Március 15. a magyar nemzeti függetlenség és a mindenkori szabadság napja, ami méltán vált szimbólummá nemzetünk körében. Ám fontos tudatosítanunk, hogy nem lehet csak önmagában, kiszakítva történelmi folyamatából egy napként értelmezni, hiszen megannyi ok-okozati összefüggés keresztmetszete ez a kiemelt fontosságú nap. Több száz év előzménye eredményezte, hogy ezen a napon ismét elkezdődött, vagy tán csak hosszas kihagyás után folytatódott valami. Mindazonáltal március 15-e értelmezéséhez nem elég csak az előzményeket számba venni, de következményeket, hosszútávú eredményeket sem szabad figyelmen kívül hagyni. Látni kell ugyanis azt a folytonosságot, ami megelőzte, és azt is, ami követte e hősi napot. Így válik csak teljes egésszé e történelmi esemény és az általa képviselt szent ügy.
Vessünk egy pillantást ezekre:
Tudjuk az 1526-os mohácsi vész után megüresedett a magyar trón, hiszen az ifjú II. Lajos is odaveszett. Ezt követően egy idegen uralkodócsalád, a Habsburg-ház formált jogot a Szent Koronára. A történelem során nem először került idegen uralkodó az ország élére, viszont első esetben egy másik birodalom uralkodójaként. Sok szempontból egy terhes, vészekkel teli időszak közepén történt mindez, ami mint később kiderült nagyban meghatározta a császári udvarnak Magyarországgal és népével való viszonyát. Sok-sok éves meddő küzdelem – hol nyílt, hol kevésbé – vette kezdetét, ami a magyar nép által nem megszokott abszolutista uralkodás ellen irányult. Bár a szatmári béke, majd Mária Terézia higgadt és megfontolt személyisége, felvilágosult nézetei enyhítették és konszolidálni tudták némileg a felhevült indulatokat, de II. József kevésbé magyarbarát politikája, valamint a francia forradalom és Európa lángba borulása ismét felszínre hozta a szunnyadó hevületet, amely hazánkban 1848. március 15-én csúcsosodott ki. A pesti fiatalság és a felvilágosult haladó polgárság megelégelve a gőghatalom arrogáns viselkedését úgy döntött, hogy e napon saját kezébe veszi sorsát. A kezdeti forradalmi hangulat pedig a szabadságharcban teljesedett ki, melyen a Habsburg Birodalom képtelen volt megfékezni, s csak külső, orosz beavatkozással tudta kegyetlenül vérbe fojtani. A bukás ellenére a bátorság és a szilajság mégis erkölcsi győzelemmel és tartással ruházta fel a nemzetet.
Most előttük, a márciusi ifjak előtt tisztelgünk, mert nem csak önmagukért, hanem értünk, a jövőért is szembe mertek szállni a hatalommal. Merték vállalni igazukat, úgy is, ha az egyáltalán nem volt könnyű s éppen kötél járt érte. Tudták és hitték az igazság erejét, mely szabaddá tud tenni minden hazugságban raboskodót. Ennek fényében mertek nem hagyatkozva másra saját kezükbe venni sorsukat, és feloldozni Magyarországot a rabgálya alól.
És bár igaz, úgy látszott a szabadságharc elbukott, Haynau és Bach véres keze mindent beszennyezve értelmetlenné tett minden erőfeszítést, mégis csupán pár évtizeddel később Deák bölcsessége révén, ’48 szellemében született meg egy olyan kiegyezés, ami Európa élmezőnyébe vezette a már közös monarchiát.
Nekünk sem kellene engedni a 48-ból, és olyankor is, amikor kilátástalannak tűnik a helyzet, ha sokszor nem látni a dolgok távlati értelmét, akkor is ki kell merni állni igazunkért. Soha, semmilyen körülmények közt sem szabad engedni megingatni hitünket, és soha semmilyen körülmények között sem szabad beletörődni a kudarcba. Mivel ez az elszántság az 1848/49-es szellemi örökségünk, amit a márciusi ifjak hagytak reánk. Ezért ezt büszkén kell vállalnunk, mindig, mindenkoron.
Ezekből is láthatjuk, hogy március 15-e nem véletlenül egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk, hiszen szimbólummá nőtt. Egy olyan szimbólummá, ami a magyar nép örökös szabadságvágyát jelzi. Ez a szabadságszeretet kísért végig minket történelmünkön, és rendre felszínre hozta az indulatokat, ha tisztaságára árnyék vetődött. Szent Istvánt, Zrínyit, Bocskait, Bethlent, Rákóczit, Kossuthot, Széchenyit, mindannyiukat ugyanaz az eredendő tűz hajtotta, ami általuk bennünk is ott szunnyad, parázslik. Lehetett tatár, török, labanc, orosz vagy bármilyen idegen elnyomás is az idők során, a szent szellemiség sosem hagyta elveszni nemzetünket, bármily mostoha viszonyok között sem. Jól mutatja, hogy még a trianoni tragédia sem tudta kioltani ezt a tüzet a magyar népben, sőt tán megkockáztatható, hogy azóta újabb és újabb dimenziókat öltött. Hisz láthattuk, ez a tűz lobbant fel ’56-ban és ’89-ben is egyaránt. És amíg csak őrizzük, vigyázzuk lángját fog is mindig, ha a szükség úgy kívánja.
Ennek az ékes szimbóluma igazán március 15-e. Mivel – idézőjelben – nem csak egy szimpla forradalom volt. Hanem magában hordozta és hordozza mindmáig ezer év szellemiségét és virtusát. Viseljük hát ezt ehhez méltóan.
Csonka Ákos, Felvidék.ma
