Karácsony éjszakáján beszüntették a tüzelést. A henckói születésű Lux Gyula – a később ismertté vált tanár, nyelvész, a dobsinai és a dél-szepesi németség jeles kutatója – írt az első háborús karácsonyról.
1914 nyarán szinte mindenki úgy vélte, igaza lesz Vilmos német császárnak, amikor azt mondotta: „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek!” De nem így történt, hiszen a Nagy Háború 52 hosszú hónapig tartott, emberek milliói vesztek oda, s a háború utolsó esztendejét követő békeszerződések örökre eltüntették a XIX. századi Európát a térképről, elhintvén egy újabb világégés magvait.
Míg az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország hadserege Galíciában és a Kárpátokban nézett farkasszemet egymással, addig a nyugati fronton különösen alakult az első háborús karácsony.
Egy pesti napilap beszámolója szerint: „(…) karácsony éjszakáján úgy az angolok, mint a németek beszüntették a tüzelést. A mellvédeken át kiabálva megegyeztek az angol és a német katonák, hogy karácsony estéjén fegyverszünetet tartanak. Előbb német katonák csúsztak át az angol lövészárkokba, ahol az angolok megvendégelték őket, másnap pedig angolok mentek át a németekhez, akik ünnepi ebéden látták ellenségeiket vendégül. Szivart, cigarettát, újságot cseréltek, majd futballmeccs folyt le egy angol és egy szász csapat között. Az angolok a németek sisakjait, a németek az angolokét vették fel, így ittak, énekeltek s lefényképezték e csoportokat.” (Az esetet – kicsit más formában – dolgozta fel 2005-ben Christian Carion a Fegyverszünet karácsonyra című filmjében.)
Az első háborús karácsony közeledtével Magyarországon belügyminiszteri rendelet született a „karácsonyi tábori postacsomag-forgalomról”, amely szabályozta a csomag súlyát és terjedelmét, megszabván annak tartalmát és csomagolási módját. A kézbesíthetetlen csomagok sem vesztek kárba, mivel azokat rászoruló legénységi állományúaknak osztották ki. A katonák családjai mellett az akkori társadalom majd teljes egésze kivette részét a csomag áradat küldésében. A Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium Hadsegélyező Hivatala, a Magyar Szent Korona Országainak Vöröskereszt-Egylete, az Auguszta-alap, valamint civil társadalmi szerveződések sora – melyek száma a későbbi háborús évek során egyre gyarapodott – lepte meg karácsonyi csomagokkal a frontokon küzdő katonáinkat.
Vajon mi is volt ezen csomagokban? Erre idézzük Buray Imre szakaszvezetőt a magyar királyi 16. honvéd menetezred 12. menetzászlóaljától:
„Debrecen városa minden egyes katonának küldött egy csomagot. Ebben a csomagban volt egy zsebkendő, 1 deci rum, cigaretta, egy pipa szárral, egy pár fuszekli, kockacukor, tea, egy szál ceruza, egy notesz és egy szép irat, mely hozzánk, mint levél Debrecen városától lett küldve. Mindenegyest a polgármester írta alá. Aztán ajándék a hadügyi minisztériumtól, ajándék a bécsi leánynevelő intézettől, ajándék József főherceg úrtól. A legtöbbje szivar és cigaretta, zsebkés, öngyújtó, notesz, ceruza, levelezőlap stb. Volt mindenkinek bőséges ajándéka, de semmi sem pótolhatta elhagyott otthonunkat, szerető családi körünket. Lelkünk csak otthon járt, úgyszólván két életet éltünk, az ottanit és a hazai boldog civil életünket.”
A mi karácsonyunk
A fenti címmel a Pokorny Ármin lovassági tábornok nevét viselő losonci 25. közös gyalogezred egyik tartalékos tisztjelöltje, a henckói születésű Lux Gyula – a később ismertté vált tanár, nyelvész, a dobsinai és a dél-szepesi németség jeles kutatója – írt az első háborús karácsonyról a Dobsina és Vidéke tárcarovatában:
„Tudom, ma kíváncsian várja mindenki, aki odahaza van, a hírt, hogy hogyan is töltötték a mi katonáink a karácsony estét. Tudom, hogy a szeretet ünnepén sok keserű könny ömlött el odahaza is, s sok rejtett könny itt is. Csakhogy amíg odahaza harangszó kíséri a szomorkodók fájdalmát, addig itt ágyúszó szentségteleníti meg az ünnepélyes hangulatot.
