Az egykori kórus- és zenekarvezető, zeneszerző, cserkész ma már a csendesebb éveit éli. Legid. Lévay Tibor a napokban ünnepelte a 75 születésnapját.
Csak néhány adat a bőséges életrajzból: Rimaszombatban született 1939. december 29-én, 1959-ben érettségizett a rozsnyói pedagógiai középiskolában, 1964 és 1967 között elvégezte a pozsonyi Népművelési Intézet karvezetői tanfolyamát, ahogyan a zenei előadói képzőt is a Besztercebányai Kerületi Pedagógiai Intézetben. 1959-től nyugdíjba vonulásáig a rimaszombati magyar tannyelvű alapiskolában tanított. 1959-től a Csalogány gyermekkar karnagyaként működött, 1962-től a Gömöri Népiegyüttes alapítója és vezetője volt, de ebben az évben lett a Rytmus 5 tánczenekar vezetője, orgonistája, szaxofonosa is. 1963-ban már a Gömöri Vegyeskar alapítójaként és karnagyaként, valamint a Gömöri Népi Zenekar vezetőjeként, hegedűseként és brácsásaként találkozhatunk a nevével, s mintegy harminc évig vezette a Rimaszombati Városi Művelődési Központ mellett működő Sobotienka fúvószenekart is. A Gömöri Vegyeskarral a Kodály Napokon három alkalommal (1972, 1978, 1981) arany-, kétszer (1969, 1984) ezüst-, míg 1975-ben bronzkoszorús minősítést kapott; s 1975-ben ő vezényelte az összesített kórust. A Sobotienka élén Rimaszombat testvérvárosában, Kolínban a fúvószenekarok Kmoch fesztiválján vezényelhette az 1 380 tagú Európa-zenekart.
1987-től a Barkóca népi zenekar vezetője és brácsása lesz, de az eltelt évtizedek során nem egy gömöri népdalkörnek (legutóbb a nagybalogiaknak) nyújtott szakmai segítséget. Neve hosszú évek óta összeforr a Bona Fide Vegyeskarral is, több verset is megzenésített a számukra, legutóbb Ján Francisci Rima című költeményét. 1958 óta tagja a Csemadoknak is, a helyi szervezet vezetőségében 25 évig tevékenykedett.
Alapító tagja volt a Vass Lajos Kórusnak.
Munkáját megszámlálhatatlanul sok szakmai és egyéb díjjal ismerték el, 1998-ban megkapta Rimaszombat Város Díját, 2004-ben a Szlovák Köztársaság Ezüst plakettjét, s 70. születésnapján, 2010-ben a Csemadok Életműdíját Galántán, ahol Stubendek István így köszöntötte:
„Ne kérdezzétek, nem tudom//Mért nem mentem másik úton.//S miért hozott vissza lábam,//Amikor már messze jártam?” E verssorok Csontos Vilmos Hűség című verséből Lévay Tibor életét is végigkísérik. Mintegy a költő szavaira visszhangozva emlékszik ő maga „Elhivatottság, fanatizmus, felelősség – vagy kötelességtudat, szakmai ártalom? Nem is tudom, hogy nevezném azt a belső erőt, azt a tüzet, mely mozgatott és hevített, a családomtól is tovarepített s újra meg újra a visszatérés, a közös próbák, az összpontosítások, a fellépések és turnék sajátos varázsát éltette bennem.”
Lévay Tibor életét és a zenével eltöltött idejét nem lehet kettéválasztani. „Az édesapám római katolikus kántor, hitoktató és házi zenetanító volt” – emlékezik, s ebből már érezhetjük és sejthetjük azt az irányvonalat, amely végigmutat élete pályáján. A hatéves gyermeknek még a lába se ér le az orgona pedáljára, de édesapja szerető szigorúsággal tanítja a szent zenére. Majd jön a többi hangszer az évek során; a vonós, billentyűs, pengetős, fúvós és ütős hangszerek. Saját bevallása szerint talán az egyetlen hangszer, amelyen nem tanult meg játszani, de azt is csak azért, mert nem volt lehetősége a közelébe kerülni: a hárfa.
De hogyan szólnak Kodály intelmei? „Mit nektek hegedű, zongora! Van a gégétekben olyan hangszer, hogy szebben szól a világ minden hegedűjénél, csak legyen, aki megszólaltassa! Ezzel a hangszerrel eljuthattok a legnagyobb zenei géniuszok éltető közelségébe, csak legyen, aki vezet!”
És Lévay Tibor karja meglendül, hogy megszólaltassa a gégékben rejlő hangszert. Hivatott volt rá, hiszen 1959-ben végez a rozsnyói pedagógiai középiskolában. 1964-ben a pozsonyi Népművelési Intézet karvezetői tanfolyamát, majd 1980-ban a Besztercebányai Kerületi Pedagógiai Intézetben a zenei előadói képzőt fejezi be. S Kodály szavaival élve: vezet.
1959-től a rimaszombati magyar tannyelvű alapiskolában kezd tanítani. Az iskola Csalogány gyermekkarát – mely méltán 100 tagú énekkarként volt ismert, hiszen valóban közel száz gyermek énekelt lelkesen évről évre – ő vezette, irányította 41 évig, nyugdíjba vonulásáig. De a családból örökölt tanító lelkülete a zene szeretetét a gyermeki szívektől a felnőtt korosztály világába repítette.
