A Csallóköz keleti részében található, 470 lelket számláló, Nagymegyertől 7 km-re, a komáromi járásban fekvő kis település, Gellér polgármesterét, Rácz Lászlót kerestük fel, aki immár az ötödik megbízatási ciklusát kezdte a falu élén. Múltról, jelenről, távlati terveikről beszélgettünk…
„1970-ben egyesült a két település, Bogya és Gellér, amelynek 90-től a polgármestere voltam. Majd három évvel később, egy népszavazás döntött arról, hogy különváltunk, és azóta, újra, önálló községként jegyeznek bennünket. A váltás folyománya az volt, hogy a 800 lakos megosztódott, de pozitívumnak könyvelhető el, mivel a mentalitás nem volt egyforma, ami a két települést illeti. A saját költségvetésünkkel, képviselőinkkel, embereinkkel vetettük bele magunkat a munkába, és ez, ha kisebb lépésekkel is, de meghozta a gyümölcsét. Gellér, a durva húsz év alatt sajnálatos módon leépült. A régebbi népszámlálási adatok tükrében, 760 lakosunk volt, ami nagyon jónak mondható. Különböző intézmények funkcionáltak: óvoda, iskola, paplak, községi hivatal, kultúrház. Az „összeházasítás” alatt szinte csak hírmondónak maradt pár belőlük, és fogalmazhatnék úgy, hogy a nulláról kellett kezdenünk mindent, újra építkezni…”—idézi fel a múltat, majd így folytatja:
„Amikor a falu élére kerültem, katasztrofális viszonyokkal kellett szembesülnöm. Nem volt gáz, villanyhálózatról sem beszélhettünk, középületek eladódtak, romos állaggal bírtak, utak feltöredezve…Terveztünk, majd cselekvésre szántuk el magunkat. Ezt az épületet, ahol most tartózkodunk, teljes mértékben, fizikailag önerőből készítettük el a jelenlegi formájára. Ami annyit tesz ki, hogy összehívtam a tettrekész lakosságot. Megjelent hatvan ember, két öreg traktorral „szétrángattuk” a romos kultúrházat. Mindenki téglát „takarított”, bontott, majd felépítettük az új multifunkciós épületet. Persze, kisebb lépésekkel, lassabban, és tökéletesen, az elképzeléseinkhez mérten még nem fejeződött be minden, de a jövőben tervezzük a végső stádium elérését jelentő kisebb munkálatok elvégzését. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a vízvezeték kiszélesítése, felújítottuk a villanyhálózatot, kiviteleztük a gázművesítést. „Rákötődtünk” a bősi vízhálózatra, mert amilyen vízzel rendelkeztünk az nem felelt meg a követelményeknek, rozsdás, egészségtelen, fogyasztásra alkalmatlan volt”—ecseteli a polgármester, és hozzáteszi:
„Ezek voltak az alapok. Igyekszünk felmérni a lehetőségeket, és pozitív „mederbe” terelni mindent, amit csak lehetséges. Brüsszeli források segítségével, a 2010-es évben sikerült felújítani az úthálózatot, idén a közvilágítás teljes rekonstrukciójára próbálunk anyagi forrást megpályázni, kanalizációt valamilyen formában létrehozni, amire a tervek már készek, már csak a legfontosabb, a pénz hiányzik, de optimisták vagyunk. Kis léptekkel, de annál határozottabban haladunk előre! Áttörésnek bizonyult az építkezések tekintetében a két bérlakásegység létrehozása is, ahol 32 családnak biztosíthatunk tetőt a fejük fölé. Falunkban maradtak a fiatalok, gyermekek születtek, itt tudtuk tartani őket, amire nagyon büszkék vagyunk. Óvodánkban 19 kisgyermek van, ideális létszámnak mondható annak tükrében, hogy régebben négy, maximum hat-os létszámban működött az intézmény.”—mondja, majd a tervekkel folytatja…
„Szeretnénk befejezni, amit elkezdtünk, beleértve a járdák felújítását, parkosítást, a közterületek rendbetételét, óvoda épületének rekonstrukcióját(nyílászárók, tetőszerkezet cseréjét). Ezek mind a múlt elmaradott adósságai, amiket „örököltünk”. Örömünkre szolgál az a tény, hogy közhasznú munkások is segítenek kis községünk rendben tartásában, kisebb feladatok, munkák elvégzését a jelenleg hat személy által eltudjuk végezni, végeztetni. Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudhatjuk, de bátran kimerem jelenteni, hogy a holtpontról sikerült elmozdulnunk! Polgármesterként az a filozófiám, hogy tegyük élhetővé településünket, és tartsuk is fenn az elért színvonalat! Elsősorban embernek kell maradni, itt születtem, ismerem a lakosságot, problémáikat, és arra törekszem, ha lehetséges, orvosolni is tudjam azokat. Nem riadok vissza a fizikai munkától sem, hisz ha az élet, szükség úgy hozta, magam ültem fel egyes mezőgazdasági gépekre, pl. traktorra, és végeztem el az épp aktuális feladatokat. Ha el szeretnénk érni egy célt, cselekednünk kell, de ha el is érjük azt, egy új távlat nyílik, amit abból a pozícióból még ideálisabbnak látunk”—zárja mondandóját…
Majd körbevezetett az új kultúrház területén, amelyet önerőből készítettek. Impozáns fa burkolat-szemet gyönyörködtető látvány tárult elém, és elnézve, bizony megirigyelhetnék a nagyobb települések is mindezt. Búcsúzásunk után még a fejemben motoszkált az a gondolat, hogy a mai világban is milyen ereje lehet a közösség összefogásának, milliós támogatások, beruházások nélkül is maradandó „alkotásokra” képes az akarat, tenni akarás…
Holecz Attila, Felvidék Ma
