Csóti György korábbi magyar országgyűlési képviselővel S. Király Béla beszélgetett.
Kevés anyaországi politikust ismerek, aki már 1990 óta ennyire elkötelezett lenne a határon túli nemzetrészek iránt, mint Ön. Kivételes tapasztalatának köszönhetően az előző ciklusban a Külügyi bizottság illetve a Nemzeti Összetartozás bizottság tagja is volt. Milyen élmények és belső késztetések irányították a figyelmét a határon túli magyarok sorsa felé fiatal korában, illetve a rendszerváltás előtti időkben?
Budai értelmiségi családból származom. Tíz-tizenkét éves lehettem, amikor kezembe akadt Édesapám könyvtárában az „Ütött az óra – A trianoni béke története” című kiadvány. Már kisgyerek koromban nagyon érdekelt a történelem, különösen Magyarország története. Amikor megismertem a szégyenteljes diktátum részleteit, már tudtam, hogy az 1938 és 1941 közötti részleges revízió sikertelen volt. Elkezdtem tervezni, hogyan lehetne visszafoglalni az elszakított területeket. Utópisztikus elképzeléseim voltak, de hamarosan felébredtem az álmodozásból. A téma azonban folyamatosan ott lappangott bennem a diktatúra évtizedeiben. Családi és szűk baráti körben beszéltünk róla, gyűjtőszenvedélyeimet is ez a kérdéskör motiválta. Illyés Gyula Válasz Herdernek és Adynak című kétrészes publikációja (Magyar Nemzet, 1977 Karácsony és 1978 Újév) döbbentett rá, tenni is kell valamit. (Illyés Gyulát úgy megszerettem ezért az írásáért, hogy azonnal kitettem fényképét a dolgozószobám falára, ma is ott van.)
Elkezdtünk feleségemmel Erdélybe járni. Könyveket, gyógyszereket, élelmiszert, újságokat – és szeretet – vittünk, barátságokat, felejthetetlen emlékeket hoztunk. Sikeresen korrumpáltuk a román vámosokat, és lettünk megtűrt ügyfelei magyar kollégáiknak. Hoztuk-vittük az üzeneteket élő szóban azoktól és azoknak, akik valamilyen oknál fogva nem léphették át a határt. Például azért, mert tiltólistán voltak. Mi is hamar felkerültünk a megfigyeltek közé. A rendszerváltozásig több mint ötvenszer mentünk a Királyhágón túlra. Kalotaszegen értelmiségiekkel, a Székelyföldön egyszerű emberekkel ismerkedtünk meg. Barátságba kerültünk Kolozsvárott és környékén Kallós Zoltánnal, Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Istvánnal, Vásárhelyi Gézával, Újváry Ferenccel, Tőkés Istvánnal, Szőcs Istvánnal, Bánffy Istvánnal és másokkal. Ugyanakkor nem hagytuk cserben a hargitai juhász barátainkat sem, köztük az ötgyermekes Daniel Imrét, aki ugyan csak „két iskolát” végzett, de intelligenciában és filozofikus töltetű, egyszerű, nemes gondolkodásban kevés hozzá hasonló embert ismertem. Egy alkalommal elmondta, gyermekkori vágya, hogy egyszer átsétálhasson a Lánchídon. Évtizedeken át hívtam, kapacitáltam (családja már többször járt nálunk), de a reá bízott több száz juhra hivatkozva eddig még nem állt kötélnek. „Legalább ígérd meg” – mondtam neki egyszer. Rám nézett csodálkozó, nyílt, kék szemeivel, és így válaszolt: „Ha megígérem, akkor meg is kell tennem!” Többek között ezért szeretem Erdélyt és az erdélyieket. Remélem, Imre egyszer megígéri. Dániel Imre gondolata lett a kilencvenes években választási kampányom jelmondata: „Az adott szó törvény legyen!”.
