Őszinte embernek tartom magam, nem vagyok babonás és nincsenek különösebb skrupulusaim. Így aztán olykor minden további nélkül vitatkozom az Úrral. Főleg akkor, ha úgy érzem, egy-egy végzését igazán meggondolhatta volna még egyszer, mielőtt meghozza. Tudom, tudom, az útjai kifürkészhetetlenek meg minden, de akkor is… Nos, a legutóbbi ilyen „összetűzésre” tegnap este került sor, midőn két évfordulón akadt meg a figyelmem. Az egyik Edvard Benes halálának 65. a másik pedig Barati Attila távozásának első évfordulója. Előbbi majdnem annyit élt, mint amennyi ideje már odalent fő az üstben, utóbbinak azonban mindössze 46 földi év jutott. Hát pont ezzel volt a vitám s csak úgy jöttek az istenkáromlás-számba menő gondolatok: jóuram, adhattad volna azokat az éveket inkább Attilának, jobban járt volna vele a világ! Ilyen egyszerűen.
A csehszlovák nyomorultat és Pácin egykori polgármesterét egy napon említeni már önmagában is súlyos kegyeletsértésnek tűnhet. Azonban életművük jobban kapcsolódik egymáshoz, mint hinnénk. Mert amit az egyik elpusztított, azt a másik újra építette, amit az egyik elszakított, azt a másik újra összeforrasztotta. Így ment ez mindkettejüknél, egy életen át. Más időben, de ugyanazon térben.
Benesről azonban most ne többet. Beszélünk majd róla dekrétumainak évfordulóján, az az ő igazi emlékműve, az tehát a legméltóbb emléknapja is. Most Barati Attilára emlékezzünk, a Bodrogköz gyöngyszemeként emlegetett Pácin hatszor megválasztott egykori polgármesterére, Nagykövesd díszpolgárára. Akiről mi először talán akkor hallottunk, amikor kihúzott egy téglát Benes építményéből: 1993 júliusában kollégájával Jakus Péterrel, a felvidéki Nagykövesd polgármesterével közös éhségsztrájkba kezdett a mesterségesen szétszakított Bodrogköz újbóli összekapcsolásáért. A cél az volt, hogy a két település – Pácin és Nagykövesd – között határátkelőhely létesüljön. A célt elérték. Egyszer még éhségsztrájkolt tizenkét évvel később, akkor a Tisza menti települések érdekében, a Gyurcsány-kormánnyal szemben. Megint sikerrel. Ezek persze csupán azok a megnyilvánulások voltak, amelyek ismertté, egy divatos förmedvénnyel élve: „celebbé” tették. A mindennapi aprómunka a településéért, a Bodrogközért, a nemzetért egészen haláláig, 2012. szeptember harmadikáig tartott. Előtte egy hónappal – már súlyos betegen – Nagykövesd község a díszpolgárává fogadta őt és megkapta a Bodrogközért-díjat is. Halála után Nagy Attila, Nagykövesd polgármestere azt mondta róla: „Mindig azt tartotta szem előtt, hogy eltűnjenek a határok az emberek szívéből és gondolataiból is”.
A Hajdú-Bihar megyei Sárrétudvariban Barati halálának évfordulóján egy turul-szobrot avattak, amely őrá is emlékeztet. Meg még valami másra is. Arra, hogy lett volna még dolga Baratinak, mert a határok minden értelemben megmaradtak. A rá emlékező szobor ugyanis magánterületen, egy család – leírom a nevüket, mert minden tiszteletet megérdemelnek : Tóth Zoltán és Tóthné Szabó Mária – udvarában áll, miután sem az önkormányzat, sem a református egyház nem helyeselte a köztéri elhelyezését.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
Fotó: Vajda (mti)
{iarelatednews articleid=”35451″}
