Az I. Martosi Szabadegyetemen a Feszty parkban, az ún. Árgyélus-ház tömött padsoraiban Lomnici Zoltánt hallgattuk. Az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke másfél-két év jogsértéseiről és felvidéki hősökről mesélt. Azokról, akiket a magyar állampolgárság felvétele miatt alapvető emberi jogoktól fosztanak meg.
Kezdjük a puszta tényekkel: a felvidéki magyar közösség száma – történelmi léptékkel mérve – viszonylag rövid idő alatt százezer fővel csökkent. Ebben a folyamatban azoknak a jogsértéseknek is szerepük volt, amelyek a kettős állampolgárságot felvevő és azt nyíltan felvállaló magyar honfitársaink elszenvedtek – véli Lomnici.
„Felvidék azonban annyira fontos és meghatározó része a magyar nemzetnek, hogy nekünk – anyaországi emberjogi szervezetnek – mindent meg kell azért tenni, hogy ez a közösség megmaradjon és ez a rohamos csökkenés, amit én a magam részéről ijesztőnek tartok, megálljon. Évtizedeken át, ha visszatekintünk a múltra, nem kapott semmiféle segítséget a határon túli magyarság, gyakorlatilag a jószomszédi politikát tartották fontosabbnak, és levették a kezüket a nemzettársaikról. Elsősorban mindenki Erdélyre koncentrált, mert ott a Ceaușescu-diktatúra látványos és kemény volt, és nem vettük észre, hogy a Felvidéken, ahol egészen más módszereket alkalmaztak és alkalmaznak a mai napig is, ezek milyen lélektani hatást váltanak ki, és hogy miképp alakulhatott ki az a helyzet, hogy félmilliós felvidéki magyarságból csak 1550 merte felvenni a magyar állampolgárságot, míg ugyanez Kárpátalján 150 ezerből 50 ezer” – teszi hozzá. Hosszú, ideiglenes lábakon álló deszkákon ülünk, a sorokban néma csend. Csak a számok üvöltenek.
Lomnici elmondja: a felvidéki jogsértésekkel Ilonka néni jóvoltából ismerkedett meg. Ő volt az, aki kérte, vigyék nemzetközi fórumok elé az ügyüket. Belföldi jogorvoslati jogot ugyanis – máig – nem biztosítanak a számukra. Az alkotmánybírósághoz egyéni panasszal pedig nem fordulhatnak, hiszen nem tekintik őket szlovák állampolgárnak.
Lomnici: „Már a második személyes találkozás alkalmával – megismerve azokat a tényeket, amik történtek – egyértelművé vált a számomra, hogy súlyos jogsértéseket követnek el azokkal szemben, akik nyíltan felvállalták a magyar állampolgárságuk felvételét.”
Lomnici Zoltán elmeséli azt is, mi volt számára a legdöbbenetesebb. 2012. január 1-én Ilonka néni lánya, Anikó, az átélt izgalmak következtében kórházba került, és ott a lábadozás közben közölték vele, hogy ki kell fizetnie a korházi kezelés költségét, mivel nem minősül szlovák állampolgárnak: addigra már a lakcímnyilvántartásból kitörölték, szavazati jogát megvonták, azaz hontalanként lakott abban az otthonban, ahol az életét leélte. Vagy említsük Fehér István esetét? Akitől diákjai előtt próbálták elvenni a rendőrök a személyi igazolványát. Hogyan képzelhető el egy jogállamban, hogy nem a hivatalos helységben, a rendőrség épületében kísérlik ezt megtenni. Az EMT elnöke kénytelen csalódottan hozzáfűzni: a strasbourgi emberi jogi bíróság megvizsgálta mindezt. De nem tartotta az emberi jogok megsértésének…
Amikor tehát Brüsszelig és Strasbourgig megyünk, nem öncélú akciókról van szó, hanem azokról az emberekről, akiket jogsérelem ért. Meg azokról a százezrekről, akikbe évtizedeken át tudatosan, alapos munkával azt a bizonyos félelmet beépítették, aminek eredménye ez az iszonyatosan alacsony arány. (Tudják, a 1550 kérelmező.)
Lomnici ezért sem követ hiú ábrándokat: az végig teljesen világos volt, hogy nem Strasbourgban és nem Brüsszelben fogják ezeket a problémákat megoldani, hanem itt Kassán, az Alkotmánybíróságon dől majd el, hogy alkotmányellenesnek minősítik majd a szlovák állampolgársági törvényt. Ugyanakkor ismerve a politikai hátterét, a belső erőviszonyokat a szlovák alkotmánybíróságnál, nagyon kevés esély van arra, hogy nemzetközi segítség nélkül kedvező döntés szülessen.
És hogy minden kétséget eloszlasson: „Nincs szükség alkotmányjogi ismeretekre ahhoz, hogy valaki szlovák alkotmány 5. cikkelyének 2. bekezdését elolvasva kimondja azt, ami a napnál is világosabb: az ellentörvény idevágó rendelkezése alkotmányellenes. És ha ezt politikai okok miatt másként látják majd az alkotmánybírák, az joghalál – iustis mors.”
Végül egy – ahogy fogalmaz: kicsit visszásnak tűnő – hasonlat: ha 1956-ban a nyilvánvaló túlerővel szemben nem vették volna fel a harcot a szabadságharcosok, akkor egy sokkal nehezebb időszak következett volna… Mert elbukhatnak a csaták, de a csata tényét a történelmi tapasztalatok alapján már figyelmen kívül hagyni nem lehet. Ha tehát azt szeretnénk, hogy 50 év múlva itt, Csallóközben még magyar szót hallhassunk, akkor én azt mondom, hogy a magyarokat ért jogtalanság ellen fel kell venni a harcot függetlenül attól, hogy az eredményes lesz, vagy sem.
Ilyen létezhet? Nem lehet, hogy csak mese? Egy darabig még a helyünkön maradunk. Tudjuk jól: nem az. Belesüppednénk, de alattunk a deszka keményebb. Meg mindenki más is megy tovább. Következik egy újabb előadás.
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”40776″}