Természetesen ott voltunk a Ceausescu-féle falurombolás elleni százezres tüntetésen a Hősök terén 1988. június 27-én. Az 1956. október 23-i demonstráció után ez volt az első felemelő, fantasztikus hatású társadalmi élményem. A szervezők nagy súlyt helyeztek arra, hogy amikor elmegyünk a Thököly úton a román nagykövetség épülete előtt, ne történjen semmiféle atrocitás, még verbális provokáció sem. Kérték, csendben vonuljunk. Már sötétedett, sokan égő gyertyát tartottak a kezükben. Soha nem felejtem el, néma csendben mentünk. Ha rá gondolok, még ma is hallom a lépések diszkrét zaját a bazaltköveken. A követség épületén minden ablakot leeresztett faredőnyök takartak. Zárt ajtók fogadták a petíciót átadni szándékozókat. Csendben, méltóságteljesen vonultunk tovább. Amikor egy-egy vérmesebb tüntető kiabálni kezdett volna, szomszédjai azonnal elhallgattatták. Valami leírhatatlan, felemelő összetartozás érzés volt a levegőben és a lelkekben, a nemzeti szolidaritás csodálatos megnyilvánulása. Innen már csak idő kérdése volt, hogy az országos politika szintjére emelkedjen az elszakított nemzetrészek ügye.
Politikai pályám tulajdonképpen Erdélyből indult el. Kolozsváron megismerkedtem Kallós Zoltánnal, rajta keresztül meg Csoóri Sándorral. Ő hívott az MDF-be 1988 szeptemberében. Kezdetben minden lehetséges kérdéssel foglalkoztam, hogy anyagilag és adminisztratív szempontból független emberként (egy kisszövetkezet elnöke voltam) segítsek a diktatúra megdöntésében és az ország függetlenségének visszaszerzésében. Amikor 1989. október 22-én Antall Józsefet az MDF elnökévé választották, kérésére, úgy döntöttem, politikusi pályára lépek. A választások megnyerése után (1990. április 8.) már csak a külpolitika és a nemzetpolitika területén tevékenykedtem. Ettől kezdve már nem csak Erdélyre figyeltem, hanem valamennyi elszakított területre.
Hamarosan 25 éve lesz, hogy átéltük – ki itt, ki a határon túl – azokat a lélekemelő hónapokat. Akkoriban a közösségi összetartozás erőt vett a „kaparj kurta, mert neked is jut”- kádárkori mentalitáson, amelyre, mint alapra, később hasznot hajtó szélmalmot építettek maguknak a neoliberális szerencselovagok, a jókor jó helyen parkoló üzemi párttitkár pajtásaikkal együtt. Aztán következtek a decemberi véres erdélyi-romániai események. Olvastam, hogy 1989. karácsonya után félszáz kocsiból álló segély konvojt vezetett Erdélybe. Beszélne erről a veszélyes kisebbség-látogatásról olvasóinknak?
1989. december közepén Tőkés László temesvári református lelkész egyéni harca a román kommunista diktatúrával szemben felkelést, forradalmat keltett a Bánság fővárosában. December 16-án lángba borult Temesvár, 21-én pedig már Bukarestben égtek a forradalom tüzei. A hatalom brutális kegyetlenséggel és aljas módszerekkel igyekezett letörni a népfelkelést. Szerencsére ez nem sikerült. Esélyük sem volt rá, a több évtizedes nyomor, kiszolgáltatottság, megfélemlítés után ellenállhatatlanul tört fel a népharag. A katonaság átállt a felkelők oldalára, a harc eldőlt. Ceausescu pártbeli ellenfelei, élükön Iliescuval, azonban „ügyesen” átvették az irányítást. A forradalom (kommunista) puccsá silányult. December 25-én kivégezték a „Kárpátok géniuszát”, Nicolae Ceausescut és feleségét. Az országban káosz uralkodott, élelmiszer- és gyógyszerhiány volt, a lakosság azonban eufórikus hangulatban várta a megváltást jelentő változásokat.
