Amit Ady Endre, na meg az ő nagy példája nyomán Fábry Zoltán is annyira akart, annyira várt: akad olykor egy-egy józan, mértéktartó, őszinte és együttérző emberi hang a velünk ezer éve együtt élő szlovák nemzet tagjainak hangjai között, mondanánk – és mondjuk is. Štefan Hríb hangjáról például, aki olykor a médiában is közzétesz békítő és szolidáris hangú, aranyat érő tárcákat, megállapítva példának okáért, hogy a szlovák nép, „ez a kis, komplexusokkal teli nemzet egyszerre csak országot szerzett, de nem bízik saját erejében, fél, ezért nem képes nagyvonalú lenni a kisebbségeivel szemben”.
Hríb emberi hangja arról is szól, hogy az ő nemzetét „túl sok primitív politikus képviseli, akik a magyarokkal szemben gyakorolják durva erejüket”: azt az erőt, melyet Szlovákia szlovák lakosainak nagy százaléka kölcsönöz nekik, szavazataikkal képviseletre jogosítván őket. Ebből eredően elmondható, hogy a szlovák nemzet nagy részének tetszik és örömöt szerez a politikusok komplexusából táplálkozó magyarfóbia, és az, ami ebből fakad: a szlovák alkotmány bennünket, szlovákiai magyarokat kiközösítő preambuluma, na meg a bővítésre, erősítésre szoruló status quo gyengítése, annak kerülgetése, ami leginkább a macska és a forró kása esetére emlékeztet.
Štefan Hríb emberi hangja tehát csak csepp a tengerben, hiszen neki is látnia kell, hogy a szolidaritás és az empátia a szlovák nemzet jelentős részéből hiányzik. Sok-sok útszéli, többek között bennünket, magyarokat, na meg a romákat a Duna túlsó oldalára küldő szavak elhangzása után egyetlen szelíd tiltakozás sem hangzik el részükről, s a szállóige szerint a hallgatás beleegyezés. Nekünk erre csak egyetlen válaszunk lehet: a magyarságukhoz és anyanyelvükhöz ragaszkodókat ebben az országban senki ne küldje ezeréves szülőföldjükről sehová – vagy ha küldik őket, küldjék a szülőföldjükkel együtt. Ez ilyen egyszerű.
Minden tisztességes szándék ellenére olykor még Štefan Hríb írásaiban is felmerülnek végig nem gondolt gondolatok. Azt tanácsolja például – miután elismeri, hogy „nem bűn a határon túli magyaroknak magyar állampolgárságot adni” –, hogy mi, szlovákiai magyarok ennek ellenére ne vegyük fel a magyar állampolgárságot, mert ezáltal elvesztjük a szlovákot, így „Szlovákia ugyanolyan színtelen ország lesz, mint annak idején Csehország volt, amelyből száműzték a szudétanémeteket”.
Sajnos ez így azt sugallja, hogy a Fico-féle állampolgársági törvénnyel, ezzel az alkotmányellenes „valamivel” nincs semmi gond. Pedig nagyon is van, s ha ezt a rossz, értelmetlen törvényt normalizálnák, azaz emberivé, európaivá, civilizálttá tennék, akkor továbbra is a szülőföldünkön élve, immár kettős állampolgárként miért ne gazdagítanánk Szlovákiát, hiszen akkor is – mint most – Szlovákiát „színesítő” magyarok lennénk, esetleg – ne adj’ isten! – öntudatosabb, még értékesebb magyar polgárok.
És miért kell félreverni a harangot a határon túli magyarság választójogának megadása okán? Európában erre számtalan példa van. Valahogy szeretjük elfeledni, hogy Magyarország és Szlovákia az Európai Unió és a NATO tagja – s ebből sok minden következik. Elsősorban az, hogy viselkedjünk ehhez méltón, s ne hozzunk azonnal nevetséges „ellentörvényeket” annak megakadályozására, hogy egy nemzetrész megkapja azt, amit Európa jobb helyein a miénkhez hasonló kisebbségek már régen élveznek – immár beleértve Romániát, Szerbiát és Szlovéniát is. De erről a tényről a kormány is, az ellenzék is, a sajtó is – egész Szlovákia „bölcsen” hallgat.
