Beke Sándor hetvenöt éves, 1939. február 26-án született Csilizradványban. Ebből az alkalomból ajándékot adott át mindannyiunknak. Egy könyvet, melyben Pásztó András, egykor kassai tanár lejegyezte és megszerkesztette a rendező életútját és a közben összegyűjtött iratokat. Több ládányi dokumentumot rostált át. Így született meg A sors vezetett Pozsonytól Kassáig, Kassától Egerig c. 180 oldalas, A4-es formátumú kötet, melyet idén adtak ki Budapesten a szerző magánkiadásában. Beke Sándor meséli el életét mások segítségével. Sajnos, a könyv kereskedelmi forgalomba nem kerül.
Beke nem tud attól a gondolattól szabadulni, hogy aki művész lesz, annak már az elején megpecsételődik a sorsa. Édesanyja nehezen szülte meg. Az orvos csak azután segített, amikor ráírtak néhány hold földet. Nyolchónaposként mégis megszületett és életben maradt. De aki valamelyest is ismeri, nem lepődik meg. Keményfejű, szívós alkat.
Majd két-hároméves korában bevette magát a kukoricás-dzsungelbe, ami miatt az egész falu kereste, de ő vidáman jött elő az „őserdőből”. Az élet sűrűjébe ment bele később is, ahol sok kétlábú állattal találkozott. Sok tüskét hagyott benne, amikor a jogfosztottság éveiben kezdett iskolába járni. Az úttörőtáborban a szlovák gyerekek fogkrémmel és cipőboksszal kenték be. Csillagrúgással viszonozta kedveskedésüket. Újságpapírt gyújtott meg alvó társai lábujjai között. Mesél a többi csíntevéséről is. Némelyiken nagyot lehet kacagni. Az egyik templomban a perselybe dobott fémpénz után a szent szobra bólogatott, mintha köszönné. Sanyika lapos kavicsokat dobált be, mert kíváncsi volt, hogy ezt is megköszöni-e. Megköszönte, csak a plébános nem. Nagy ribilliót csapott.
A háború után találkozott a színházzal, amikor egy vándor bábszínház a falujukban a János vitézt adta elő. Három tojás volt a belépő ára. A mai napig meg tudja mondani, jelenetenként hová ült le János vitéz és hogyan folyt a történet. A gyermek agya is már színészi-rendezői rúgóra járt. Döbbenetes ez számára is. Azután jött egy sikeres szavalat a templomban. Majd Szabó Sándor színművész lépett föl falujukban. Rostand Cyranójának orrmonológja annyira elbűvölte a tíz éves fiúcskát, hogy majd ezzel felvételizik a pozsonyi főiskolán. Pozsonyba vezetett tehát az útja, de először a Magyar Pedagógiai Gimnáziumba. Azért egyezett bele, mert ott színház is van! A „hősi osztályba” került, amelynek tagjai egy kivételtől eltekintve, mind kitűzték a fekete gyászszalagot az 56-os forradalom leverése után. Kitört a botrány, magaviseletből a lehető legrosszabb minősítést kapták. Majd láthatta a szétlőtt Budapestet. Színházba is eljutott. Bánk bán, Az ember tragédiája, Csongor és Tünde…
Nagy tudású tanárok keze alá került. Színjátszó csoportjukkal tájoltak, a bevételből Prágába utaztak múzeumot, színházat látogatni. Egy előadásra tévedt be, a cseh szövegből szinte semmit sem értett, de a poénokon nagyokat hahotázott. A gond abból adódott, hogy a 3-400, nyugdíjas korú közönség körében, ő volt az egyedüli, aki jóízűen kacagott a poénokon. Nagy zavarba esett, ám a végén a színészek előtte hajoltak meg és megtapsolták. Itt tanulta meg, mennyire fontos, a nézőtér visszajelzése. Tőzsér Árpád verse hatott rá: „Indultam, mint más:/ virág-embernek./ Tövis lettem, mert/ fagyok neveltek.” Az első két sort választotta könyve első fejezete címéül. Azután jött a révkomáromi országos szavalóverseny. Egy napos késéssel jöttek. Mégis meghallgatták és Dráfi Mátyást megelőzve lett első. Innen egyenes út vezetett a Hviezdoslavov Kubínba, ahol Fellegi István látta meg aki egyből színésznek kívánta szerződtetni Komáromba. A tanfelügyelőség nem egyezett bele, így Ócsára ment két hónapra tanítani. Hasznos volt, mert virgonc diákjaival megszerettette magát és megnevelte őket. Ezután már jöhetett Komárom. Első szerepe beugrás és egyből emlékezetes. „Letaposta” mint lakáj a hercegnő fejéről a fátyolos kalapot. Nagy taps – és letolás.
Felvételizett a pozsonyi Szépművészeti Egyetemre. A dékán aláírásával kapott egy értesítést, nem veszik föl, mert rossz a szlovák kiejtése. Andrej Bagar dékánnak szóltak, hogy vegyen föl magyarokat is. Ő ezt megígérte. Akkor szembesítették elutasító levelével. Mérges lett, hogy őt átverték. Beke nem mert egy év múlva egyedül menni, mert ő kavart botrányt, így Galán Gézával és Thirring Violával együtt merészkedett a felvételire. Ők lettek az első három magyar növendék. Bagar el akarta vágni diplomamunkáját, de figyelmeztették, így az intrikus kudarcot vallott.