Magyarországon is megmozdultak a segítőkész, jó szándékú emberek. A Magyar Demokrata Fórum Ó utcai székházában, a földszintes barakk épületben is folyt a tanácskozás, mit és hogyan lehetne segíteni a sokat nélkülözött erdélyi magyaroknak. Úgy döntöttünk, hogy elsőként élelmiszerekből és gyógyszerekből álló segélyszállítmányt küldünk. Az elnökség engem bízott meg az egész akció megszervezésével és lebonyolításával. Akkoriban az MDF Hivatalának a vezetője voltam, vagyis a pártadminisztráció irányítója, egyúttal az elnök, Antall József személyi titkára. Karácsony előtt pár nappal, már nem emlékszem pontosan melyik napon, gyűjtési akciót hirdettünk meg. Élelmiszert, ruhát, gyógyszert, könyveket, gyerekjátékot kértünk a lakosságtól. Szívet melengető volt látni, ahogy napokon át, az ünnepek alatt is, tömegesen hozták az adományokat. Szenteste kivételével reggeltől késő estig vettük át, szortíroztuk és raktároztuk az ajándékokat. Határtalan lelkesedéssel, fáradságot nem kímélve dolgoztunk. Nem voltunk egyedül az országban ebbéli lelkesedésünkkel. A Németh kormány Keleti Györgyöt, a Honvédelmi Minisztérium szóvivőjét bízta meg a segélyakciók koordinálásával. Az MDF-et én képviseltem az egyeztető tárgyalásokon. Tanácsokat, fontos információkat és logisztikai segítséget kaptunk. A kormánymegbízott a Máltai Szeretetszolgálatot, személy szerint Kozma Imre atyát kívánta az összes szállítmány Erdélybe juttatására felkérni. Nekünk sikerült kibújni ez alól, és saját szervezésben, saját felelősségre dolgozni. Ez nem csak presztízskérdés volt, hanem az adományok hatalmas tömege miatt logikus döntés is. Karácsony másnapján megkezdtük a szállító járművek beszerzését. Még ma is hihetetlennek tűnik, milyen gyorsan ment minden. Ez nem a mi ügyességünknek volt köszönhető, bár megfeszítve dolgoztunk, hanem a budapestiek (máshol meg a vidékiek) lelkesedésének, önzetlen segíteni akarásának. Több mint kilencven teherautót, furgont és személykocsit sikerült hadrendbe állítani. A nagy számra való tekintettel, valamint biztonsági okokból, két részre osztottuk a konvojt. Az egyiket Lezsák Sándor, a másikat én vezettem, különböző útvonalon mentünk. December 27-ről 28-ra virradó éjszaka indultunk a városligeti Dózsa György útról. Sötétedés előtt kellett ugyanis Marosvásárhelyre érnünk, mert éjszaka még számítani lehetett a hegyekbe vonult securitate-s osztagok rablótámadásaira. Kalotaszegen és Torda után hallottunk is lövéseket a távolból.
