A második világháború utáni csehszlovák–magyar kapcsolatok egyik legmeghatározóbb, nem éppen pozitív figuraként értékelhető személye volt Vladimír (Vlado) Clementis csehszlovák külügyi államtitkár, majd később külügyminiszter, aki főszerepet játszott a két állam közötti úgynevezett lakosságcserében. A sors furcsa fintora azonban, hogy a politikus bár keményvonalas szlovák nacionalista volt, felmenői és rokonai közül számosan (a legtöbben) a „barikád másik oldalán” álltak – derül ki egy, az idén örvendetesen megújult Turul című magazinban megjelent családtörténeti felfedezésből.
Szerepe a mai napig megosztja a közvéleményt
Vladimír Clementis 1902. szeptember 20-án született Tiszolcon (Tisovec, Szlovákia). A helyszín, a gyerekkori környezet meghatározó szerepet játszhatott személyiségének fejlődésében: Tiszolc a 19. század derekától a szlovák nemzeti gondolat egyik fészke volt. Családja az evangélikus felekezethez tartozott, de ő maga édesapja szülőhelyén, Szakolcán (Skalica, Szlovákia) végezte el a római katolikus gimnáziumot. Ezekben az években, különösen 1918 után felerősödött benne az a russzofil érzület, ami családi hagyomány volt a kutatások szerint, ezen túl pedig a szocializmus eszméi iránti mind erősebb elkötelezettség.
Miután Prágában jogot végzett a Károly Egyetemen, Pozsonyban kezdett praktizálni ügyvédként. Elfogadta ugyan a csehszlovák nemzetközösség ideáját, de csak afféle kiindulási alapként, aminek része volt, hogy a nyíltan kommunista és orosz-, azaz: szovjetpárti DAV című lap alapítója lett. Ez hangoztatott kulturális és irodalmi jellege ellenére határozott baloldali ideológiai irányvonalat képviselt, ami mellett Clementis továbbra is szlovák nacionalista érzelmeket táplált.
A Komunistická strana Česko-Slovenska (Csehszlovák Kommunista Párt) tagjaként többször eljutott a Szovjetunióba, ott szerzett tapasztaltai tovább erősítették ideológiai elkötelezettségét. 1935-ben parlamenti képviselővé választották, de 1939-ben – még a Jozef Tiso-féle fasiszta szlovák bábállam megalakulása előtt – nyugatra, Angliába távozott, ahol a BBC szlovák adásánál dolgozott. A magyarokkal való viszonyról könyvet is írt. Emigrációjában nyíltan bírálta a Molotov–Ribbentrop paktumot, a Lengyelország elleni szovjet katonai lépéseket, sőt a finn–szovjet háborút is, ezért 1945-ben kizárták az illegális pártból. Ám még ugyanezen év áprilisában visszatért Kassára, ahol részese lett a kormányprogram kihirdetésének, majd Jan Masaryk külügyminiszter mellett az államtitkári posztot töltötte be. Ebbéli minőségében részt vett a második világháborút lezáró párizsi béketárgyalásokon, ahol főszerepet játszott a csehszlovák delegációban, következetesen képviselve az ottani magyarság kitelepítésének ügyét (is). Álláspontját kellő mértékben érzékelteti, hogy „hangsúlyozta: amennyiben a népcserére vonatkozó szerződéskötést nem lehet elérni, a csehszlovák kormány fenntartja magának a jogot arra, hogy a magyar kérdést más eszközökkel oldja meg”. 1948. március 18-án, Masaryk rejtélyes halálát (holttestét az ablaka alatt találták meg) követően külügyminiszterré nevezték ki. Ezt a posztot 1950. március 14-ig töltötte be, utódja Viliam Široký lett. Clementist a Rudolf Slánský-féle koncepciós per „burzsoá nacionalisták“ elleni alperében vád alá helyezték, majd halálra ítélték, és 1952. december 3-án Prágában felakasztották. 1963-ban Alexander Dubček rehabilitálta hivatalosan.
Clementis alakjának és tetteinek máig ellentmondásos szlovákiai megítélését jól jellemzi, amit Hamberger Judit írt egy, a személyével foglalkozó kötet ismertetése kapcsán. Eszerint róla „eleddig nem jelentek meg olyan monográfiák, amelyek e politikus életútját történészi objektivitással mutat(hat)ták volna be. […] Az 1950-es évek elejének propagandája szlovák burzsoá nacionalistának nevezte, majd elfeledték; az 1990-es években újra elővették, és kritikátlanul dicsérni kezdték”. Személyisége, politikai nézetei, cselekedetei máig megosztják a (cseh)szlovák közgondolkodást, magyarországi megítélése pedig – teljességgel érthető módon – egyértelműen negatív.
