A gyermekek elkezdik műsorukat, izgulva, csillogó szemekkel, egy kis félelemmel talán, de határozottan. A helyszín, az öregek otthona, szenilis nénikék és apókák a hallgatóság, remegő szájjal, időként lebukó fejjel, áhítattal hallgatják az iskolásokat.
Az ünnepélyes csendben a tolószékek felett a gyerekkori karácsonyok emléke lebeg. Felcsendül a „Csendes éj”, a gyermekek buzgón énekelnek, aztán szavalnak.
A közönség soraiban ül egy fiú. Olyan 18, vagy 19 éves lehet. Ruhája alatt kidolgozott izmok sejlenek. Szép fiatalember. Ujjai mozdulnak egy picit, a szeme megrebben, szája kis mozdulatokkal követi a dallam ritmusát. Ismeri a dalokat, gyerekkorában együtt énekelte a családdal. Fiamat juttatja eszembe.
Az öregek bele belemorognak az előadásba, talán türelmetlenek, talán éhesek, vagy csak szenilisek szegények. Némelyikük 5 percet kap a sorstól, hogy elraktározza, amit hall, lát. Ezután az agy kikapcsol, majd újra indul.
A fiú figyel. Szemét lassan felém fordítja, szája szóra nyílik. A hang bennreked. Valahol bent, ahol a lélek még egész. Csak lakatra van zárva. Mert a test nem enged. Mert a tökéletes összhang az agy, az idegszálak és a végtagok között megcsorbult.
Tavaly télen, a 121-es úton, a harmadik kanyarban történt. Valahová nagyon sietett. És az orvos későn érkezett.
A fiú leveszi rólam szemét, fáradtan a nővérre néz, aki rögzíti előrebukott fejét. A lélegeztető cső szürcsölő hangot ad, a gyerekek egy pillanatra abbahagyják az éneket, illedelmesem megvárják, amíg a nővér kitolja a tolószéket a fiúval.
Majd felhangzik az utolsó karácsonyi dal.
Hazafelé lányom halkan megjegyzi.
– Anya, a zebrán először balra nézünk ugye?
Boldog karácsonyt! Vigyázzunk magunkra és gyermekeinkre!
Thiele Csekei Enikő, Felvidék.ma