Antall József és Csoóri Sándor búcsúztatott bennünket a csípős éjszakai órában. Szívünk tele volt bizakodással, reménységgel. Új fejezetet reméltünk a Romániához csatolt területeken élő magyarok életében. A „parancsnoki” kocsi egy régi Wartburg volt, tetején hangszóróval, ezen keresztül irányítottam a 47 teherautóból és személygépkocsikból álló konvojt. Zacsek Gyula vezette, aki videózott is végig az egész úton. A hátsó ülésen Antall Péter ült, aki meg fényképezte az eseményeket. Indulás előtt Antall József odahajolt hozzám, és a következőt súgta a fülembe: „Vigyázz a fiamra, mert ő még gyerek!”. Izgalommal indultunk útnak. Nagyvárad határában egy fiatal nő román nemzeti színekből álló kokárdát tűzött a mellemre. Jó szívvel viseltem az egész úton. Azt hittük, megváltozik a világ, románok, magyarok, szászok (akik még ott maradtak) megkapják az emberi élethez és önrendelkezéshez való jogot. (Csak három hónappal később, az 1990. márciusi marosvásárhelyi pogrom józanított ki valamennyiünket.) Ugyancsak itt, Szent László városában, figyelmeztettek az utcán lévő emberek, hogy a Királyhágó felé felfegyverzett securitate-s csoportok megtámadhatnak bennünket. Rövid várakozás után mégis tovább indultunk. Végig az úton, amíg világos volt, a városokban és a falvakban az út mentén emberek százai integettek boldogan. Tudták, kik vagyunk, és miért jöttünk. A tervekkel ellentétben, késő este, sötétben értünk Marosvásárhelyre. Már vártak bennünket a felkelés helyi vezetői, közöttük sok régi barátunk. Szétosztottuk a szállítmányt. Közben feltűnt a városi tanács képviselője is, felajánlotta, ők majd megfelelő helyre viszik az adományokat. Nem kértünk belőlük. Elsősorban egyházakhoz és kórházakhoz irányítottuk a gépkocsikat. Természetesen nem hagytuk ki a román ortodox egyházat sem. Másnap spontán nagygyűlést tartottunk a főtéren. Hangosbeszélőn Lezsák Sándor és Gálfalvi György szólt a tömeghez. Az utcán, a macskaköveken, gyertyák égtek a halottak emlékére, ott ahol lelőtték őket Ceausescu pribékjei. Ezt követően szélnek eresztettük a csapatot. Katonai fegyelemben vonultunk oda, de utána mindenki saját útját járhatta.
Én kihasználtam a lehetőséget, Antall Péter és Zacsek Gyula társaságában felkerestem számos erdélyi barátomat. Székelyudvarhelyen Katona Ádám művelődéstörténész petőfis lelkesedéssel sorolta terveiket. Sürgés-forgás, lázas készülődés volt a Tanácsházán. Szentegyházán Gizike, juhász barátunk felesége, az örömtől sírva mesélte élményeit. Csíkcsicsón Terike, a helyi gépész-traktoros párja, a nyakunkba ugrott két kisfiával. Kalibáskőn Gyuri bácsi, Gizike idős édesapja, természetes, szeretetre méltó őszinteséggel azt válaszolta,” Mit üzen a magyarországi magyaroknak?” – kérdésemre, hogy „nagyon szépen köszönjük az eddigi sok jóságot, amire a jövőben is nagyon számítunk”. Marosvásárhelyen Sütő Andrással, Kolozsvárott Lászlóffy Aladár költővel, Szilágyi Istvánnal íróval és Újváry Ferenc ügyvéddel készítettünk video-interjút. Részletesen elmondták, mi történt az elmúlt tíz-tizenkét napon, és mit terveznek, mire számítanak.