1963-ban a Gömöri Vegyeskar alapítója és karnagya lett. A pozsonyi magyar rádióban és a TV-ben is szerepel a gyermekkar és a vegyes kar.
Ugyanakkor nem lett hűtlen a hangszerekhez sem, hiszen a bevezetőben említett zeneszerszámok Lévay Tibor mindennapi kenyerévé váltak. Orgonistaként, szaxofonosként a Rytmus 5 tánczenekar vezetőjeként a zene egy másik arculatát mutatja be a szórakozni vágyó közönségnek. 1977-től a városi művelődési ház mellett működő Sobotienka fúvószenekar karmestere. Nagy megtisztelés éri, amikor felkérik, hogy vezényelje az 1 380 fúvóssal felálló Európa-zenekart a fúvószenekarok fesztiválján, Kolínban.
„Mily erő az, mi szívemet//A röghöz úgy kötötte meg,//Hogy elszakítani soha//nem bírta az idő foga.” – S a gömöri „rög” visszahúzza Lévay Tibort. A népdal, a népzene őszinte tiszteletet követel a zenésztől, a karnagytól. 1962-ben alapítója és vezetője lett a Gömöri Népiegyüttesnek, 1963-ban pedig vezetője, hegedűse és brácsása a Gömöri Népi Zenekarnak., majd 1987-től a Barkóca népi zenekar vezetője és brácsása. Természetesen a járási népdalkörök szaktanácsadójaként lelkesíti, irányítja és hasznos tanácsokkal látja el a hozzá forduló népdalénekeseket, népzenészeket.
1964 – ez az esztendő, amelyben kivirágzik a felvidéki magyarság egyik legszebb virága, a CSMTKÉ, a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara. És Lévay Tibor azonnal cselekedett: ott a helye. Ott, ahol több mint 100 magyar tanító között, közösen, először egy törékeny vékony sávban, majd szerte a világban széthintheti kincseit, emelheti magasba hangját, hogy hallassák hangjukat: voltunk, vagyunk, leszünk.
„Olykor, csendes magányomban, eltűnődöm. Az idő végtelen horizontján élesen kirajzolódik előttem az a 440 felejthetetlen összejövetel, ami körülbelül 1 440 napnak felel meg, vagyis közel négy évet töltöttem el a CSMTKÉ, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusával, miközben testvérek között is, vagy 210 ezer kilométert utaztam az együttlét, az együtt éneklés öröméért.” – Ez a negyven év sok lemondással, áldozatvállalással is járt. A barátok, a zenésztársak olykor keserű szájízzel nehezteltek rá odahaza, mert nem az anyagi bevétellel is járó bált, lakodalmat, mulatságot választotta, hanem az utazással, kiadásokkal járó énekkari próbákat. Nehéz volt megmagyarázni, megértetni velük, mily elhivatottság, mily belső szeretet vezérelte Őt Rimaszombatból Pozsonyba, vagy bárhová, ahová éppen menni kellett.
Kedves Tibor! Most érek azokhoz a sorokhoz, amikor a személyes találkozások mindennél fontosabb rezdülései megelevenednek az idő palettáján. Egy „röghöz” tartozunk, és így emberi magatartásodban a gömöri lélek hordozójaként közel vagy hozzám, úgy mint a kórusban a legfelső sorban. Együtt énekelhettem Veled a CSMTKÉ-ban 40 évedből tízegynéhány évet, – énekeltünk minden szólamban, a Te tenorod mindig a helyén volt – megízlelve a muzsika minden gyönyörűségét, s mára mindent elfeledő gyötrelmét. Kárpótlásul megkaptuk Vass Lajos, Janda Iván és a dalostársak felejthetetlen együttlétét.
Említed: „Vass Lajostól, szeretett karnagyunktól a precizitást, a zenei pontosságot tanultam meg, Janda Ivántól a jószívűséget és azt az egyedi képességet, mellyel mindenre talált gyógyírt, mindent nagyvonalúan s közmegelégedésre tudott megoldani, tudott elsimítani. S a lelki épülés mellett ott vannak a szakmai fogások és a tapasztalatok!”
Tibor! Magad vagy a ZENE – s ezért mindent feláldoztál. Esztendők tanúsága bizonyítja, hogy Tompa Mihály szülővárosában, Rimaszombatban érvényesítetted a költő szavait: „Fiaim, csak énekeljetek!” És a zene nem enged el, hiszen a Tompa Mihály Református Gimnáziumban tanítsz ma is és kántorkodsz, ahogyan édesapád egykor elindított ezen az úton.
Az a hét évtized, amelyet ajándékba fentről kaptál, a talentumaival jól sáfárkodó szolgálóra vall. Munkásságodért, fáradozásodért megérdemelt díszoklevelek és plakettek sorakoznak. Mint Rimaszombat első díszpolgára, majd 2004-ben a Szlovák Köztársaság ezüst plakettjének tulajdonosa, most a Csemadok Életmű Díj kitüntetettjeként a felvidéki magyarság adja Neked át a megérdemelt elismerés, megbecsülés koszorúját.
„Kérdezzétek, most már tudom//Nem mehettem másik úton,//A sorsomat dalba írták//Mezők fölött a pacsirták.”
További munkádban, családod körében az Isten éltessen!” – mondta Stubendek István.
Gömörilap.sk/Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”44523,36733,17278″}