Ami családi viszonyait illeti: édesapja, L’udovít Clementis Szakolcán született 1861. február 25-én. Óturán (Stará Turá, Szlovákia) tanult tovább, közel a cseh határhoz, ahol szinte kizárólag szlovák lakosság élt. Innen került Tiszolcra, ahol aztán haláláig, 1946. február 28-ig élt. Itt tanítóként működött, életrajza pedig kiemeli, hogy az a kormányzat által erőltetett magyarosítás éveiben ő is ellenállást tanúsított. Ez a tényező alighanem szintén meghatározónak bizonyult fia, Vladimír életében, aminthogy a szlovák nemzeteszméhez való ragaszkodás tükröződött L’udovít Clementis három fiúgyermeke nevének kiválasztásában is (erről bővebben lásd alább).
Gulyás Pál alapvető munkája ugyanakkor a magyar írók között sorolja fel mindkét Clementist, apát és fiát, pedig még az ő leírásából is kiderül, hogy tollforgatóként is öntudatos szlovákként tevékenykedtek. Eszerint Clementis (Klementis) Lajos evangélikus tanító volt Tiszolcon, a Národne Noviny, a Dom v Škola és a Denica című lapokban publikált, egyebek mellett Suchodolsky L’ álnéven,10 míg Vladimírről azt írja a kötet, hogy 1935-től Pozsonyt képviselte a prágai csehszlovák parlamentben a kommunista párt színeiben, írásai pedig az ugyancsak kommunista DAV című lapban jelentek meg. A fenti, a kutatás által már rég ismert adatok alapján aligha látszott tehát kétségesnek, hogy a szlovák nacionalizmus egyik legmarkánsabb képviselője, Vladimír Clementis régi családi hagyományt ápolt politikusként is következetesen vallott nézetei révén. Csakhogy a kép kicsit módosításra szorul.
A magyarországi történeti irodalom ugyanis régebb idők óta ismer egy ugyancsak Clementis (Clementisz, Clementicz, Klementis, Klementisz) nevű, felföldi eredetű magyar családot, amelynek különböző ágai idővel délebbre húzódtak és az ország más-más vidékein (például Esztergom, Hatvan, Kiskőrös, Gödöllő, Budapest stb.) vetették meg a lábukat. Ennek a Clementis családnak a nemessége, illetve nemességszerző ősük, Dániel armálisa ugyancsak nem volt ismeretlen a szakirodalom előtt.
Kempelen Béla azt jegyezte le, hogy a család nemességét 1651. május 13-án nyerte el, nevezetesen Clementis Dániel és fiai által. A négy fiú neve: Dániel, Márton, János és Mátyás (Daniel, Martin, Ioannes, Matthias, „similiter Clementis”). A kihirdetésre Zólyom vármegyében került sor 1651. december 18-án. A címer leírása: kék pajzsban griff, jobbjában kardot tart. Sisakdísz: a griff növekvő alakban. Takarók: vörös–ezüst, kék–arany. A szerteágazó családfa részletes bemutatása nélkül is biztos, hogy az egyébként evangélikus család többsége magyarnak vallotta magát. A családi címert ugyanezen formában Siebmacher is közölte, és Nagy Iván is feltüntette őket.
Vladimír Clementis és Gyöngyösi János aláírják a magyar-szlovák lakosságcsere megállapodást
De miképp is kapcsolódik össze Vladimír Clementis személye és a magyar nemes Clementis család? A kérdés megválaszolására, egyáltalán felvetésére a puszta véletlen adott lehetőséget: előkerült a Clementis család néhány irata, köztük a fent sokat emlegetett armális eredeti, 17. századi példánya, ezen felül pedig sok más, döntően 18–19. századi irat (végrendeletek, adóslevelek stb.) között számos, a családtagok által készített, rekonstruált családfa. Ezek alapján pedig egyértelműen kiderült, hogy Vladimír Clementis e család tagja volt.
A Clementis-család nyomában
Az iratanyagot, köztük a címereslevelet is, évtizedekig Clementis László budapesti jogász őrizte, akinek a hagyatékában fennmaradt egyik, egyértelműen a 20. században keletkezett családfa-részlet szerint bizonyos Clementis Ágoston és Hajnóczy Judit házasságából két gyermek született, Mihály és ifjabb Ágoston. Előbbinek ugyanezen családfa szerint két fia – Károly és Lajos –, valamint négy leánya – Sarolta, Krisztina, Anna és Amália – volt. A keresztnevek, mint oly sok más esetben is, teljességgel alkalmatlanok arra, hogy ezek alapján valamiféle nemzetiségi hovatartozást, nemzeti tudatot feltételezzünk, még úgy sem, ha ismert, hogy egy családon belül, főleg vegyes lakosságú vidékeken, megesett, hogy más-más eszmerendszer vált identitásképzővé az egyes, néha egészen közeli rokonok számára.