Újváry Ferenc szavait szó szerint idézem: „Én abból az alapállásból indulok ki, nincs többet kompromisszum! Nem lehetünk többet opportunisták! Negyven éven át az opportunizmusunk, a kompromisszumunk ide vezetett. Ezért már az induláskor radikális álláspontra kell helyezkedni. … Erdélyben három történelmi nemzet él: magyar, román, szász. És ezek szabadok, és ezek egyenlők. Szabadok azért, mert a természeti jognál fogva mindenki szabadnak született. És egyenlők azért, mert az őseiktől örökölték a jogaikat. Ezért mi erdélyi magyar demokraták nem akarunk semmit sem kérni a románoktól az indulásnál. Nekem a románok ne adjanak semmit! Mert ha nekem a románok adnak, köztudott, aki ad valamit, azt amit adott, azt vissza is tudja vonni. … Az én jogom nem az itt élő másik nemzet jogaiból származik. Az én jogaim abból a tényből fakadnak, hogy az én elődeim itt születtek, falvakat, városokat építettek fel, kultúrintézményeket hoztak létre, és akkor én itt nem lehetek nemzetiség! Én ezt igénylem, hogy a jövőben így legyen az alapokmányokba befoglalva. A magyar lehet nemzetiség Moldovában, Dobrudzsában, Olténiában és Munténiában. Mintahogy a három nemzet mellett Erdélyben is lehetnek nemzetiségek: cigányok, horvátok, örmények, szerbek, szlovákok, zsidók és mások. … Én nem engedem meg, hogy engem besoroljanak a nemzetiségek közé! Én Erdélyben országot alkotó és építő egyik nemzet vagyok. Nyilvánvaló, hogy nekünk együtt kell felépítenünk és megteremtenünk az új erdélyi rendet, mely olyan kell legyen, mint Móricz Zsigmond fogalmazott: Tündérkert. És ez csak a három együtt lakó nemzet akaratától függ. Ha célul ezt tűzzük ki, nyilvánvaló, meg is tudjuk valósítani. … Erre a pillanatra az erdélyi népek hetven éve várnak. És hogy ez a demokráciát hozta el, a teljes szabadságot, a teljes autonómiát, a teljes önrendelkezési jogainkat. Mert ha nem így van, minket ismét becsapott a történelem. De én bízom benne, hogy ezt most mindenki komolyan veszi. … És hogy ez így legyen, ez már nem csak magyar érdek, hanem magyar, román és szász érdek is.”
Újváry Ferencnek ez a gondolatsora, ez az okfejtése adta meg nekem a nemzetpolitikai ars poeticámat, hitvallásomat. A kolozsvári ügyvéd szavai arra is rámutatnak, miért nem szerencsés a felvezető kérdésben elhangzott „kisebbség” kifejezés az elszakított magyar nemzetrészek vonatkozásában. Azon túlmenően, hogy pejoratív felhangja van, tulajdonképpen a nemzetiségekre illik, nem az őshonos nemzeti közösségekre. Ha elé tesszük, hogy „számbeli”, úgy fogalmazunk, hogy számbeli kisebbségben lévő őshonos nemzeti közösség, már helyesebben járunk el.
A trianoni diktátum következményei továbbra is megterhelik hétköznapjainkat, hiába tagadják többen is, vagy vonogatják a vállukat. Röviden milyen helyzetfelmérést készítene?
Kilencvennégy évvel ezelőtt a felelőtlen nagyhatalmi politika és a Közép-Európában évszázadok óta velünk együtt élő nemzetek akkori vezető politikusainak féktelen mohósága darabokra szakította az ezer esztendős Magyarországot. A trianoni békediktátum hazánk területének kétharmadát, magyar lakosságának egyharmadát idegen fennhatóság alá helyezte. A trianoni sebek máig nem gyógyultak be, Trianon következményei rányomják bélyegüket mindennapjainkra. A békediktátum következtében 3,4 millió magyar került idegen fennhatóság alá az utódállamokban, közel a fele az új magyar határ mentén egy tömbben. Magyarország saját magával lett határos. Ehhez fogható gyalázatot az újkori Európában csak Lengyelország szenvedett el, amikor 1815-ben a Szent Szövetség felosztotta. Az elcsatolt területeken ma mindössze 2,2 millió magyar él