Az állam legfőbb feladata az erkölcs és igazságosság talaján állva a közjó szolgálata. Ennek gyakorlati megvalósítását a törvényhozás a törvények végrehajtása és betartatása révén érheti el vagy tudja elérni. Egy demokratikus államban ez a három feladat nem egy kézben összpontosul, ezért beszélhetünk jogállamról. Ellenkező esetben diktatúrával állunk szemben.
A törvényhozás – vagy más nevén a parlament – épületének galériájában azonban szinte a kezdetektől fogva – és azóta is – árgus szemek és fülek figyelik, követik nyomon az előbb említett hatalmi ágazatok tevékenységét. Kik ezek? Ők a Negyedik Rend, a negyedik hatalmi ágazat: a sajtó. Szerepe az ellenőrzés, hogy a választók által helyzetbe hozott politikusok hogyan bánnak az ideiglenesen rájuk ruházott hatalommal. A sajtónak nagyon fontos és megkerülhetetlen szerepe volt és van manapság is. A probléma vele kapcsolatosan akkor merül fel, amikor a sajtó – túlértékelve saját fontosságát – politikaalakító helyzetbe tolakodik, egy kézben összpontosul, nem elégszik meg saját szerepével, és elsőszámú hatalmi tényezővé akar válni, miközben, mint egy szent tehén, körömszakadtáig jogot formál egyfajta immunitásra mindenfajta őt ért kritikával szemben. Saját magát nemes egyszerűséggel a demokrácia letéteményesének tartja, még akkor is, mikor szemmel láthatóan visszaél hatalmi helyzetével.
Jól tudta ezt már a 19. század végén maga Herzl Tivadar, a cionizmus atyja is, akinek szállóigévé vált mondását – amiről a sajtó nem ír, az nem is létezik – ma is nagy előszeretettel alkalmazzák egyes sajtóorgánumok. A későbbiekben kiderül, mire is gondoltam. Ezért nagyon fontos, hogy tudjuk, ki-kik birtokolják a tájékoztatás eszközeit, van-e pluralizmus, vagyis egymástól független önálló rendezőelvek, értékrendek szerinti sokszínűség a sajtó területén. Sokan azt állítják, hogy mindez már jó 20 éve lerendezett evidencia. Sajnos, a valóság egyáltalán nem erről szól. Az igaz, hogy válogathatunk a csatornák és a nyomtatott sajtó bőséges és színes kavalkádja közül, de ugyanaz az értékrend köszön vissza valamennyiből, ha pedig a tulajdonosi hátteret kapirgáljuk meg, az esetek többségében monopolhelyzetbe ütközünk. Újra csak Herzl Tivadart idézném, aki szerint „úgy kell a sajtó feletti uralmat megszereznünk, hogy mi legyünk a saját ellenzékünk is”. Soha nem felejtem el Magyarország rendszerváltás utáni első köztársasági elnökének, Göncz Árpádnak azon cinikus kijelentését, hogy akinek nem tetszik az egyik csatorna, az kapcsoljon egy másikra. A mi jó, derék Árpi bátyánk hülyének nézte a magyar népet. Az is volt, valljuk be őszintén. Azóta viszont eltelt jó 20 esztendő, és ez alatt erős gyökérzetet eresztett a nemzeti sajtó, melynek nagyrészt köszönhető a megkésett, de véglegesen el nem mulasztott rendszerváltás. Megszűnt Magyarországon a sajtó liberál-bolsevista monopolhelyzete.
