot okoz számomra, amikor magyar szülők nem magyar iskolába íratják gyermekeiket. Ezzel a gyermekük magyarságának a sírját ássák meg. Az a baj, hogy az ilyen gyerekeket sok esetben nem fogadják el maguk közül valónak a szlovák anyanyelvű gyerekek, ezért folyamatosan bizonyítaniuk kell, és nem tudnak békében fejlődni. Emellett az anyanyelvükön gyorsabban is tanulnának. Megkérdezném az így gondolkozóktól, biztosak benne, hogy gyerekeik megtanulják majd a magyar irodalmat, a nemes és dicső magyar történelmet? Szerintem általában nem. Ily módon olyan emberekké válhatnak, akik sem az egyik, sem a másik nemzethez nem tartoznak. Fontos megtanulni az állam nyelvét, de azt nem szabad hagyni, hogy ez az anyanyelvünk rovására menjen. „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” – írta 1778-ban Bessenyei György. Ennek szellemében kéne nevelni gyerekeinket. Olyat is hallottam, hogy azok a tanárok, akik magyar iskolákon tanítanak, egyre nagyobb arányban szlovák iskolába íratják gyermeküket. Ezek szerint ezek a szülők saját magukban és a munkájukban sem bíznak? Számomra ez azt jelenti. Véleményem szerint egyetemünk, a Selye János Egyetem is ezt a folyamatot hivatott megállítani.
Sajnos a magyar emberek sokszor összezavarodottak és félnek azokat a jogaikat is igénybe venni, amelyeket számukra biztosítva vannak. Van, akinek az állása múlhat rajta, van aki attól tart, hogy nem szolgálják majd ki, esetleg, hogy belekötnek, és a hatóság is a támadók oldalára áll. Az ember lassan már félve szólal meg magyarul olyan településeken, ahol az arányunk még mindig 50% fölötti. Ezt nem szabad hagyni. Igenis éljünk jogainkkal, követeljük azok betartását az utcán, további közterületeken, az üzletekben, hivatalokban és állami intézményekben. Csak ez az, ami meg tudja fordítani a jelenlegi tendenciát.
A demokrácia lényege, hogy a polgárok döntsenek saját sorsukról. Álljunk tehát a sarkunkra és határozzuk meg mi az irányelveinket és döntsünk mi arról, hogy nekünk mi is a jó. Ne mások mondják meg, hogy mit is akarunk, mi a jó nekünk és mit érzünk mi átlagon felüli jogoknak! Hadd mondjuk meg mi, és igenis érjük el, hogy hallgassanak meg minket és vegyenek komolyan. Biztosra veszem, hogy ezt el tudjuk érni. Azok a csoportok, akik így gondolkoztak, a történelem folyamán nemegyszer sikerrel jártak. Viszont akik nem hittek magukban és nem kértek, azok nem is kaptak.
Ha törvény kell az államnyelv fokozott védelme érdekében, akkor nem logikus, hogy a többi itt élő nép, így a magyar, nyelvét is fokozottan kellene védeni? Ha az itt élő szlovákok félnek attól, hogy nyelvük elértéktelenedik, akkor vajon nem fokozottan indokolt a többi nép félelme? Igenis, nekünk is kell törvény, de olyan törvény, amely a magyar nyelvet védi, és annak használatát mindenhol, az egész ország területén biztosítja, vagy akár hivatalossá teszi, ott, ahol ez indokolt. Egyenjogú polgárok vagyunk. Őseink és mi is itt éltünk mindig, ezen a földön. A szülőföldünkön kívánunk továbbra is élni akként, aminek születtünk: magyarként. A Szlovák Köztársaság és így az Európai Unió rendes, adófizető polgáraiként úgy érezzük, nekünk ez jár!
Biztosra veszem, hogy a szlovák nemzet többsége jó szándékú és ha megismerné érveinket, egyet értene velünk ebben.
Ami pedig a plakátunkon szerepelt, egy sajnálatos hiba következménye, amelyet marketing fogásnak szántunk és közzétételkor úgy értelmeztünk, hogy a két nemzetnek ilyen nagy mértékű az összefonódása, hogy akár 94%-ban közös értékekkel és múlttal rendelkezünk. A szöveget írhattuk volna akár fordítva is, de nem gondoltuk, hogy ezt a média ennyire ki fogja ragadni és így értelmezi. Ezért elnézést kérünk, sajnáljuk. Nem állt szándékunkban ezzel a szlovák nemzetet megbántani.
Ahány nyelven beszélsz annyi ember vagy! Ezt tudatosítanunk kellene. A magyar egy nagy múltú, értékes nyelv, melyet szüleinktől örököltünk, és ezt ápolni kéne. Ez előny számunkra, nem pedig hátrány. Aki akart, az magyarként is érvényesülni tudott, aki pedig erre képtelen, az mindegy, milyen nyelven beszél. Aki anyanyelvén tanul, az sokkal egyszerűbben érti meg a logikát a dolgokban, mert beszélhetünk mi bármilyen nyelvet, de anyanyelvünkön fogunk gondolkodni. Az ebből származó előnyöket pedig csak anyanyelvünkön értékesíthetjük.
Úgy érezzük, a szervezők fontos feladatot vállaltak fel a tüntetés szervezésével, hiszen a történelembe való visszatekintésekkor láthatjuk, a diákság minden korszakban, rezsimben jelentős szerepet töltött be. Ha valami komolyabb változás történt, akkor ott (legalábbis az elmúlt néhány évtizedben) mindig jelentős szerepet vállaltak az egyetemisták. Ennek tudatában reméljük, hogy az itt jelenlévők nem csak végighallgatják amit mondunk, hanem eszerint fognak élni, cselekedni, mert csak így érhetünk el bármit is, ami a javunkat szolgálja. Bízunk benne, hogy a történelem ez esetben is megismétli önmagát és lesz pozitív eredménye annak, ami ma itt elhangzott.
Végül egy Széchenyi idézettel zárnám a mondandómat:
„Jó magyarnak lenni, igen nehéz, de nem lehetetlen!”
A tiltakozáson hozzávetőleg ötszázan követelték nyelvi jogainkat.
Felvidék Ma
