„Kassán, a VSS régi pályáján sokan szerettek engem a szurkolók közül, ezért szívesen játszottam ott.
Be-bekiabáltak – magyarul is – a nézők. A Sparta-szurkolók „Sýkorká”-nak becéztek-hívtak. Ott, ahol tisztességes volt az ellenfél, tehát nem rugdaltak össze, öröm volt játszani. Érdekes, előszeretettel mentem Prágába is, a Dukla elleni meccsekre. Bár a híres, régi nagy Dukla tele volt kiváló játékosokkal, mégsem sokan – mindössze párszázan jártak ki a ligameccseikre. Ennek ellenére kitűnő volt a Juliska-stadionban a hangulat. Mondanom sem kell, hogy az a párszáz, vagy olykor párezer néző , ha már kiment a mérkőzésre, sportszerűen biztatta mindkét együttest. Lehet, hogy ez a magyarázata: a ligában elért 64 találatomból több mint tízet a kitünő Viktornak lőttem! Viktor később elárulta, hogy félt tőlem, s amikor együtt edzettünk a válogatottban, nem szívesen állt a kapuban, ha én rugdostam neki, én ugyanis gyakran becsaptam valami trükkel, például átejtettem fölötte a labdát.
Ennek ellenére jóbarátok voltunk, s azok maradtunk edzőkként is. Gyakran kikéri a véleményemet egy-egy játékosról vagy csapatról most is, és ő is segít nekem. Ha például Prágában játszott a DAC következő ellenfele, Viktor kiment a meccsre és vagy rajzokat küldött nekem a jellegzetes megoldásokról, vagy egy videofelvételt juttatott el hozzám. Tardoskedden, ahol a rúgótechnikám alapjait leraktam, természetesen tizenegyeseket is rugdaltam.
Később, az ifiben is, majd az Interben folytattam az edzések után a büntetők gyakorlását. Laskov megfigyelte, milyen biztonsággal értékesítem a tizenegyeseket, és engem bízott meg a végrehajtással. Ugyanezt a feladatot láttam el, fiatal korom ellenére, a válogatottban is, azazhogy elláthattam volna, ugyanis hat éves válogatottságom alatt egyetlen alkalmam sem adódott tizenegyest rúgni, mert a bírók nem ítéltek büntetőrúgást a javunkra.
Az edzéseken főként Krnáč-csal gyakoroltam a pontrúgásokat, s ha tizenegyest ítélt a bíró, nem izgultam, belőttem a gólt a Palermo ellen is, a Közép-európai Kupa döntőjében. Egyetlen egyszer hibáztam csak, az egyik Slovan elleni rangadón. Vencel túljárt az eszemen, tudta ugyanis, hová szoktam helyezni a labdát. Ő az ellenkező irányba mozdult, mire én meggondoltam magam, és ő védett! A büntetőt mindig laposan, a kapus jobbkezére lőttem.
Ezt jól begyakoroltam, bár később még alaposabb lettem: néztem a kapust, nehogy meglepetés érjen. A végrehajtás sikeressége a jó rúgótechnikán múlik, s ugyanez vonatkozik a szabadrúgásokra is. Gyakran sikerült körbelőnöm a sorfalat – a közönségnek tetszik az ilyesmi, megtapsolják a játékost.
Évek, évtizedek után is kamatozik a megszerzett jó alap – ki tudja, hányszor keltem versenyre Tardoskedden a két Móderrel teniszlabda emelgetésben? („dekázásban”) Ha délután megírtam a leckét, utána órákon át emelgettem a labdát, akár egyedül is.”
(Folytatjuk.)
Fotók: Szikora családi archívumából és M. Nagy László felvételei.
Batta György, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45924″}
