A múlt hónapban töltötte be 80. életévét Takács András néptáncgyűjtő, koreográfus., a felvidéki köz- és kulturális élet máig egyik legmeghatározóbb személyisége (2006-ban az MKP Pro Probitate – A Helytállásért díjjal tüntette ki, 2009-ben átvette a Csemadok életműdíját). A következő interjúban hagyományaink ápolásának és a néptáncmozgalom jelentőségéről vall.
„… amellett, hogy robbanó energiájával, szenvedélyességével saját és barátai örömére is az volt, ami és aki, egyúttal mintegy társadalmi küldetésben is táncolt, terjesztette a tánc- és mozgáskultúrát, s a belőle származó örömet, művészi élményt, s szervezte általa a felvidéki magyar közösségi életet.” – írja Tőzsér Árpád Takács András néhány hete megjelent könyvének ajánlójában. Bandi bácsi a közelmúltban ünnepelte 80. születésnapját, évei számára azonban tevékenysége rácáfol, hiszen fiatalokat is megszégyenítő energiával dolgozik ma is, munkásságát összegzi, könyvet ír, tevékenyen is részt vesz kulturális életünk eseményein. Az elmúlt évtizedekben a hazai táncmozgalom megszervezése összeforrott nevével, intézmények alapításánál vállalt fontos szerepet, néprajzi gyűjtések százain vett részt a Csallóköztől az Ung-vidékig, s ezeket fel is dolgozta. Munkáját publikációi, könyvei őrzik, munkájának értékét pedig számos szakmai elismerése, díja jelzi. Hagyománykultúránkról alkotott véleménye, a múlt tapasztalataiból építkező javaslatai megszívlelendőek lehetnek közösségünk számára.
A legkisebb fiú vándorlásai című kötete a közelmúltban jelent meg, amely a felvidéki magyar kulturális életről, folklórról, népi tánckultúráról szól egy élet tükrében. Bár ez összegző munka, de Bandi bácsit ismerve azt gondolom, íróasztalának fiókja újabb kötet tervét is rejti már.
Valóban újabb könyvön gondolkodom. Össze kellene állítani A legkisebb fiú vándorlásai második részét is, mert az első kötetből tudatosan kihagytam azokat az élményeket, amelyek a Csemadokhoz kötöttek. 1951.december 1-én lettem a Csemadok munkatársa, s mindössze öt év kivételével egészen 1992-ig, nyugdíjba vonulásomig ott dolgoztam. Ám a Csemadoktól távol töltött öt év alatt is, a pozsonyi Szlovákiai Központi Népművészeti Ház magyar néptánc-szakelőadójaként, az akkori Csehszlovákiában működő magyar tánccsoportok szakmai irányítása, koreográfusok nevelése volt a feladatom.
Mi vitte Önt a néptánc felé, e tekintetben mennyire volt inspiráló a háború utáni években a gömöri faluk világa? Mennyire volt akkoriban még élő a hagyományos népi tánckultúra?
A népi kultúra szellemi része máig létezik, a dalok, a szokások ma is közkincsek. A legtöbb faluban, még mostanság is, ha lakodalom vagy bál van, rövid idő alatt előkerülnek az ott ismert népdalok és a csárdások különböző fajtái. A falvak a külsőséget, a viseletet hagyták el. A paraszti világ fokozatosan alakult át, így volt ez Gömörben is. A Sajó völgye már az Osztrák-Magyar Monarchiában iparral ellátott terület volt. Gyárak, bányák működtek, amelyek megélhetést adtak az embereknek, de emellett a paraszti világra jellemző jegyek is jelen voltak a falvakban. Ilyen volt a tánckultúra is. Apám parasztember volt, de nem nagyon mulatozott. Ugyanakkor volt egy nagybátyám, Takács Imre, aki nagyon jól táncolt, a vasvári verbunkot is ő mutatta meg nekem. Én, mint nagyon fiatal legényke kezdtem bálba járni. A falunkban az a szokás volt, hogy amíg a férjek kimentek az ivóba, addig a fiatal menyecskék a kislegényekkel táncoltak. Az asszonyok szerettek velem táncolni, mert hamar kiderült, hogy jó érzékem van a tánchoz. 1947-ben kerültem el otthonról, Miskolcra mentem tanulni. Akkor Magyarországon a néptáncmozgalom már felemelkedőben volt, így az iskolai tanítás mellett a kollégiumban néprajzot és néptáncot is tanítottak.
Miskolc után Komáromba majd Pozsonyba került, és mindenhol a kezdetektől, kezdeményezőként volt jelen a néptánccsoportok születésénél. A volt rendszer azonban mindent gyanúval fogadott és ellenőrzött, ami tömegeket vonzott, márpedig a néptánc hamar mozgalom lett. A hatalom mennyire befolyásolta a munkájukat?
