Az alábbiakban közöljük Kulcsár Ferenc recenzióját Fiala Ilona könyvéről.
Él közöttünk, felvidéki magyarok között egy nő, egy rejtélyes nő, aki egyúttal – nem kis iróniával-öniróniával megírt önjellemzése szerint – ügyes nő is, meg mohó, modern és úri nő, továbbá feledékeny és jól nevelt, erős és gyenge nő is – a maga okos és bolondos énjével. Ennek a köztünk élő nőnek volt egy gyermekkora, három testvére, köztük a nővére, aki a „világ legjobb embereként” viselte kisebb testvérei gondját, s aki a különféle falusi játékokból hazaindulóban kis köténye sarkát megnyálazva törölgette tisztára összekoszolódott arcukat. A mi rejtélyes nőnknek gyerekkorában a szülei azt tanították, hogy a hazugság a legrondább dolog a világon, ezért soha ne hazudjon; ám nagyanyja, aki okosabb paraszti ésszel szemlélte a világot, kicsit korrigálta ezt a gyermeknevelést, mondván: Csak akkor hazudj, ha feltétlenül szükséges.
Ígyen cseperedett fel a mi foci- és zeneimádó hősnőnk, ama meggyőződésben, hogy a foci mellett a zene a legjobb, a legszebb, a legcsodálatosabb dolog a világon. S mert a szegénység miatt a szülei nem írathatták be zeneiskolába, egy napon fölsurrant házuk padlására, ahol egy porlepte, vén harmonikát talált. Maga sem értette, hogyan, de néhány próbálkozás után teljesen tisztán hozta ki belőle a dallamokat, úgy hogy karácsony szentestéjén alaposan meglepte a családot, előadván a békebeli instrumentumon a Menyből az angyalt, a Csendes éjt és a Pásztorok, pásztorokat. Ugyanígy volt hősnőnk az énekléssel is: a hajdani táncdalfesztiválok szombaton elhangzott tévébeli dalait másnap már faluja focimeccsén énekelte, férfiemberekkel körülvéve, akik a foci helyett inkább őt hallgatták, hatszor is visszatapsolva produkcióját, s ámulva, hogyan adhatja elő a csak tegnap este elhangzott zengzeteket.
Él közöttünk egy modern és úri és erős és gyenge nő, aki gimnazista korában, egy csehországi komlószüret során alkalmi cseh barátjával együtt üvöltötte az Illés, a Metró, az Omega, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay Sarolta slágereit, ami odáig „fajult”, hogy barátjával egy sötét erdőben kötöttek ki, átélve a halálfélelmet – amely félelem aztán végigkíséri életét: azt hittem, „széttépnek a farkasok… soha többé nem látom a szüleimet… Istenkém, bocsáss meg”. S miután a veszély elmúlt, barátja közölte vele: „Még sose találkoztam ilyen nagyszerű lánnyal.” S a reakció: „Akkor én már lány vagyok?” Ez a finom, „életmentő” humor lengi be Fiala Ilona Néhány szelet című művét, olyan életigenlő bőséggel, hogy az olvasó egyfajta hálát érezhet a könyv szerzője iránt.
Apropó, olvasás! „Régebben, ha valamilyen könyvet olvastam, mindig szomorú voltam, ha a végére értem. Mert megszerettem, megszoktam a szereplőit, s aztán el kellett tőlük búcsúznom. Most már, ha a könyv vége felé járok, annak örülök, hogy nekikezdhetek egy újabb könyvnek. És olvasás közben nyugodtan vihogok, vagy éppen sírok, akár egy orvosi rendelő várótermében, akár a buszon, bárhol, ahol vagyok. Azelőtt visszafogtam magam, de jó ötvenesen már tudom, hogy azt csinálok, amit akarok” – írja ez a köztünk élő rejtélyes nő, aki azt is elárulja nekünk, hogy József Attila-kötetét rongyosra olvasta, s szereti – többek között – Márai Sándor, García Márquez, Ljudmila Ulickaja, Eric Knight, Szabó Magda, Szobotka Tibor, Nick Hornby műveit.