S melléfog Štefan Hríb akkor is, amikor bennünket, Szlovákiában élő magyarokat „a mi magyarjainknak” becéz, hasonlóan Igor Matovičhoz, akinek mi szintén az ő „szeretett magyarjai” vagyunk, akiket el akar tőle, Matovičtól ragadni Magyarország. Ezt az új szlovák szlogent legjobb lesz elfelejteni, mert az ember nem szolga, nem tárgy, nem magántulajdon, tehát senki más ember kénye-kedvének nem lehet kitéve, még az államnak sem; egy parlamentáris demokráciában minden ember szuverén, szabad polgár, ha úgy tetszik, „autonóm köztársaság”.
Nem vagyunk hát senkinek, a szlovákoknak sem a magyarjai, hanem a magyar nemzet megkérdezésünk nélkül Szlovákiához csatolt része, ezért illik pontosan fogalmazni. Így szabad polgár mivoltunkból adódóan szuverén jogunk – lenne – felvenni egy más ország állampolgárságát, főleg a Magyarországét, hiszen ennek az országnak a szüleink, nagyszüleink is állampolgárai voltak – ennélfogva nekünk voltaképpen nem felvennünk, hanem visszakapnunk kellene a magyar állampolgárságot.
Hríb részéről tehát helytelen azt tanácsolni, hogy ne vegyük fel a magyar állampolgárságot, mint ahogy azt is helytelen lenne tanácsolni, hogy vegyük fel a magyar állampolgárságot. Le kell szögezni: ez ügyben sem tanácsolni, sem eltanácsolni nincs joga senkinek semmit és senkit, sem Ficónak, sem Orbánnak, sem a herkópáternek, sem az atyaistennek.
Magyarországnak szuverén joga – mi több, erkölcsi kötelessége – volt megalkotni az egyszerűsített honosítás törvényét, hogy egyes határon túli magyar közösségek ne legyenek megfosztva attól, ami más ilyen magyar – és nem magyar – közösségeket már régen megillet; s ugyanígy szuverén joga mindenkinek eldönteni, él-e ezzel a lehetőséggel, akár a szlovák állampolgárság elvesztésének ódiumát is vállalva. Különben is, az állampolgárságától való megfosztás nem az ő szégyene, hanem azé az államé, amely ezt alkotmányellenesen megcselekszi vele.
Végül szögezzük le:
1. Szlovákia szuverén ország, az Európai Unió tagja, ezért szuverénül és európai módon, demokratikusan és nagyvonalúan, felnőttként, nem pedig duzzogó gyerekként kell kezelnie a nemzetiségi kérdést (is); és szuverenitásából eredően nem kell folyton Magyarországot lesnie, mintha hozzá lenne nőve sziámi ikrek módján; s ugyanez vonatkozik Magyarországra is, s ebben igaza van Štefan Hríbnek: ha Magyarország érzékeny – például – a szlovákiai magyarsággal szemben, akkor érzékenynek kell lennie a szlovákiai többséggel szemben is. Mert „érzékenység csak egyféle van”.
2. Én azt gondolom, a szlovákiai magyarság lojális szeretne lenni mind Szlovákiához, mind Magyarországhoz. De a lojalitás azt jelenti, hogy maradéktalanul azonosulni tudunk egy adott ország valamennyi törvényével; ám ez, sajnos – egyelőre – nem adatott meg számunkra csorbítatlanul. Ki kell jelentenünk: a lojalitáshoz nem folytonos keresztbe tevés, nem sovén ámokfutás kell, hanem kiteljesült demokrácia, tisztességes törvények, iskolák, művelt, öntudatos, európai magyar és szlovák polgárok.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma Foto: iffphoto.sk, webnoviny.sk
{iarelatednews articleid=”43906,39727,39709,39694,39520,27071″}
