A pozsonyi onkológiai intézetben, a mai Szent Erzsébet kórházban dolgoztam 1990 előtt, mint jezsuita szerzetes, illegalitásban. Ezekre az évekre úgy emlékszem vissza, mint életem legszebb szlovákiai éveire.
Nem tudtam tökéletesen szlovákul, de minden beteghez megértéssel fordultam, tekintet nélkül a nemzetiségére. Egész éjszakákon át ültem fiatal betegek halálos ágya mellett, arra törekedtem, hogy életük utolsó perceiben a lehető legtöbb szeretetet kapjanak.
Az önálló Szlovákia megalakulása után tíz évig a Nagyszombati Egyetemen tanítottam. Úgy illett, hogy itt már tökéletesen tudjam a hivatalos nyelvet. Egy idő után a diákjaim nem akarták elhinni, hogy magyar vagyok, egyáltalán nem érezhető, mondták.
Gimnáziumi iskolatársam, Bugár Béla még jobban beszél szlovákul, mégis nem egyszer hallottam szlovákoktól: Jó politikus lenne, csak kár hogy magyar. Szerintem ez nem kár, sőt éppen ellenkezőleg – ez kihívás az ő számára is, és az önálló Szlovákia számára is.
Ami engem illet, minél jobban megtanultam szlovákul, annál gyakrabban hallottam a magyaroknak címzett szidalmakat olyan szlovákoktól, aki nem sejtették, hogy én is egy vagyok közülük. És amikor a tudomásukra hoztam, akkor értetlenkedtek: Nm létezik, hiszen te olyan normális, ártalmatlan vagy. Szerintem ez is egyfajta elismerés.
Szlovákia önállósodását fenntartásokkal fogadtam, nem értettem, hogyan hihetik el ennyire könnyen az emberek, hogy ez ilyen egyszerűen megtörténhet… Minden fejlett állam részére ajándék és értékes kincs, ha más az állam területén különböző nemzetiségek élnek. Egyrészt az együttélés kihívást jelent, másrészt gazdagít. Ha Szlovákia területén egy japán ember megszületik, japán marad, még ha Szlovákia állampolgára lesz is.
A tanulmányaim során Szlovákia népének és kultúrájának történelmét tanultam, de soha nem nem tévesztettem szem elől a sajátomat: a magyar kultúrát és történelmet. Noha édesanyám leánykori neve Bittera, a nagyapám Bécsből származik, az apám családja, a Pussék gyökerei Klagenfurtba vezetnek vissza, ilyen magyarok vagyunk. Az anyanyelv a meghatározó, a nyelv, amelyen az első szavakat halljuk, mondjuk. Milyen mesét hallgatunk, milyen irodalmat olvasunk.
Én jól érzem magam Szlovákiában, de igazat adok az öreg szerzeteseknek: Mindenütt jó, de legjobb sehol.
Egy fényképet mellékelek, a Kárpátokban találtam fába vésve egy feliratot, de mondták már nekem Pozsony-Ligetfaluban is, ahol hat évig éltem: Maďari za Dunaj.
Puss Sándor
Forrás: Zrno – szlovák hetilap idei második száma. Kiadja a sároseperjesi Michal Vaško kiadó. www.vmv.sk
{iarelatednews articleid=”36611,36499″}