Bizony volt, és pontosan 60 esztendeje, hogy 3 éves együttlét után úgy váltunk el egymástól, ahogyan az akkori „tervgazdálkodás” előírta. Belőlem például gépészmérnököt akartak faragni, nem sikerült. Újságíró lettem.
Szóval nagyon is szétszóródtunk az akkori Csehszlovákiában, de szerencsére volt és van egy Lincsink (Sükéné Kropitz Júlia), aki számon tartotta a hat évtized során mindazokat, akik éltették e közösség szellemét. Harmincan voltunk, tizenketten maradtunk. A szeptember 19-i dunaszerdahelyi találkozón ott volt Bartal Katalin, Bordán Lenke, Bugár Ilona, Kropitz Júlia, Pammer Ilona (elnézést, hogy a Hölgyeket leánykori nevükön említem, de én így őriztem meg őket az emlékezetemben), valamint Érsek György, Kovács József, Nagy Sándor, Orbán Ferenc és jómagam.
Ama szeptemberi napon 10-en ültük körül az asztalt és emlékeztünk. Zirig Ferenc, a dunaszerdahelyi gimnázium jelenlegi igazgatója gyémántdiplomát nyújtott át mindnyájunknak, és a város polgármestere, Hájas Zoltán fogadást adott a II. világháború utáni első érettségizők tiszteletére.
Sok minden eszembe jutott, amikor az érettségi találkozóra készültem. Az ember már csak olyan, főleg így nyolcvanon túl, hogy szívesen barangol a múltban, annál is inkább, mivel jó egy hónappal ezelőtt, amikor jó ismerősömnek meséltem, hogy 60 éves érettségi találkozónk lesz, azonnal rákérdezett: No, ki volt közületek, aki nagy hírnévre tett szert, akit úgy mutogatni lehetne? Meglepett a kérdés.
Nem volt sem költő, sem politikus, sem tudós … szóval nem volt úgynevezett híres ember, de volt orvos, gyógyszerész, mérnök, újságíró a harmincból. Valamint 22 pedagógus, akiket nem az akkori káderpolitika vezényelt erre a pályára, hanem az elhivatottság és a hivatástudat. Közülük néhányan abban az alma materban folytatták áldásos munkájukat, melyben érettségiztek – válaszoltam barátom kérdésére. Nem sorolom tovább, hogy ki mire vitte azokban a zord időkben, de azért szerényen megjegyzem, hogy ösvényt tapostunk az elkövetkező generációk számára, s nem könnyű körülmények között, szinte tankönyvek nélkül formáltak bennünket tanáraink. Osztályunk tanulóit csaknem az egész Csallóközből gyűjtötték össze. Gyerekkorunkat meghatározta a II. világháború, majd a hontalanság évei. Nem véletlen, hogy az érettségizők között volt 17 éves, de 22 éves is. Ugyanis 1945-től 48-ig hiába látogattuk kötelezően a szlovák alapiskola osztályait, az év végi bizonyítványban azt írták bele, hogy: Nem bírja a szlovák nyelvet, nem osztályozható, vagyis nem léphet felsőbb osztályba. Így lettem én is többek között három éven át „bukott” diák. Nem akarok ilyen bensőséges ünnep alkalmából ezekkel az esztendőkkel foglalkozni, de a teljes kiszolgáltatottságot feledni sosem lehet!
Múltbéli barangolásaim alkalmából, főleg az érettségi találkozó előtt, leakasztom a falról az érettségi tabló kicsinyített másolatát, és hosszasan elnézegetem. Mélyen elszomorodom amiatt, hogy hányan, de hányan távoztak már az élők sorából. Ez az élet rendje, aki megszületik, el is távozik – nyugtatom meg magam.
Az viszont még mindig fölbosszant, hogy az arcképek mellett ott éktelenkedik szinte az égbe törő villanyoszlop, mellette eltörpül a vízi erőmű (nem szülőfalumnak, Bősnek a vízi erőműje), a gimnáziumunk épületének tetőszerkezetébe két hatalmas fogaskerék markol bele. A fölirat pedig ormótlan betűkkel hirdeti: A DUN. STREDAI … De van a tablón lelket melengetőbb rajz is, amely egy nyitott könyvet ábrázol, s benne a Kölcsey idézet: „Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény”. Az idézet kiválasztása nem a mi ötletünk volt, nem is azé, aki a már említett ízléstelenségeket vonalzóval a tablóra pingálta, hanem a nagyra becsült igazgatónké, Ozorai Ferencé, aki nemcsak a dunaszerdahelyi gimnázium létrehozásánál szorgoskodott, hanem osztályfőnökünkkel, Hartmann Józseffel együtt több rövid tanfolyamot szervezett az ötvenes években a tanítóhiány pótlására.
Mindketten talpig magyar emberek voltak. Kölcsey, nemzeti imánk költője jól tudta, hogy melyik hazára gondolt, amikor az idézett mottót papírra vetette, sejtettük, hogy kiválasztója is tudta, de mi is tudtuk, hogy a mi hazánk, szülőföldünk a Csallóköz volt, és az is maradt. Mert ugye a hazát a nagyhatalmak úgy kiosztják a kisebb nemzetek polgárainak számára, de a szülőföldet nem tudják úgy lelkünk legbensőbb érzéseiben a határok ide-oda tologatásával szétszabdalni. Mi tudtunk szülőföldünkön magyarok maradni.
(A tablókép kattintással nagyítható!)
Csikmák Imre, Felvidék.ma