December 24-ike gyönyörű szép nap volt. A nap melegen sütött, úgy, hogy egy szép, szeptemberi napra emlékeztetett. S ez különös szerencse volt rám nézve, mert nekem Ferkó barátommal az a feladat jutott osztályrészül, hogy az egész tisztikar részére előkészítsem a karácsonyestét. Rengeteg holmi gyűlt össze. Amikor a készletet összeírtuk kisült, hogy 23 félét küldhetünk ki a tűzvonalban lévő uraknak. Ez fejedelmi karácsonyi menű még odahaza is.
Ennyi jófélének hely kellett. Mivel egy nagyon piszkos orosz falu igen piszkos udvarán voltunk kénytelenek meghúzódni, az udvart betakartuk a nagyon szűken levő szalmával, mert hisz ezen a vidéken már háromszor járt a német, háromszor az orosz hadsereg, s most mi vagyunk itt. El lehet gondolni mily kevés széna és szalma maradt itt. A szétosztással elkészülvén, délután a Schwarmlinie-be [ném.; jelentése = rajvonal – BZ] küldtük a holmikat. Már örültünk, hogy kissé megpihenhetünk, s csendben mi is megünnepelhetjük a szentestét, amikor egy csendőr parancsot hoz, hogy a falut azonnal el kell hagyni, mert ide egy lovashadosztály jön. Mit volt mit tenni, összecsomagoltunk és tovább mentünk. A nap épp akkor tűnt el a látóhatáron, mint egy óriási, vörösen izzó vasgolyó. Nem mentünk messzire, de amikor új táborhelyünkre értünk, már sötét volt. A faluban üres istállót, sem üres házat nem találtunk; más trén [ném.; jelentése = vonat – BZ] foglalta el. Így künn rekedtünk a mezőn.
A kocsikat rendben felállítván, én beültem a kocsimba, hogy egynéhány levelet megírjak. Egy kis idő múlva egy rendkívül megható jelenetnek voltam a részese. A rendelkezésem alatt álló kocsisok egy kis karácsonyfát díszítettek fel gyertyákkal és mindenféle karácsonyfadísszel s ezzel a kocsim elé jőve, levett sapkával köszöntöttek fel s kívántak boldog ünnepeket. Ezen egyszerű embereknek a figyelme nagyon megindított. Nem bírtam a szemeimben megjelenő forró cseppet visszafojtani. Enyéimre gondoltam, akik odahaza szomorú karácsonyt ünnepelnek.
Nemsokára karácsonyi ének ütötte meg fülemet. A szomszéd házban egy tüzérhadnagyot (civilben kollégám) köszöntöttek szintén így fel a katonái. Karácsonyi ének! Ó, mennyi öröm jár máskor ennek nyomában, most ugyanannyi szomorúság.
Trén-táborunk azonban nem volt nagyon szomorúra hangolva. Alig hangzott el a szent ének, csakhamar víg magyar nóta követte azt. Egy nagy tűz körül csoportosult a trén-tábor egy része, ahol egy szép karácsonyfát állítottak fel maguknak s egy hordó sör és harmonikaszó mellett mulatoztak a kuruc ivadékok. Persze már nem bor és tárogató járja.
Az ének engem is odacsalt a tűzhöz, hogy közelebbről szemléljem a bús magyarok sírva vigadását. Egy ideig némán hallgattam a nótázást, de később én is dúdolgatni kezdtem. De mintha valami szorongatta volna a torkomat, a nóta csak nem akart szívből jönni. A magyar nótához hangulat és környezet kell. Az ágyúk tövében csak korcsszülött lesz ez is.
Gondolataim elkalandoztak Napóleon oroszországi hadjáratához. Hej, az ő katonái nem így ünnepelték a karácsonyt ezen a tájon. Mi mégis talán jobban állunk.
Nos, s mit csinált az orosz tegnap este? Tisztelettel kell mondanom, hogy tegnap este ő is beszüntette a tüzet. De alig virradt, már ismét megkezdődött a tűz. S most, amidőn e sorokat írom, erős ágyútűz remegteti meg a levegőt” – írta Lux Gyula.
1914 karácsonya csupán az első volt a XX. század háborús karácsonyai közül. A Nagy Háború végéig a katonák még három karácsonyt töltöttek a lövészárkokban, bízván abban, hogy több ilyen ünnep már nem lesz. Tévedtek, hiszen alig húsz esztendővel később, 1939-ben kitört a második világégés, amely újabb háborús karácsonyok sorát hozta el.
Babucs Zoltán, hadtörténész/Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”50756,50544,50383″}