a 2011-es népszámlálás alapján. Ugyanakkor a környező népek lélekszáma két-háromszorosára nőtt ez idő alatt. Ezt alapul véve ma legalább 7 millió magyarnak kellene élni a szomszédos országokban. E helyett 2,2 millió él csupán. (Megjegyzendő azonban, hogy az elszakított területeken élő magyarok lélekszáma a hivatalos népszámlálási adatoknál bizonyosan magasabb. Az asszimiláció első megnyilvánulási formája, hogy számosan félelemből, jobb társadalmi előremenetel reményében, vegyes házasságban élve gesztusként a házastárs iránt, vagy egyszerűen megalkuvásként, a többségi nemzethez tartozónak vallják magukat. Ez nem magyar magatartásforma, ez történelmi gyakorlat, ami emberileg érthető, de érzelmileg nem elfogadható. Ha fordul a helyzet, ezek az emberek ismét „bevallják” nemzeti hovatartozásukat. Sorozatban láttunk ilyen fejleményeket a második világháború idején. Magyar vonatkozásban legutóbbi érdekesség, hogy az Ausztriához csatolt, Burgenlandnak nevezett területen 1991-ben sokkal többen vallották magukat magyarnak, mint tíz évvel korábban. Az ok: „a magyar név megint szép lett, méltó régi nagy híréhez” …)
A magyarok részaránya az elcsatolt területen a helyi lakossághoz viszonyítva: Felvidéken 30 %-ról 10 %-ra, Kárpátalján 31 %-ról 12 %-ra, Erdélyben 32 %-ról 20 %-ra, Délvidéken 28 %-ról 14 %-ra csökkent. Mindez látszólag betudható a kényszerű elvándorlásnak, erőszakos asszimilációnak, kitelepítéseknek, tömeggyilkosságoknak, amelyek 1920 és 1990 között történtek. Azt hittük, a rendszerváltozások után, az euro-atlanti integráció kiteljesedését követően, mindez megszűnik. Nem így történt. 1991 és 2011 között mintegy 600 ezerrel csökkent az elcsatolt területeken élő magyarok száma. A harmadik évezred sem hozott változást, a magyarok lélekszáma a szomszédos országokban folyamatosan csökken. (Sajnos igaz ez a mai Magyarország területén is, de sokkal kisebb mértékben.)
A fenti állítás, miszerint a rendszerváltozások és az integráció nem hozott megoldást, másik igazolásául a szomszédos országok elmúlt években folytatott kisebbségpolitikájának elemzése szolgál. Általánosságban megállapítható, a többségi nemzeteknek csak addig van szükségük a magyarokra, amíg a belpolitikában, olcsó ígérgetésekkel, koalíciós partnernek megnyerik, vagy külpolitikai megfontolásokból, jó bizonyítványt akarnak felmutatni a nemzetközi közösség felé. Amint nincs rájuk szükség, ejtik őket, és az ígéreteket azonnal visszavonják, sokszor még az elért kis eredményeket is felszámolják. A kis lépések politikája tehát nem hozott semmi érdemleges eredményt, a külhoni magyarság „porlik, mint a szikla”.
Mi lenne a megmaradás feltétele?
Az anyanyelv korlátlan használata az élet minden területén a születéstől a halálig, a nemzeti kultúra ápolásának és gyakorlásának joga külső feltételek nélkül, egyenrangú állampolgárság az adott országban, pénzügyi és gazdasági függetlenség. Európai uniós szóhasználattal: a szubszidiaritás elvének biztosítása. Miután Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában nem ismerik el az ott élő magyar nemzeti közösségeket államalkotó tényezőnek, tehát nem egyenrangú állampolgárok, ezért csak a tényleges és teljes körű autonómia biztosíthatja szülőföldön boldogulásukat és fennmaradásukat. Tényleges, tehát nem olyan, mint Petru Groza korában a Magyar Autonóm Tartomány Erdélyben. Teljes körű, vagyis személyi elvű, kulturális és területi autonómia valamelyik formája, vagy ezek kombinációja. Csak ez által biztosítható ugyanis az önrendelkezés a szórványban és a tömbben élőknek egyaránt.
Milyen feltételek teljesülése esetén jöhet létre az autonómia?
