2014. június 4. – Nemzeti Összetartozás Napja
Gróf Apponyi Albert 1920-ban, a Trianon-palotában franciául, angolul és olaszul mondta el földrajzi és néprajzi érvekre épített, Magyarország igazságát védő beszédét, tudniillik azt, hogy „az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami birkanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá; ennek a nagy eszmének a nevében követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, melyeket tőlünk most elszakítani akarnak, s mi alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi lesz is az”. Mintha a falnak beszélt volna. A magyar békeküldöttséget – fölrúgva minden diplomáciai szokásjogot – fogolyként kezelték, egyrészt vérig alázva tagjait, másrészt megakadályozva, hogy Bethlen Istvánék a sajtó nyilvánosságához forduljanak érveikkel – így a francia minisztériumnak adták le igazságot kérő irataikat, melyeket ott olvasatlanul a szemétkosárba dobták.
Az ilyen elutasító, rideg, ellenséges és gőgös nagyhatalmi magatartás ellenére is alá kellett írni a „békefeltételeket”, mert ha nem írják alá, még gyalázatosabb dolgok történtek volna, valami olyasmi, amit az ördöggel cimboráló Beneš akart, hogy Magyarországból csak Pest és vidéke maradjon. A magyar kormány csupán egyet tehetett – és azt meg is tette! –: kinyilvánította a világnak, hogy nem a sátáni (elsősorban cseh és román) praktikáknak és hazugságoknak, hanem a főleg történelmi és gazdasági-stratégiai kritériumokra hivatkozó, nyers erőszaknak kénytelen engedni; mégpedig úgy nyilvánította ki, hogy 1920. június 4-én a dokumentumokat „két jelentéktelen, hatalom és hivatal nélküli személy írta alá, akik sem előtte, sem utána nem játszottak szerepet a magyar történelemben”.
Egyikük, Benárd Ágoston az aláíráshoz használt tollszárat utána utálattal eldobta, hogy e nyomorúságos, otromba és ostoba, többek között Közép-Európa Hitler, majd Sztálin általi leigázásának s további 20. századi tragédiáknak az ereklyéje végleg megsemmisüljön.
Lloyd George brit miniszterelnök még 1920. március 20-án (!) kelt Fontainebleau-i Memorandumában is ezt nyilatkozta: „Sosem lesz béke Délkelet-Európában, ha minden most létrejövő kis állam határain belül jelentős magyar népesség marad. Ezért a béke irányadó elve az legyen, hogy amennyire emberileg csak lehetséges, a különböző népek tartozzanak az anyaországhoz. Ennek az emberi szempontnak elsőbbséget kell élveznie a stratégiai, gazdasági vagy közlekedési megfontolásokkal szemben.” Pár nappal később még hozzátette: „Nem rendelkezhetünk emberekkel, mint a barmokkal. Nagyon rossz szolgálatot tennénk a szlovákoknak, románoknak vagy a szerbeknek, ha nagyon is hazafias magyar lakosságot csatolnánk hozzájuk.” Mindhiába. A szlovákok „ragaszkodtak” hozzánk, magyarokhoz, így történhetett meg például, hogy az akkor 122 000 magyar, 3000 német és 500 (!!!) szlovák lakost számláló Csallóközt Csehszlovákiához csatolták. Az elmúlt 90 év alatt aztán kiderült, hogy a szlovákok nem a Csallóköz magyarjaihoz, hanem a Csallóköz gazdagságához ragaszkodtak. Ezért történt meg 1945 után a magyarok ki- és áttelepítése, és szlovákok betelepítése a Csallóköz városaiba, Dunaszerdahelyre, Somorjára, Nagymegyerre, Gútára. Ez a történelmi igazság a „ragaszkodásról”.