Él köztünk egy ügyes, mohó, feledékeny és jól nevelt nő, aki 1968 után, 13 évesen az alábbi viccet mondja el otthon, családi körben: „Az orosz katona megkérdi egy magyar paraszttól, hogy hány óra van. A paraszt beleszúrja vasvilláját a földbe, és az árnyék alapján, amit a villa nyele vet, egyértelműen mondja: tizenkettő. A katona nagyot néz, aztán elkapja a villát, és elszalad vele.” A mindenkori megszállók kapzsiságát kigúnyoló, börtönnel fenyegető vicc elhangzása után a kislány szülei napokig nem tudnak aludni, s a lelkére kötik, hogy soha többé ne mondjon ilyen viccet. Ám az intés ellenére sem kerülheti meg a klasszikus igazságot: „Ha te nem foglalkozol a politikával, a politika majd foglalkozik veled.” 68-as „testvéri tankok” éppúgy, mint az azt követő szégyenteljes konszolidáció, amikor írónőnket a munkaadója, az Új Szó főszerkesztője nevetséges és ostoba módon kérdőre vonja: miként lehetséges az, hogy egy, a Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának napilapjánál dolgozó anya – nyilván ellenséges céllal – angolra járatja gyermekét?! Vagy 1989, amikor hősnőnk munkatársai így duzzognak: a magyarok majd kapnak a fejükre, mert megnyitották az osztrák határt a keletnémetek előtt, megzavarva a szocialista tábor békés, testvéri, baráti együttélését; majd később, 1989 után, a Magyar Koalíció Pártját illetően: „Lehet, hogy a pártszakadás veszélye áll fenn? Jaj, ne csináljátok! Gondolkozzatok józanul. Nem lehetne félretenni a személyes okokat és célokat?” – olvassuk a könyv 2009. április 23-i bejegyzését. S nem lehetett félretenni! Ezért a későbbi, 2009. június 29-i bejegyzés így szól: „Szétszakadt a Magyar Koalíció Pártja. Ezt nagyon keserűen veszem tudomásul.”
Él közöttünk, felvidéki magyarok között egy „naiv, túlságosan lelkiismeretes és alapos, más szavakkal: egy hülye, idegbeteg és raplis, erős-gyenge nő”, aki naplónak álcázott, rendhagyó művet tett az asztalunkra; irodalmunknak egy „szabálytalan”, szokatlan s egyben kedves-szellemes alkotását, amely bőven csillant fel írói erényeket. Megrendülten olvastuk az írónő férjének korai haláláról szóló, visszafogottságában is megrázó oldalakat; ugyanakkor derűs mosollyal a szerzőnk kedvenc írójával történő, képzeletbeli találkozásának elmés, elsőrangú előadását; diákkori szerelme „visszatéréseinek” fájdalmas iróniával teli ecsetelését; a kutyájával való párbeszédek szellemes-tréfás, szeretetteljes leírásait; a sok-sok keresetlen, lélekből fakadó humort.
Fiatal Ilona könyvének címe – Néhány szelet – szerényen azt sugallja, hogy elolvasása során néhány szeletet kapunk az írónő életéből. De ennél többről van szó: a mi életünkről, valamennyiünk életéről; közügyekről, nacionalizmusról, pálfordulásokról, nemzeti közösségünkről, rasszizmusról, magányról, emberségről, helytállásról, barátságról, szegénységről, szerelemről, bátorságról. S mindezt – beleértve a halált is – nem kerülhetjük el, mondja az írónő, hanem maradéktalanul el kell fogyasztanunk minden szeletét, még ha azok olykor keserűek is. „Nem dobhattam a szemétbe, nem adhattam a kutyámnak. Meg kellett ennem összes morzsájával együtt, amit a sors kimért a számomra.”
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”50232″}