Egy számszerű kisebbségben élő őshonos nemzeti közösség autonómiájának megvalósításához három feltételnek kell teljesülnie:
– az adott közösség elszánt akarata, hajlandósága az áldozatvállalásra,
– megfelelő jogi alap és/vagy meglévő nemzetközi gyakorlat,
– többségi nemzet egyetértése és/vagy külső erő kényszerítő nyomása.
Nézzük az első feltételt: van-e akarat és készség az áldozatvállalásra? Sajnos ezen a téren nem állunk jól. Az elmúlt közel egy évszázad borzalmai, csalódásai, kilátástalanságai félelmet ültettek el az elszakított nemzetrészekbe. Ez leginkább a Benes dekrétumok által sújtott, kollektív bűnösséggel vádolt felvidéki magyaroknál tapasztalható. A probléma azonban többé-kevésbé fennáll valamennyi szomszédos országban élő magyar nemzeti közösség esetében. Ennek következménye, hogy inkább vállalják az elvándorlást a mai Magyarországra, vagy ami még ennél is szomorúbb, harmadik országokba is. Számosan a kikényszerített asszimilációt választják. Sokan úgy gondolják, egy életük van, nem vállalják a bizonytalan kimenetelűnek gondolt harcot. Ezt a mentalitást a rendszerváltozásban és az euro-atlanti integrációban való ez irányú csalódások táplálják. Ezen kellene túllépni, rámutatva a valós realitásokra, melyeket a másik két feltétel teljesülése nyújt. E téren a székelyek elmúlt két esztendőben tapasztalható autonómia törekvései hozhatnak áttörést. A Délvidéken is elindult valami, a kulturális autonómia csírái megjelentek. Látni kell azonban, hogy folytatás ott (is) csak akkor lesz, ha szerb barátainkat jó szándékú külső erő erre rákényszeríti.
Van-e jogi alapja a magyaroknak az autonómiához? Ez a második kérdés, a következő feltétel. Az őshonos magyar nemzeti közösségeknek alanyi jogon jár az önrendelkezés az utódállamokban. Születésük helye adja meg ezt a jogot: ott születtek, ahol őseik éltek és alkottak évszázadokon át. Falvakat, városokat építettek, gazdag kultúrát teremtettek, és vérükkel védték azt a földet, ahol utódaik ma élnek. Joguk van tehát nemzeti identitásuk megtartásával szülőföldjükön teljes életet élni. Ezt a jogot számos európai irányelv, az Európa Tanács ajánlásai (többek között az 1201/1993-as, az 1832/2011-es, valamint az 1985/2014-es) és Európa számos országában kialakult gyakorlat támasztja alá. Dél-Tiroltól kezdve Katalónián át a belgiumi németekig lehetne sorolni a számos példát az Európai Unión belül. (Az EU-n kívül is létezik ilyen gyakorlat!) Ezeken a területeken számos esetben történelmi gyökerekkel rendelkezik a létező autonómia, de sok esetben 20. századi, áldozatokat követelő küzdelem során sikerült kivívni az önrendelkezési jogot. (Lásd első feltétel!) Fentieken túlmenően az Európai Unió Alapjogi Chartájából is levezethető az autonómia iránti jog. Bár ez a dokumentum csak az egyéni jogok biztosításával foglalkozik, de létezik olyan jogértelmezés, miszerint ha az egyénnek joga van például anyanyelvén beszélni és nemzeti kultúráját gyakorolni, akkor ezt társaságban művelve, már kollektív jogról beszélhetünk. Mindezekből látható, hogy a három feltétel közül a jogi feltétel egyértelműen adott a magyarság számára.