Még annyit: Wilson amerikai elnök a béketárgyalások előtt azt mondta, hogy a szerződéseknek igazságosaknak, a népek önrendelkezési jogát tiszteletben tartóknak (!!!) kell lenniük, de végül az amerikai küldöttség idő előtt kivonult a „béketárgyalásokról”: hozzájárulva minden békétlenség forrásának megszületéséhez, a trianoni békéhez.
Az eredmény? Többek között az, hogy a „trianoni évfordulókon” különböző – többnyire primitív – provokációknak lehetünk tanúi. 2010-ben, a 90. évfordulón például Ivan Gašparovič szlovák államelnök melegen és hálával méltatta az embertelen, családok tízezreit szétszakító, Szlovákia magyar nemzetiségű polgárainak nemzeti tudatát máig frusztráló trianoni diktátumot; cinkostársai, az azóta csúfosan leszerepelő Ján Slotáék pedig Trianon-emlékoszlopot avattak – törvénytelenül – Komáromban, melynek felirata köszönetet mond a nagyhatalmaknak a világtörténelem egyik legkíméletlenebb, lelketlen és irgalmatlan államközi szerződéséért, Trianonért – mintegy bizonyságot téve: morzsányi empátia sem szorult beléjük.
Márpedig az ilyen ostoba tetteknek semmi értelmük: ma már éppen eme megnyilvánulások jelentik Trianon tragédiáját. Kérdezzük: a szlovák politika képviselői már soha nem fogják megérteni, hogy a magyaroknak, szlovákoknak és más közép-európai népeknek közös a múltjuk és a jövőjük, ezért jóindulatú, felszabadult és nagyvonalú kölcsönösségre kell törekedniük, empátiával viseltetni egymás iránt? Amíg nincs meg ez a kölcsönösség, amíg a szlovák fél a kettős állampolgárságról szóló magyar törvényt a Nagy-Magyarországhoz való visszatérésként értelmezi, és a szlovák miniszterelnök tudatosan – és ez a fő bűne! – hazugságokat beszél („Értékek közötti konfliktus alakult ki a mély antifasiszta hagyományokkal rendelkező Szlovákia és a szélsőséges ország [Magyarország] között, amely exportálja a barna pestist. Eltűri-e Európa ezt a történelmi revizionizmust?”), szóval amíg ilyen emberbutító valótlanságok hangzanak el – mintha Szlovákia nem rendelkezne „mély fasiszta hagyományokkal”, sőt meghosszabbítva a második világháborút, még 1945–1947 között is fasisztoid volt! –, szóval amíg naponta ilyen szánalmas balgaságot hallunk kormányszinten, esély sincs sem a megbékélésre, sem a kisebbségek jogainak bővítésére. Ezért, amint pár éve Sólyom László fogalmazott: „Magyarországnak használni kell a nemzetközi jog minden eszközét a kisebbségek védelmében.” S még hozzátette: „Magyarország elvégezte az önvizsgálatot, és empátiával viseltet partnerei iránt, ezért nyugodtan nézhetünk a szemükbe, ragaszkodhatunk jogainkhoz és képviselhetjük álláspontunkat, amely befogadó és pozitív.”
Magyarországot 1920-ban a nagyhatalmi szándék és a kis nemzetek, a rókalelkű Benešek mohósága osztotta fel – durván és méltánytalanul, mert etnikai alapon történhetett volna kíméletesebben és méltányosabban is. „Ám ennek ma már semmi jelentősége nincs – mondja Ablonczy Balázs. – Trianont ma már nem lehet leverni senkin. Sokkal inkább jogok kellenek, iskolák, művelt fők, biogazdálkodás, és gondosan karban tartott, méltányos történelmi emlékezet.”
Úgy legyen, ámen – mondhatnánk. Mert ha így nézünk Trianonra, akkor a szlovák fél ügyünket, a szlovákiai magyarok ügyét nem egy „történelmi visszavágó második félidejének tekinti majd, hanem annak, ami: kisebbségi, emberi jogi kérdésnek, a méltányosság, a tisztesség és az emberi méltóság kérdésének”.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
