„Én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem, a többit az Istenre bízom, és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetet folytassák” – mondta Petőfi Sándor az ő nagy NAPJÁRÓL, 1848. március 15-ről, az újkori magyar történelem legnevezetesebbjéről; arról a 24 óráról, mely alatt „nagyapáink és apáink, míg egy század elhaladt, nem tevének annyi jót”, mint a márciusi ifjak. Nagy költőnk, Petőfi – Ady Endre szavaival – „nem alkudott”, mintha csak Istentől arra rendeltetett volna, hogy e dicső napot, a szabadság szent napját tökéletesen megvalósítsa; amint 15-dik március, 1848 című versében írja: „Egy ilyen nap vezérsége, / S díjazva van az élet… / Napóleon dicsősége, / Teveled sem cserélek!”
S valóban, a márciusi ifjak, Petőfi Sándor és társai, mint megáradt folyó, 1848. március 15-én délelőtt elindulnak a szakadó esőben a Pilvax kávéházból a Landerer-nyomda felé, hogy kinyomtassák a 12 pontot és a Nemzeti dalt. Már útközben is a legszentebb jelszavakat kiabálják: Éljen a szabadság! Éljen az egyenlőség! Éljen a sajtószabadság! Igen, mert ütött az óra: „Itt az idő, most vagy soha!” A sajtószabadság mellett a pesti ifjúság többek között a következőket követeli: felelős minisztérium felállítását Budapesten, a törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben, közös teherviselést, a Nemzeti Bank felállítását, a magyar katonák Magyarországon való szolgálatát s a külföldiek eltávolítását, a politikai foglyok szabadon bocsátását, Erdély és Magyarország unióját.
„Március 15-e legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége, szabaddá tenni a sajtót.” Petőfi, aki maga a SZABADSÁG, tudja, mit beszél: e nap, március 15-e megindíthatja a nemzet szívében a vért, éppen ama lakat leverésével, melyet egy istentelen kéz rakott a magyar nemzet önrendelkezésére és sajtójára, a szólásszabadság szentségére. Mert amely nemzet önmagáról rendelkezik és szabad a sajtója, annak van jövője. Ahol az idegen hatalomtól, a „fekete-sárga habsburg istentől” független a nemzet s nem a Gott erhalte, hanem az Isten, áldd meg a magyart a himnusza és szabad a sajtója, ott van a szabadság is, „az egyetlen vallás a földön”, melynek éppen a szabadság köveiből építenek szentegyházat, s amelynek boltozata a kék ég, oltárlámpája pedig a fényes Nap.
Petőfiék immár nem koldulni akarták Bécstől a kegyet, sem kijelölendő mederbe terelni a forradalmat, ahogy a szájhős liberális nemesség kívánta. Amikor őexellenciája, Almássy Móric gróf, a Habsburg-érdekek képviselője azt kéri Petőfiéktől, hogy a Mit kíván a magyar nemzet 12 pontos feliratát „Ő császári és apostoli Királyi Felsége legmagasabb színe eleibe kell vinni kéréssel s várni türelemmel” a népei boldogítását akaró urunk királyunk jóváhagyását, Petőfi e mézes-mázas szavakra ezt válaszolja: „Nyomorúság kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell”, mert „a fejedelmek úgysem adnak soha semmit; azoktól amit akarunk, el kell venni”.
És Petőfi szabadságot akart, mert a „hon a halálórában ebben találhatja meg orvosát”, hiszen az „országgyűlés, mint szokása régóta, csak beszél nagy sikertelen”. Megkondult az óra, most vagy soha, mondja Petőfi, „rabok leszünk vagy szabadok”, mert „sehonnai bitang ember”, ki nemzetét elárulja, hiszen „ősapáink, kik szabadon éltek-haltak, szolgaföldben nem nyughatnak”. S mivel „fényesebb a láncnál a kard”, véle fogjuk elérni, hogy a magyar név, méltón régi nagy híréhez, megint szép legyen, s március 15-e örök táblára vésessék a magyar történelem múzsája által.
Ezért elmondható, hogy ha Kölcsey Ferenc Himnuszától számítjuk a magyar nemzet megszületését, akkor március 15-től a szabaddá válását, a mindenkori önkényuralom kétfejű sasainak és vörös csillagainak lehullását a nemzet épületeinek homlokáról, hogy felváltsák őket annak a népnek a feliratai, mely azt a földet lakja. 1848. március 15-e – majd 1956. október 23-a – az a nap lett a nemzet életében, mely a legsötétebb időkben is képes kiragadni őt a mocsárból és a haldoklásból. Méltóak hát rá a márciusi ifjak és a szabadságharc mártírjai, hogy e napon az utódok legalább lélekben leboruljanak ott, „hol sírjaik domborulnak” és „áldó imádság mellett mondják el szent neveiket”.
Jókai Mór írja 1848. március 15-ről: „A menydörgés ezt mondja: le, térdeidre, ember, az Isten beszél. A nép szava is megdördült és mondá: föl térdeidről, rabszolga, a nép beszél! Tartsátok hát tiszteletben e napot, melyen a nép szava először megszólalt. Írjátok fel szívetekbe, és el ne felejtsétek.”
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”44561,44550,44544,44521,44520,44516″}