Nálunk, a Felvidéken sajnos a helyzet továbbra is változatlan, ami a magyar nyelvű sajtót illeti. Nemzeti közösségünknek nincs információs tere. Nehogy már valaki az Új Szót hozza argumentációs alapként az előbbi kijelentés cáfolatára. A FELVIDÉKI MAGYARSÁGNAK NINCS EGYETLEN EGY MAGYAR NAPILAPJA SEM. Ami van, az csupán magyar nyelven íródik immáron 61 éve. Ez egy drámai helyzet, valljuk be. Rákos daganat nemzeti közösségünk lelkületén. Szeretném ezzel az írásommal is jelezni, hogy a felvidéki közbeszédből ki kell iktatni azt a hamis megállapítást, hogy van egy magyar napilapja az itteni magyarságnak. Nincs, kedves felvidéki magyar sorstársaim. Azt gondolom, ennek bizonyítására 61 év bőven elégséges.
Néhány általunk – idősebbek és fiatalabbak által – naponta láthatott ténnyel hadd emlékeztessek, hogy állításomat bizonyítsam, miért nincs és nem is volt 1945 óta: Mint napilap az Új Szó 1949. május 1-én jelezte, hogy a világra jött, hogy a világra hozták. Nem közösségünk szülte meg, hanem Szlovákia Kommunista Pártja ültette a nyakunkra, azért, hogy a bolsevista ideológiát anyanyelvünkön hintse el közöttünk. A címlapon ez a jelszó szerepelt egészen 1990-ig: Világ proletárjai egyesüljetek. Most először kérdem – mitől volt magyar ez a napilap? 1988. január 14-én Kiss József akkori főszerkesztőt beválasztották az SZLKP Központi Bizottsága titkárságába. A kommunista ideológia azt hirdette, hogy a majdani kommunizmusban a nemzetek elhalnak. Magyar ember volt Kiss József, akinek ma is helyet ad az Új Szó publikálásra? A fordulat után a következő jelszóval találkozhattunk a címoldalon: Csehszlovákiai magyar baloldali napilap. Másodszor kérdem – mitől volt magyar ez a napilap, mikor szinte változatlan volt a szerkesztőség személyi állománya? Ez után egy rövid időre felvette az akkor divatos független jelszót. Maga ez a jelző értelmezhetetlen, kiagyalóit valószínű az a szándék vezérelte, hogy az Új Szó többé nem pártlap, de független sem. Újabb állomásához a napilap 1994-ben érkezett, mikor Szlovákiai magyar napilapként jellemezte önmagát. Harmadszor kérdem – mitől volt magyar az Új Szó, mikor mindent támadott, ami nemzeti volt és magyar? Végül elérkeztünk a 2008-as esztendőhöz, azóta nincs az Új Szónak jelmondata. Ideológiája annál inkább. Kozmopolita liberalizmusa szintén a nemzetek feloldásán munkálkodik. Negyedszer kérdem – mitől magyar napilap az Új Szó?
És most néhány kiragadott finomság ebből a dicső múltból és jelenből több felvonásban: Szilvássy József – későbbi főszerkesztő 1989. november 7-én vezércikkben méltatta a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 72. évfordulóját pár nappal a bársonyos fordulat előtt, külön hangsúlyozva, hogy a szabadság keletről jött – értsd a Szovjetunióból. Ezt az aranyköpést nem lehet elfelejteni ugye, Szilvássy elvtárs? Őkelme gyakran keresztezte egyéni véleménynyilvánítási szándékaimat. Birtokomban őrzök egy tőle származó, aláírásával hitelesített levelet, melyben arról biztosít, hogy mint főszerkesztő teret ad írásaimnak. Egyet sem közöltek, azóta sem. Tehát: amiről a sajtó nem ír, az nem is létezik. Majd elfelejtettem – ki is mondta ezt? Az egész bűnös bolsevista múltjukat elintézték egy semmitmondó bocsánatkéréssel, és ott folytatták, ahol abbahagyták, de már kikérték maguknak, ha egykori viselt dolgaikra emlékeztettük őket. Ma ők a demokrácia felkent lovagjai – megmondóemberei, senki nem korlátozza őket a szabad véleménynyilvánításban és politikaformálásban. Döbbenetes az egész Új Szó történetben az, ami a 2009-es év derekán történt. Volt pofájuk, bátorságuk megünnepelni a lap születésének 60. évfordulóját, vagyis az egész gyalázatos bolsevista múltat is beleértve. Maguk tették nyilvánvalóvá, hogy semmit sem felejtettek, semmit sem bántak meg, és hazudtak reggel, délben és este minden hullámhosszon. Ennél már csak az volt döbbenetesebb, hogy rajtuk ezt senki nem kérte számon azóta sem. Vajon ugyanígy reagálná le a világ ezt a történetet, ha az Új Szó helyébe behelyettesítenénk egy másik napilapot? Mondjuk pl.a Völkischer Beobachtert? Aki nem tudná, ez az NSDAP – a náci párt – napilapja volt. A világ soha nem fogadná el, hogy egy volt náci demokráciáról papoljon, de szemet huny afelett, ha ugyanezt egykori bolsevikok teszik liberális köntösbe bújva. Mi ez, ha nem kettős mérce?