Sokszor kellett újrakezdeni. 1953-ban Ág Tiborral és Béres Józseffel megalakítottuk a hivatásos Csehszlovákia Magyar Népművészeti Együttest (NÉPES). Egy nyarat táncolt végig az együttes. Meggyőződésem, azért kellett megszűnnie, mert egy-egy fellépésére 3-4 ezer ember is eljött, és ekkora tömeget már lehetetlen volt ellenőrizni. Másrészt, ebben az időben még alig tértünk magunkhoz a beneši-dekrétumok okozta traumából, még óriási bizalmatlanság volt az emberek lelkében. És ebben a nagy bizonytalanságban összejön egy 3-4 ezres tömeg, amely tegnap még a nem kívánt nemzetiséghez tartozott, kényelmetlen volt a hatalom számára is.
Ennek ellenére rövid időn belül a néptánc mozgalommá nőtte ki magát, országos hálózat lett.
Igen, a Felvidéken az első magyar néptánccsoportot a Komáromi Magyar Gimnáziumban hoztam létre, 1950 őszén. Magyarországon ekkor már a néptáncmozgalom országos hatósugarú volt, s a felvidéki magyarságnak ez példaként szolgált. Nekem akkoriban az volt a feladatom, hogy tánccsoportokat hozzak létre, instruáljam a csoportokat, koreográfusokat képezzek. A mozgalom annyira megerősödött, hogy az ötvenes évek végén már 100-150 csoport volt az országban. Elértük azt, hogy majdnem minden iskolában működött egy tánccsoport. A mozgalom indulásakor két dolgot kellett szem előtt tartanunk, illetve megoldanunk. Egyrészt, nem voltak szakemberek, még az amatőr mozgalom irányításának se voltak szakemberei, el kellett tehát kezdeni a képzést, kinevelni azt a gárdát, amely aztán szakszerűen tudta irányítani a fiatalokat. Ebben némelyest segített a NÉPES feloszlatása, hiszen a tánccsoport tagjai szétszéledtek az országban, és mindenhol a tánccsoport kezdeményezések mellé álltak. Később ugyanezt a feladatot látta el az Ifjú Szívek is, hiszen a tánckar tagjai az egyetem elvégzése után visszakerültek szülővárosukba, falujukba, s ott is beindították a néptáncmozgalmat. Másrészt, tudatosítani kellett, hogy a néptánc nem a színpadon születik, a néptánc gyökerei a faluközösségekhez köthetőek, és ezeket a táncokat meg kellett találni, feljegyezni, és megismertetni a leendő koreográfusokkal, néptáncosokkal. S mikor megerősödött a néptáncmozgalom, akkor született Martin György és társainak az a csodálatos gondolata, hogy a színpad kereteit átlépve még szélesebb körben kell elterjeszteni a tánckultúrát, s ebből a gondolatból született meg a táncházmozgalom.
A néptáncmozgalom több mint hatvan éves. Lehet, ma már nem bír olyan kirobbanó erővel, mint néhány évtizede, de mennyire sikerült megőrizni közösségszervező erejét, hogyan látja a táncmozgalom jelenét?
A rendszerváltás erősen sújtotta a népművelési hálózatot és annak teljes kiépített iskolarendszerét, nemzetiségi területen. Megszüntette azt a szervezési hálózatot, ami rákényszerítette a kerületeket, a járásokat és a helyi népművelési központokat, hogy ne csak a nemzeti, hanem a nemzetiségi kultúrával is foglalkozzanak. 1994-ben életbe lépett az a törvény, amely alapján megszűnt a társadalmi szervezetek állami-költségvetési támogatása, így a társadalmiszervezet-hálózat is kénytelen volt a tevékenységét szűkíteni. Ez leginkább a Csemadok esetében mutatkozott meg. Ma már a társadalmi szervezetek főként pályázatok útján juthatnak forráshoz, ez azonban a háttérmunka költségeit nem fedezi. Korábban vállalatok, üzemek is támogatták az amatőr tevékenységet, a gazdasági ellehetetlenülés azonban csökkenti a lehetőségeket. Ez a helyzet a néptánccsoportokat is érzékenyen érinti. Ez persze, nem jelenti azt, hogy megszűnt a néptáncmozgalom, de fokozatosan kénytelen átépülni ebbe a másik rendszerbe, ahol minden csoport úgy tartja el magát, ahogy tudja.
Nem kevesebbet vállalat magára, minthogy felkutatja a néptánckultúrát, élővé teszi, és újabb és újabb generációknak átadja. Életműve, könyvei, elismerései, a szakma megbecsülése alapján ez maradéktalanul sikerült is. Ennek ellenére, van Önben hiányérzet, van olyan amit nem sikerült megvalósítani?
