Az utóbbi években, napi sétáim során gyakran utamba ejtem a „várost a városban” – a Temetőt, a halottaknak – és az élőknek – ezt a csendes, titokzatos pompával növekvő oppidiumát. Ilyenkor belső békével nyugtázom: az ég és az égiek sorsának visszfényeként az évszakok fényűzése új meg új köntösbe öltözteti a temetőt, hogy a megfáradt vándorokat, az eltávozottakat átölelje az élet véget nem érő körforgása. Mintha csak a tavasz, a nyár, az ősz, a tél be lenne avatva, sejtené, hogy a földben pihenő megboldogultak a szemükben őrzik az eget, a napot, a holdat és a csillagokat.
Tavasszal és nyáron rigók, cinegék, vadgerlék bújócskáznak és koncerteznek a fák lombjai között, az ébredő, harsogó természet rügyeket és odúkat pattant, s fénnyel vonja be a Megváltó hatalmas keresztjét is, jobbján és balján a két latorral, lenn, a szobrok tövében a feltámadás tanújával, a bűnbánó Magdalai Magdolnával, továbbá Máriával, az Úr anyjával, és Jánossal, aki az utolsó vacsorán Jézus keblére hajtotta fejét. S ebben a tavaszi-nyári ragyogásban a halálra készülő agg Simeon új kegyelmi szövetséget jósoló szavai jutnak eszembe, aki karjába véve a gyermek Jézust, ezt mondotta: Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet.
A temető fölötti égbolt ilyentájt a kék ezer színében virul, enciánkék, búzavirágkék, türkizkék, kobaltkék, tengerkék és királykék. A Kereszttől az út a kékségben fürdő Szomorúfűzhöz vezet, mely hosszú hajfürtjeit szelíden leereszti egészen a földig, s láttán arra gondolok, ha a tökéletesség nem e világból való, vajon mit keres itt, a halottak városában, ez a szomorúfűz-szentély?
Miért van az, hogy az élet és az élők újjászületését a tavasz és a nyár hirdeti, mégis, a temetők ilyenkor, ősszel elevenednek meg, ősszel öltöznek égi pompába, mintha csak e nyugalmat árasztó fenség csuda módon megfordulna, s a halottak gondoskodásává magasztosodna az élőkért, a megboldogultak vigasztaló elégiájává az ittmaradottakért.
Mindenszentek és halottak napján a világ a temetőkbe költözik, ahol a vetés és aratás áldásai után a lélek gyümölcseinek megosztására kerül sor – ekkor és itt, a halottak napi temetőkben nyeri el értelmét az élet: koszorút fon élők s holtak lelke; néma párbeszédek milliói indulnak el, újraálmodva az elmúltakat, az együtt töltött napokat és éveket, s megvitatva a jövendőt is, hogy egybeölelődjenek a nemzedékek és az évszázadok; hogy érezzük: tulajdonunk, „szent jussunk és drága hagyatékunk” éppen itt, az őszi temetőkben, halottjaink gyertyafényes pompájában mutatkozik meg igazán: könnyeik és verítékük, áldozathozataluk és hűségük éltet bennünket, mint ahogyan a mi könnyeink és verítékünk, áldozathozatalunk és hűségünk élteti majd halálunkban az utánunk jövőket, beleértve a bölcsőket és a sírokat is, „a dicsőség és a gyász eme örök fészkeit”.
November az őszutó hava, a csillagjóslás nevén nyilas hava, katolikus nevén Szent András hava, székely-magyar nevén az enyészet hava, ennek ellenére ilyenkor boldog szelek suhognak égen-földön át, s minden él és épít, sürög – mutatja titkon a holdvilág. És ilyenkor van az is, hogy a szélkiáltó madár párkereső, panaszos hangja felhatol az angyalok és a halottak sétányáig, az Isten forrását buzogtató Tejútig, s az ébenfekete rigók a fák alatt zörgetik az avart, „élet” után kutatva. Az ökörnyál széthasogatott menyasszonyfátylai táncolnak a levegőben, a mennyországillatú madarak elköltöznek vagy elbújnak, s az égen méltóságteljes felhőmamutok kullognak. Maga a mennybolt egy méltóságteli óriás, templomhajó, ahol a főpap, a Hold tartja szertartását a halottak és a szentek emlékére a csillagok gyülekezete előtt, s ennek visszfényeként idelent gyertyaerdők világítanak Európa temetőiben, a megboldogult eltávozottjaink lelki üdvéért, a lelkek ki nem hunyó lángocskáiként. S ekkorra bontja ki szirmait az ég alatt a fehér és sárga katalinvirág, az ősz csillaga, az őszirózsa – s nemcsak a csendben elszenderültekért, hanem megalázott és kifosztott, elhurcolt halottainkért is.
Ki ne érezné, látná: a fájdalmak ellenére is, valami elrendelés folytán a temetők ősszel a legszebbek. Föléjük nem a halál árnyéka, az enyészet köde borul, hanem a születés hite, a béke aranya és fénye, mintegy az advent és a karácsony előképeként, amikor majd az égből nem hűs krizantém-bánat havaz, hanem porka havak esedeznek, a szeretet szelídségével, fehérbe pólyálva s a jászol melegébe fektetve a világot. Oda, ahova egykor a kisded Jézust a betlehemi barlangban, aki adatott nekünk túláradó szeretetül, vigasztalásul, feltámadásul.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
Fotó: illusztráció, net
