„Odafigyeltem a láthatóra és kutattam a láthatatlant” – emeli ki Kulcsár Ferenc Csáky Károly A nagyvilág pitvarai című könyvéről írt jegyzete elé.
Csáky Károly munkásságának méltán lehetne az egyik alapvonása Ipolyi Arnoldnak, reneszánsz szabású tudósunknak az alábbi, örök érvényű gondolata: „A népről, mely múltja emlékeit nem képes méltányolni, amely azokat nem ismeri, jelentőségüket nem érti, művészetüket nem képes többé élvezni, el lehet mondani, hogy nem ismeri múltját, sem eredetét és fejlődését, s ezáltal saját síremlékét készíti.”
Azért idéztük Ipolyi Arnoldnak e szavait, mert betűről betűre érvényesek már századok óta az Európa szívében élő magyarság valamennyi, múltbeli, mai és jövőbeli tagjára, mindannyiunkra: a Szabó Lőrinc-i „szent, nyomorult és elesett magyar népre”, „az örök magyar népre”. Bátran mondhatjuk, hogy Csáky Károly eme gondolatok szellemében munkálkodott évtizedeken át pedagógusként, költőként, helytörténészként és etnográfusként egyaránt. Bizonyság erre – egyebek között – a tény, hogy a Magyar Tudományos Akadémia köztestülete 2006-ban tagjává fogadta, mint a „külhoni tudományosság jeles képviselőjét”, hogy „gyarapítsa ezután is a magyar, s így az egyetemes tudomány eredményeit, tovább öregbítve ezáltal hazánk jó hírét szerte a világon”.
Mindehhez mindjárt hozzá is fűzhetjük: tovább öregbítve felvidéki magyar közösségünk „jó hírét” is, annak a közösségnek a hírét, amelybe beleszületett, s amelynek – Csáky Károly szavával – megvolt, megvan a maga tudása, kultúrája, nyelve, múltja és jelene, s amely közösség számára minden időben természetes volt a létért, a fennmaradásért s a jövőért való munkálkodás. A nagyvilág pitvarai című könyvének Életpályám-jában Csáky így vall: „Nekem mindenképpen jót tett a felnevelő és kibocsátó közeg. Itt tanultam meg közösségben gondolkodni. Meg azt, hogy mi a tisztesség és a becsület, az erkölcs és az érték. Én sohasem küzdöttem identitással, mert az örökség segített ebben. Számomra természetes volt, hogy az élet értelme az engem körülvevő világ további alakítása, a közösségteremtő alkotómunka.” Írónk elmondja, hogy szülőfalujában, Kelenyén, első eszmélései színhelyén hallgatta az idősek elbeszéléseit a háborúról, s sorsfordulókról, keservekről és bizonytalanságokról. „Mert volt az én családomban minden: háborúban elesett testvér és hadifogoly, deportált apa és nagyapa, kitelepített vagy a határon átszökött rokon. Volt földjéről elüldözött paraszt, magyarságáért leváltott bíró, munka után ingázó édesapa.”
A 20. század derekán születő-eszmélő felvidéki magyar nemzedék tagjainak egész sora vallhatná Csáky Károlyhoz hasonlóan, hogy ők, akiket abban az infernóban érlelt felnőtté a sors, igyekeztek, mint a tölgyek, erősen megállni. S ehhez – ahogyan Tóth László vallja egyik interjújában – hozzásegítette őket az a tudatbővítő, ismeretgazdagító és emberi tartást adó valóság, amit a hagyományos, szilárd falusi-paraszti társadalomnak nevezünk.
Könyvében Csáky Károly tulajdonképpen negyvenéves munkásságának az esszenciáját kívánja nyújtani, az életműnek egy olyan keresztmetszetét, mely érzékelteti az elvégzett munka erejét és szépségét emberekről, szokásokról, hagyományokról, szellemi értékekről.
A szülőföld s a tágabb világ vonzásában című fejezetben a nagyvilág előcsarnokairól és szakrális helyeiről vall, a szülőfaluról, Kelenyéről, melynek dombjára felkapaszkodva elé térdepelt az egész Ipoly mente, s ahonnan rálátott a Börzsönyre, keleten a Mátrára, tiszta időben pedig egészen a szentkúti hegyekig. Csendes kis palóc falu Kelenye, melytől északnyugatra Ipolyfödémes, keletre Ipolynyék, délre pedig Szécsénke fekszik. Itt, Kelenyén járt írónk alapiskolába; ennek kapcsán vallja, hogy számára a tudást adó iskola mindig szent helyet jelentett, szigetet a kisközösségek tengerében, s egyben a nagyvilág kapuját, ahol színműveket adnak elő, bálokat rendeznek, oda megy a Télapó és Szent Miklós, s ott terítenek az elsőáldozóknak. Az ipolyszécsénkei felső tagozat után jön az ipolysági gimnázium, ahol már akkor angolt és filozófiát tanítottak (!), s amely iskola neves felvidéki magyar személyiségeket ad közösségüknek, többek között Gyönyör Józsefet, Gágyor Józsefet, Zalabai Zsigmondot, Varga Imrét, Gyurgyík Lászlót, Kiss Lászlót, Molnár Imrét, Csáky Pált.