Kollégáimmal, Ág Tiborral és a többiekkel egész pályafutásunk során szerettünk volna létrehozni egy olyan intézményt, amely ezt az értéket értékként kezelné, és az utókor számára hozzáférhető lenne. De sajnos, ezt máig nem sikerült megoldani. Mindig született valamilyen pótmegoldás, a néprajzi gyűjtések területén hosszú évtizedeken keresztül ezt a pótmegoldást a Csemadok jelentette. Nagyon sok eredeti anyag került a Magyar Tudományos Akadémiához is. Volt idő, amikor ezeknek az értékeknek a megőrzésére a Szlovák Tudományos Akadémia vállalkozott, de nemzetiségi részlege nem épült ki. Jelen pillanatban ezt a feladatot egyrészt a Fórum Intézet, másrészt az Ifjú Szívek vállalata fel. Az Ifjú Szívek keretén belül ugyan működik a Hagyomány Alap, amely nagyon sok értéket őriz, de nincs, aki gondozná az összegyűjtött anyagot, s amíg ez így van, addig az alap csak fogalom, és munkatársak nélkül csak fogalom is marad. Egy önálló intézmény létrehozását tehát nem sikerült elérnünk, de sikerült kiépíteni és országos hatósugarúvá fejleszteni a táncmozgalmat. Az évtizedek alatt sikerült a velünk élőkkel és az anyaországgal is megértetni, hogy a Kárpát-medence hagyománykultúrája egységes, a határon túli területek is szerves részei a magyar hagyománykultúrának, a politikai határok a kultúrát nem tudják szétszabdalni. Ennek köszönhetően ma már a magyarországi csoportok is rendszeresen dolgoznak felvidéki táncanyaggal.
Tudom, hogy komoly szívfájdalma, hogy a népművészeti fesztiváljaink nem vagy csak alig élték túl a rendszerváltást, holott korábban ezek a fesztiválok örömünnepek voltak fellépőnek, nézőnek egyaránt…
Valóban, volt egy kiépített hálózat, amely igényelte ezt a kultúrát. A sok Csemadok rendezvény kicsúcsosodása volt az országos népművészeti fesztivál (Zselíz) és az országos kulturális ünnepély (Gombaszög), a két-három napos ünnepélyeken 40-50 ezer ember részt vett. Elmondani is nehéz, ennek milyen lélekemelő és tudatmegtartó hatása volt. Próbálkozások persze, ma is vannak. A Folklór Szövetségnek voltak és vannak is kezdeményezései, de tevékenységének addig nagyobb hatása volt, amíg tömegbázissal rendelkezett. Ezt azonban az utánam jövő elnökök tudatosan leépítették, elit szakmai csoportosulás lett a szövetség, de tényleges hatása nincs az országos kulturális rendezvényekre.
Sohasem zárkózott be a szakmába, a közélet formálásában is mindig tevékenyen részt vett, és a politikát is közelről figyelte. Jelenünknek jövőnkre nézve is meg lehetnek a tanulságai. Bandi bácsi hogyan látja ezt a jövőt?
Nem vagyok olyan borúlátó és pesszimista, mint sokan. Most azzal fenyegetnek, hogy ha felveszem a magyar állampolgárságot, akkor megvonják tőlem a szlovák állampolgárságomat. Könyörgöm, tőlem 1945-ben szó nélkül elvették, még pofoztak is. Aztán aránylag rövid időn belül eljött az az időszak, amikor a politikai irányítás kénytelen volt ezen változtatni. Én már több átmeneti időszakot megéltem. A felvidéki magyar politizálásban beállt törést is átmeneti időszaknak tartom. Az MKP által képviselt egységet a különböző érdekek szétrombolták. Mindenki tudja, hogy ha szétforgácsolódunk, akkor hamarább felszámolhatnak bennünket. A szétválasztásunknak is ez volt a hátsó súgóereje, hogy az egységet, ami erőt jelent, szét kell robbantani, mert különben nem bírnak velünk. Idő kérdése, hogy ennek a helyzetnek a hátrányát mindenki felismerje.
Sok mindenről beszélgettünk, csak a családról nem szóltunk, holott Ön mögött mindig biztos háttérként ott volt a család. Az pedig valószínűleg külön öröme, hogy korábban mindkét lánya évekig táncolt, és most már unokái is néptáncosok.
A család valóban a legfontosabb, és boldogságot jelent. Minden a családban kezdődik. De az is meggyőződésem, hogy ha a családon belül tovább tudom adni a nézeteimet, elveimet, a nemzetiségemmel kapcsolatos hitvallásomat, akkor feltételezhetően nagyobb közösségben, az utánam jövő generációk számára is képes vagyok tovább adni. Olyan ez, mint a vízbe dobott kő, amely mind nagyobb és nagyobb hullámot vet. Én az életemet annak szenteltem, hogy ezeknek a hullámoknak az ereje minél nagyobb legyen.
(MOLNÁR JUDIT interjúja a Szabad Újság február 2-án megjelent számában – A legkisebb fiú vándorlásai címmel)
Felvidék Ma
{iarelatednews articleid=”25776″}