Mindezek után nézzük meg, van- e fogadókészség a számszerű többségben lévő nemzetek részéről az autonómiára? Sajnos egyértelműen megállapítható, hogy jelenleg nincs. Tisztában kell lennünk azzal, hogy szomszédaink többségének (talán valamennyinek) eltökélt szándéka hosszú távon az adott országban élő őshonos magyarság asszimilálása, vagy a szülőföld elhagyásának kikényszerítése. Erről a szándékról azonban többségük biztosan lemond, ha belső és külső körülmények erre késztetik őket, és országuk területi épségét ezzel párhuzamosan (vagy éppen ez által!) biztosítva látják. Elszánt összmagyar fellépés és megfelelő nemzetközi nyomás tárgyalóasztalhoz kényszerítheti a szomszédos országok politikai vezetőit. Minden felelősen gondolkodó európai politikusnak tisztában kell lennie azzal, hogy földrészünkön csak akkor lesz társadalmi béke, politikai stabilitás és gazdasági prosperitás, ha az őshonos nemzeti közösségek (is) teljes körű és tényleges önrendelkezési jogot kapnak. Különösen igaz ez a Kárpát-medencében. Nyugodtan kimondhatjuk: Európában létezik egy megoldatlan magyar ügy. A huszadik századi történelmi igazságtalanságokat (békediktátumokat) számos nemzetnek sikerült már helyre tenni, a magyaroknál ennek még a nyomát sem látni. Hozzánk hasonló helyzetben csak a szerbek és az oroszok vannak. Nekik új ez a helyzet, mi már csaknem egy évszázada szenvedünk tőle. A második világháború az első utáni igazságtalan békeszerződések következménye volt. A győztesek nem tanultak korábbi hibáikból, megismételték az igazságtalanságokat, sőt sok helyen még tetézték is azt. A kétpólusú világrend kialakulása megakadályozta a megalázó sorsba taszított nemzetek érdekeinek érvényesítését. A negyedszázada elindult rendszerváltozások azonban kiszabadították a szellemet a palackból. Két évtizedes vergődés után most történelmi esély adódna az öreg kontinens sorsának jobbra fordítására, nem csak az integráció elmélyítésével és bővítésével, hanem a benne élő népek, nemzetek saját akaratuk szerinti boldogulásának biztosításával. Szabad népek szabad akaratukból békét, stabilitást és gyarapodást biztosíthatnak Európában. Ha egy részüktől megtagadjuk az önrendelkezést, mindennek az ellenkezője történhet. Ezt kell felismerni a „nemzetközi közösségnek”, a többi már magától adódik. Első lépésként az Európai Uniónak belső jogrendjébe kellene emelnie az Európa Tanács vonatkozó ajánlásait.
Mindezek tudatában, hogyan fogalmazná meg a magyarság tennivalóit?
Fenti folyamatot remélve és azt ösztönözve, de ettől függetlenül is, a magyar kormánynak és valamennyi magyarországi felelős politikai erőnek élnie kell a külső ráhatás, a jó értelembe vett politikai nyomás eszközével mindazon szomszédunk vonatkozásában, ahol erre szükség van. Jelenleg, különböző mértékben, négy relációban látható ilyen szükségesség. A 2010-es nemzetpolitikai fordulat után, az elmúlt három évben nem volt túl kegyes hozzánk a sors, ami a nemzetközi kapcsolatokat illeti. A most elkezdődött négy esztendőben mindent meg kell tenni nemzeti érdekérvényesítő képességünk növelésére a nemzetközi politikában. Ennek egyik eszköze az ország tekintélyének visszaszerzése, gazdasági megerősödése, társadalmi kohéziója. A másik az okos diplomácia. Fontos alapelv ugyanakkor, hogy az elszakított nemzetrészek ügye nem külpolitikai kérdés, hanem egy speciális belügy, melynek külpolitikai vonatkozásai is vannak. Az elszakított nemzetrészeknek meg eltökélten harcolniuk kell igazukért. Nem külön-külön, hanem együtt, áldozatokat is vállalva, összefogva az egész Kárpát-medencében. Szabó Dezső igazsága ma is érvényes: minden magyar felelős minden magyarért!
Az interjú a Magyar Szemle XXIII. évfolyamának 9-10. számában jelent meg.
Felvidék.ma