Az Egy tengerjárt magyar című vallomást-interjút így kezdi Csáky Károly: „Az 1969-es eseményeket követő szellemi terror időszakában kerültem főiskolára, illetve fiatal pedagógusként katedrára. A káderezések, megfigyelések és besúgások korszaka volt ez ismét, amikor porba taposták a józan észt, megalázták az Istent, amikor ellenséggé vált a gondolkodó és buzgólkodó ember. Aztán következett a bársonyos forradalom, a reménytelibb jövő. Lelki sérüléseinkkel is sok mindent elölről kellett kezdeni. Majd újra a kiábrándultság, de nem a semmittevés ideje jött.” Igen, mert a gerincet nem engedhetjük megroppanni, sem a nyelvet elnémítani. Nincs itt hely az „egy tengerjárt magyar” életét teljességében, teljes „szépségében és gazdagságában” bemutatni; helyette említsük meg a Vallomás szülőföldemről című írást, melyben a szerző kifejti, hogy Hont megye örökre a szülőföldje marad, annak ellenére is, hogy születésekor a történelmi megyerendszer már régen szétesett, s másodszor csonkult az az ország, melynek első szent királya sok mindennel együtt a megyéket is kialakította. Csáky Károly büszke a Felvidék ősi, honti földjére, hiszen hajdan „földi és szellemi sokszínűségével vált szilárddá”, s ma is szeretni lehet minden szögletét, annak ellenére, illetve éppen azért, mert „meggyötörték e népet a folytonos határmódosítások, a háborúk, a ki- és betelepítések, a jogfosztottság, a hit és az anyanyelv üldözése, s ki tudja, még mi minden”.
Elmondhatatlan gazdagsággal vall Csáky a tágabb szülőföldjéről is, a Dunától a Szitnyáig, Szondi Drégelyéről, a régi törzsek falvairól, Kesziről és Nyékről, a szentkúti Szűzanyáról, az európai hírű bányavárosról, Selmecről, a Börzsöny déli rengetegéről, a pálosok ősi fészkéről, Márianosztráról, a folyó- és patakvölgyekről, a Csóványos és Szitnya hegycsúcsáról, ősi várakról, Árpád-kori templomokról és a nosztrai, sági, bozóki szerzetesrendek kolostorairól. Na meg persze a történelemről, a kultúráról: Szondy Györgyről, Thury Györgyről, II. Rákóczi Ferencről, Ipolyi Arnoldról, Szeder Fábiánról, Csaplovics Jánosról, Manga Jánosról; az itt gyűjtő Bartókról, Kodályról, Lajtha Lászlóról, Györffy Istvánról. És persze a jó palócok és tót atyafiak írójáról, Mikszáth Kálmánról, az ember tragédiáját remekműbe foglaló s az emberi küzdést igenlő Madách Imréről, Kármán József nemzetcsinosító intelmeiről, az örök vándort, Szindbádot megteremtő Krúdy Gyuláról, Szabó Lőrinc Ipoly-parti füzeseiről; egyszóval, elmondani a szülőföldről „minél többet, hogy jobban a miénk lehessen; hogy „ne érezzük magunkat idegennek ott, ahol a múlt annyi emléke rejtekezik; mert csak ezek feltárása után épülhet fel igazi otthonunk”.
Címszavakban is lehetetlen felsorolni Csáky Károly gazdag, sokrétű könyvét. Szó esik benne ünnepeinkről és hétköznapjainkról, kultúránkról és sorsunkról, szülőföldi kapcsolatainkról; hiedelmekről, népi vallásosságról, oktatásról és persze magyarságról és európaiságról.
Hol is van Európa? – kérdezi Csáky Károly egyik írásának címében. A válaszból aztán kiderül, hogy Európa ott van, ahol élünk, ahol évszázadokon át élt a magyarság, minden idegszálával Európához kötődve; hiszen ami európai, az magyar is, s ami magyar, az egyben európai is. Európaiságra nevelés és magyarságismeret szétválaszthatatlan; az volt sok száz éven át, csupán egy rövid, bénító politikai és ideológiai barbárság szakította meg, mely a múltat „végképp eltörölni” kívánta, hogy övék legyen a jövő lélektelen hatalma. Ez az internacionalista túllihegés meg az álliberális „zagyvaság” azt akarta-akarja belénk sulykolni, hogy a nemzeti hangsúlyozása szégyen és maradiság, holott önismeret nélkül csak bábok vagyunk: mindenki csak annyira lesz európai, amennyit Európából be tud fogadni s a sajátjából meg tud őrizni. Európaiságról nem beszélhetünk nemzeti azonosságtudat nélkül.
„Erre is meg kell tanítanunk az új nemzedéket. Olyan Európát kell teremtenünk, melyben otthonunk feladása nélkül is hazára lelünk, s a nagy dolgokkal egy időben önmagunkat is felfedezzük” – vallja Csáky Károly.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
Csáky Károly, a szlovákiai magyar néprajz, helytörténet, szociográfia fáradhatatlan művelője, a kitűnő pedagógus és költő 2010. október 24-én töltötte be életének hatvanadik esztendejét, ez alkalomból jelent meg jelen műve, tanulmányainak, szülőföld-vallomásainak, esszéinek e breviárium jellegű válogatása. Kiadta a Madách-Posonium.
{iarelatednews articleid=”34762″}