Ugyanakkor a Lajos nevű fiú feleségének a családfán olvasható neve; Vrany Adél, már inkább szlovák eredetet sejtet, de természetesen ez sem jelenthet önmagában szilárd pontot arra nézve, hogy melyik nemzethez tartozónak vallotta magát akár a feleség, akár a férj. Az viszont igen, hogy némi utánjárás után világossá vált, hogy a Clementis Lajos feleségeként – ez egyébként a második házassága volt a férfinak – feltüntetett nő nem más, mint Adela Maria Vraný, Václav Vraný leánya.
Utóbbi – Clementis anyai nagyapja – Kolín környéki evangélikus cseh családból származott, aki a nagyrőcei (Veľká Revúca, Szlovákia) evangélikus gimnáziumban tanult és a szepességi németek tanáraként maradt Szlovákiában. Az Apponyi Albert-féle iskolatörvény következtében leváltották a verbici (Vrbica – ma Liptószentmiklós [Liptovský Mikuláš, Szlovákia] része) evangélikus iskola tanári funkciójából és Túrócszentmártonban (Martin, Szlovákia), a Matica slovenská által alapított Szlovák Nemzeti Múzeumban (Slovenské národné múzeum) helyezkedett el. A Vraný család, pánszláv és magyarellenes orientációjáról volt ismert. Maga Clementis azt jegyezte fel, hogy fiatal fiúként elharapott félmondatokból kiérezte, hogy a Vraný családban tabunak számít egy rokon említése, főleg nagyapja jelenlétében. Később tudta meg, hogy édesanyja testvére volt az, aki Budapesten dolgozott közjegyzőként és elmagyarosodott, ez által pedig „megszűnt létezni” apja, Václav Vraný számára. Így érthetővé válik, hogy L’udovít Clementis gyermekei közül három fia miért olyan nevet kapott, amelyek értelmezési tartománya adott helyzetben csak a szlovák kultúrkör lehetett: Dusán, Olga, Miroslav, Vladimír, Erzsébet. A fiúk nevének egész egyszerűen nincs magyar megfelelője.
Clementis Lajos, akit viszont innentől akár L’udovít Clementisként is emlegethetünk Vladimír Clementis 1861-ben született édesapja volt. A tiszolci evangélikus egyházi iskola tanára volt, amelyet – mint egyedüli helybeli szlovák iskolát – a gyermek Vladimír is látogatott. A család hagyatékában fennmaradt kéziratos családfa 1860-at adta meg L’udovit Clementis születése évének; ezt később, ceruzával jegyezte fel egy másik kéz, láthatóan nem a családfa megrajzolójáé. Ugyanezen kéztől származik a dr. Vladimírként feltüntetett későbbi külügyminiszter ugyancsak tévesen megadott születési évszáma: 1898. Feleségének neve is szerepel a családfán, szintén hibásan, ráadásul magyaros formában: Patek Lídia. A név helyesen: Lída Pátková, asszonynevén Lída Clementisova. Az ő nevének feltüntetése tette teljesen kétségtelenné, hogy a családfán megtalálható dr. Vladimír Clementis azonos a későbbi „csehszlovák Rajkkal”, aki magyarországi nemes család sarja volt.
Vladimír Clementis története ékesen példázza, hogy Közép-Kelet-Európa etnikailag vegyes vidékein mennyire sajátságos lehet valakinek a nemzeti (és egyéb) identitáskeresése, útválasztása. Clementis keményvonalas szlovák nacionalista volt, miközben rokonai közül számosan (a legtöbben) a „barikád másik oldalán” álltak. A talán legizgalmasabb kérdésre jelen körülmények között – újabb, ismeretlen források felbukkanásáig – egyelőre nincs válasz: tisztában volt-e a kommunista politikus családja nemesi eredetével, ismerte-e a nacionalista gondolkodó magyar őseit, egyáltalán tudatában volt-e magyar rokonságának, vagy a szülői házban ezeknek a tényeknek semmilyen hagyománya nem volt már, mert egészen kiveszett a 20. század elejére? Ha az utóbbi lehetőséget feltételezzük, akkor máris érthetőbb (ha nem is elfogadhatóbb), hogy milyen talajon sarjadzott Vladimír Clementis szélsőséges nemzeti érzülete, ellenben ha előbbit, akkor vagy egy gátlástalan karrierista sajátos arcélű portréját kell megrajzolnunk vagy pedig egy sokkal összetettebb kérdéskörbe kell(ene) belebonyolódni, ami azonban nyilvánvalóan túlmutat ezen felfedezésen.
A részletes, családfával kiegészített tanulmány, hivatkozásokkal az idén örvendetesen megújult Turul 2. számában olvasható.
Felvidék Ma, Múlt-kor, Katona Csaba