Cenzúra – vagyis nyomtatásra szánt művek előzetes politikai-ideológiai szempontú felülvizsgálása: a sajtószabadság egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb vezérlő elve, hogy nem alkalmazható a demokráciákban. Az Új Szóban ma is működtetik. Egy friss példa ennek alátámasztására: 2010. október 16-án az Új Szó vélemény oldalán Štefan Hríb: Valójában ki Orbán Viktor? című írását keményen megvágták azért, mert olyan mondatok is szerepeltek benne, melyek pl. Duray Miklóst pozitív színben tüntették fel. Én válaszoltam erre írott formában, a magam nemzeti értékrendje szerint. Persze nem közölték – érthető, nem?
Sidó H. Zoltán telefonos érdeklődésemre azt válaszolta először, hogy Grendel Ágota a felelős ennek a kérdésnek eldöntésében. Egy hét után azt válaszolta: mit akarok, Orbán Viktor kirabolta a nyugdíjasokat. A kör bezárult. Így megy ez 61 éve.
Nincs nap a Fidesz áprilisi győzelme óta, hogy az Új Szó ne gyalázná, gúnyolná a nemzeti kormányt és annak miniszterelnökét, Orbán Viktort. Mélyen hallgattak az előző liberál-bolsevista kormányzat 8-éves ámokfutása során. Nem voltak aggályaik a demokráciával kapcsolatban. Kik ezek? Magyarok? Kikérik maguknak, ha ezzel a kérdéssel szembesülnek. Figyeljük meg, mindig így kezdik hazug és álságos magyarázkodásaikat: „nem attól vagyok magyar, hogy…”. Az első döntései közé tartozott Magyarország nemzeti kormányának a kettős állampolgárságot lehetővé tevő törvény jóváhagyása, mely az Új Szó veszett reakcióját váltotta ki. Juhász Katalin a véleményoldalon azt írta: inkább marad a treszkafogyasztás élvezete mellett többek között, semhogy igényelje a magyar kettős állampolgárságot. Rendben van, de miért nem tartja ezt meg saját magának, miért ez az ellenpropaganda? Magyar ember Juhász Katalin, vagy mitől magyar? Vagy a jó Veres István november 10-én egy glossza szintjére süllyeszti ezt a kegyelmi adományt, melytől jó 90 éve fosztottak meg bennünket. Milyen kapcsolata van ennek az embernek magyarságunkkal, ha erről az jut az eszébe: ,, Masaryk volt az apátok, volt ingetek-gatyátok. Horthy lett az apátok, kilátszik a „pi…tok”. Nem világos még mindig, milyen kapcsolat van a két világháború kommunistái és a mostani senkiházik között? Mennyi példa kell még? Mitől magyar az Új Szó?
A jó öreg Herzl Tivadar egyben nagyot tévedett, mert nem tudhatta, hogy egyszer internet is lesz a világon, és amiről nem ír a sajtó, attól az még létezik. Üzenem mindenkinek: az igazság szabaddá tesz!
Borbély József, Felvidék Ma