Csupán ízelítőt kívántam nyújtani az élvezetes és fordulatos életpályáról, mely azután feltartózhatatlanul szeszélyességgel tovább kavargott megállíthatatlan lavinaként. De sokszor girbe-gurba utakon.
Jött az egyetemi irodalmi színpad a magyar növendékek számára, amivel egy mozgalmat indított el. Elvégezte az egyetemet és Budapestet választotta, ahol a rendezést sajátította el. Úttörő volt sok vonatkozásban. Ahogy Pozsonyban első magyar hallgató volt, Pestre is első határon túli ösztöndíjas lett. Nagyobb volt az ösztöndíja, mint későbbi igazgatói fizetése! Még biankó csekket is kapott a minisztériumtól, hogy vásároljon szakkönyveket. Nem mert teljes mértékben élni a lehetőséggel, ami miatt megszidták. Rendezőasszisztens lehetett tanulmányai mellett. Komáromban a Rómeó és Júliát diplomarendezésként állította színpadra. Az 1968. január 26-ai premier általános elismerést és sikert hozott. A premier után színházat ajánlottak neki. Saját színházat szeretne! – született meg a döntés.
Először Pozsonyban szeretett volna magyar színházat alapítani. A pozsonyi zsinagóga lett volna a kiszemelt otthonuk, de azt egyik napról a másikra lerobbantották. Pozsony aláaknázása után Kassa jöhetett számításba. Schultz György, a kassai ipari igazgatója felajánlotta tornatermét. Beke a nyilvánosság előtt azzal indokolta döntését, hogy csak olyan városban csinál színházat, ahol villamos is van. De Kassa esetében elsősorban annak komoly magyar színházi hagyományai lebegtek a szeme előtt. A színházat minden gáncsoskodás és rosszindulat ellenére sikerült megvalósítani. Paradox módon ebbe belesegített az akkori időszak zavaros volta. 1968-ban megindult a demokratizálódási folyamat, de azt eltiporták. Csehszlovákia közben föderális állammá alakult. Nagy volt a bizonytalanság, a kapkodás, új kormányhivatalok alakultak, folytak a tisztogatások. Az elvtársak nem tudtak mindenre odafigyelni. Bekének a „zavarosban” halászva sikerült ezt a huszárvágást megvalósítani. Egy neves szlovák kolléga meg azután hiába zarándokolt el a színház bejáratához és köpött naponta egy nagyot a Thália felirata előtt. Ez a voodoo-szertartás nem használt. Közben ritkán emlegetett neveket olvasok, olyan kassaiakét, akik megérdemelnék, hogy írjanak róluk, mint Halmi Pál vagy Váraljay Ottó.
1976-ban Beke politikai okokból Magyarországra kényszerült távozni. Emlékszem erre az időszakra, tanácstalanság, süket csönd borult ránk. Miskolc, Kecskemét és a Népszínház következett. Majd a rendszerváltás után a komáromi Jókai Színház élére került. Ezekben a hosszú években keveset tudunk róla, csak távolról láttuk pályájának alakulását, itt-ott olvasunk valamit a lapokban. Majd Eger következik és visszatér Kassára (2001-10)…
A szerző könyvét azoknak ajánlja, „akik azt hiszik, mindent tudnak rólam, és azoknak is, akik semmit sem tudnak rólam.” Keveset tudtam róla, mint legtöbb ismerősömről. Így érdeklődéssel olvastam beszámolóját életpályájáról.
Érdekes részleteket fedez föl az olvasó a kötetben. Sok fotó tarkítja azt. Számos idézet sorjázik a korabeli kritikákból, későbbi értékelésekből, visszaemlékezésekből. Néhány esetben ő a koronatanú, így pontosít, helyreigazít. Határozott megállapítások, világos fogalmazás jellemzi a történetet, mely háromnegyed évszázada indult.
Végül nem tudom megállni, hogy két érdekességet ki ne emeljek a kötetből. Milka, azaz Emília Vášáryová színésznő Victor Vasarely, azaz Vásárhelyi Győző világhírű festőművész unokahúga, édesapja selmecbányai magyar pedagógus volt. Beke tanárát, Koreň Branislavot korábban Kosztolányinak hívták. Karol L. Zachar színészt és rendezőt eredetileg Legénynek. Martin Gregor, a „szlovák Páger” (Beke megfogalmazása) is magyar volt. Janko Borodáč, aki a második világháború után Kassán működött, „tudott magyarul, felesége Országhová perfekt magyar volt.”
A másik, Beke szerint, Esterházy Jánost (sajnos a kötet nevét néha hibásan írja Eszterházyként) a már emlegetett Andrej Bagar színész jelentette föl a KGB-nél. Ennek alapján tartóztatták le és vitték el.
Az ízléses borítót Bényei Miklós tervezte. A kötetet mindenkinek ajánljuk, akit érdekel egy felvidéki sors, mely a mi sorsunkkal fonódik össze.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
