Idén emlékezünk a költő születésének száztizenötödik évfordulójára, melyről kevesen emlékeztek meg. Most ezt a hiányosságot pótoljuk. Mécs László a Kassához közeli Hernádszentistvánon született (1895. január 17-én) és Pannonhalmán fejezte be életét 1978. november 9-én. „Amikor születtem, nem jeleztek nagyot/ Messiás-mutató különös csillagok,/ csak anyám tudta, hogy királyfi vagyok.” (A királyfi három bánata)
A család a Tadeusz Kościuszko-felkelés után került a Felvidékre (1794). Eredeti családneve Martoncsik (Martończyk) volt. A magyar premontrei szerzetes költő és lapszerkesztő az első világháború után lett a kisebbségi magyarság bárdja, szószólója.
Középiskolai tanulmányait Kassán végezte. 1913-1914 között a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-latin szakos hallgatója lett. 1914-ben kérte felvételét a premontrei rendbe. 1915-től jelentek meg versei. 1916 őszén már mint rendjének tanárjelöltje folytatta tanulmányait. 1918-ban szentelték Jászóváron pappá. A felvidéki premontrei gimnáziumok megszüntetése után jászóvári könyvtáros, majd 1920-1929 között nagykaposi plébános. 1923-ban kiadta első kötetét, s megkezdte vándor előadókörútjait, melyek nagy népszerűséget szereztek költészetének. Akkor lépett porondra és vállalta a kisebbségi magyarság felrázását, amikor „népek közt és szívek közt a szivárványhíd leszakadt…” (Hajnali harangszó) A nagyszerű kiállású, zengő hangú lírikust méltán ünnepelték. 1929-ben Farkas Gyula megírta életrajzát.
1930-ban rendfőnöke Királyhelmecre nevezte ki plébánosnak, hogy semlegesítse a kommunista propagandát. 1935-ben sikeres erdélyi körutat tett, s jelentős elismerést szerzett párizsi szavalóestjein. 1938-ban francia nyelvű kötete jelent meg, ez alkalommal ismét szerepelt Franciaországban, s felkereste a Benelux-államokban élő magyar anyanyelvű olvasóit is. Ekkor ismerkedett meg Paul Valéryvel, aki 1944-ben előszót írt a második francia nyelvű verseskötetéhez. 1941-1942 között formálisan a Vigília főszerkesztője volt. 1942-ben jelent meg híres versét az Imádság a nagy lunatikusért címűt, melyben Hitlert bírálta: „Európa történelmes kormos/ tornyán egy Holdkóros megy a Holdhoz/…/Úgy vezet megszállott milliókat,/ mint ki szem-nem-látta földi jót ad.// Európa történelme tornyán/ zeng a vér, mint víz a csatornán.” Emiatt a nácik kiadatását kérték.
A második világháború végén elhagyta Királyhelmecet, mert figyelmeztették, az új csehszlovák nemzeti-szocialista hatalom az életére tör. 1945 után barátainál, rokonainál, Csornán, Budapesten élt. 1953-ban „többszörös röpiratok terjesztése” és közokirathamisítás vádjával 10 évi börtönbüntetésre ítélték. Az utóbbi vádat abból kreálták, hogy az okiratokon saját családi nevét és nem művésznevét használta, hiszen a Mécs nevet hivatalosan sohasem vette föl. 1956-ban hátralévő büntetésének elengedésével szabadult. 1956 novemberében felkereste az az ávós, aki korábban megkínozta. Jellemző szelíd természetére, hogy beengedte a lakásba és bort hozatva, elkvaterkázott vele. Az ávós nyugatra kívánt szökni, de előtte eljött bocsánatot kérni. A kádári konszolidáció idején azzal keresték föl, újra publikálhat, ha hajlandó támogatni az új rendszert. Ezt kerek-perec elutasította.
1958 tavaszától rendszeresen prédikált az óbudai plébániatemplomban. Prédikációiban sohasem feledkezett meg a határon túli sorstársairól. 1978-ban Pannonhalmán – élete utolsó helyszínén – ünnepelte pappá szentelésének 60. évfordulóját. 1968-ban még szó volt róla, hogy felvidéki körútra hívnák meg. Felemelte nemes fejét ennek a hírnek hallatára, nyilván eszébe jutottak a sikeres estek semmivel sem helyettesíthető forró hangulatai, ám a szovjet invázió erre is pontot tett.
Hagyatékát a pannonhalmi bencés közösség gondozza.
1945 után igyekezték személyét és verseit elfeledtetni, ami mégsem sikerült. Igaz, a rendszerváltásig alig esett róla szó, ám egykori hívei és azok leszármazottai nem feledték áldásos tevékenységét, verseit. Azok éltek a szívekben. Ösztönös költő, kora egyik legnagyobb előadója volt. Így nem mindig ügyelt a versforma csiszolására, ám ezt pótolta előadói készsége. Ahogy Rónay György írja: „A költő hamarosan Magyarországon is meghódította a pódiumokat és az előadótermek mind népesebb, mind lelkesebb közönségét; s ezzel, sajnos, olyan légkör teremtődött körülötte, hogy már a pongyolaságain való fönnakadás is merényletnek számított. A türelmetlen közönség minden – bármilyen jogos – bírálatra nyomban fölszisszent..; a bírálatok viszont egyre inkább célozták egy siker babérjainak megtépázását, mint egy líra hiteles elemzését.” Akik ismerték, tanúsítják, ha a telefonkönyvet olvasta volna föl, akkor is vastaps fogadta volna előadását.
Végezetül idézzük egyik ma is aktuális versét, melyet a legsanyarúbb időszakban – 1945-ben – írt:
Hiszek a magyarban
Hiszek, hiszek a magyarban,
mert óvja a Semmi.
Akik minket halni szántak,
pusztítottak: mindig azok
pusztultak el, nem mi!Történelem fizikája
fejtetőn áll, furcsa:
az Erő fogy, megsemmisül,
de a semmi megmarad, mint
a jövendő kulcsa!Hősi erők egyszer rázták
ezt az alvó népet,
mikor messze Ázsiából
a Dunáig lendültében
századokat lépett.Így tört meg a hősi ritmus
s nem tud csodát tenni,
– de élteti még a Semmi,
mert a mese-csodaszarvas
s a Délibáb: Semmi!Ó, teremtő, színes Semmi,
népem áldott átka!
Ettől marad el-nem-használt
elvarázsolt csodacsókját
váró alvó mátka!Mennyi véres, vad falánkság,
történelmi orkán,
török, tatár, germán-téboly
tombolása itt fulladt ki
Magyarország torkán!Ő meg aludt, mindig aludt
a boszorka-bálon,
s míg halálba tomboltak a
rontó rémek, – Csipkerózsát
megóvta az álom.Legtöbb hőse bánatos volt,
legtöbb harca vesztes,
legszebb tette a nem-tette
minden csődje: Krisztus-csőd volt:
megváltó keresztes!Az ily csődben feltámadás
feszül, újra s újra
felhangzott a Kárpátok közt
az alvó vért felpezsdítőn
piros alleluja!Hiszek, hiszek a magyarban,
Megóvja a Semmi,
akik torkunk fojtogatták,
halni szántak: mindig azok
pusztultak el, nem mi!
Felvidék Ma, Balassa Zoltán
További képek a Képgalériánkban
