Alapiskolás koromban egy többemeletes iskola közbülső emeletén nyílt meg a magyar iskola. Akkor a fölső emeletről leköptek azzal, hogy „sviňa maďar” (= disznó magyar). A gyerekek persze nem tehettek róla, valami „jóindulatú” felnőtt sugalmazhatta. Bizonyos fajta erőszak volt ez, aminek aránylag könnyen ellenállni lehetett. Ám később ez a „jóindulat” módosult, bár lényegében nem változott.
Magyar vagy? – kérdezik, s ujjukkal megkopogtatják homlokukat. Ez már hatékonyabbnak bizonyult: ki akar hülye lenni? S fölmerült akaratlanul a kérdés: valójában ki vagyok, ha itt élek (Cseh)Szlovákiában, ahol az érvényesülés nyelve a szlovák, az iskola szlovák, a mise szlovák, a hivatal szlovák, és egyáltalán minden szlovákul történik, a magyar pedig csak olyan konyhanyelv, mivelhogy, sugalmazták, kizárólag oda tartozik. Ki vagyok tehát? Hülye? Netán elmagyarosított szlovák?
Napjainkban ez a „ki vagyok?” kérdése sajátos aktualitást nyert. A párizsi (s nem csak ottani) mészárlás után sokan fölfedezték magukban a Charlie-t, az elhíresült (eléggé szennyes) vicclap neve alapján. Merthogy a szabadság jelképévé magasztosították, a szabadság pedig állítólag korlátlan. Pedig hát nem korlátlan.
Mindennek van határa, így a szabadságnak is, még törvényekkel szabályozott korlátai is vannak. Meg aztán van jóízlés is, meg tolerancia. És a jognak is – minden jognak! – van egy másik vége: a kötelesség, a felelősség.
A veszprémi érsek ki merte mondani: ő nem Charlie. A gyilkosságot – bárminek a nevében követik el – elítéli, de a gyilkosságot kiváltó okot is. Mert aki provokál, és nem tartja tiszteletben a másságot, s ezzel együtt a vallást, akár keresztény, moszlim vagy zsidó legyen, az a gyilkosok cinkosa, és ne csodálkozzon, ha valaki elveszti ítélőképességét, és erőszakhoz folyamodik.
Ki vagyok tehát én? Kik vagyunk mi, kisebbségi magyarok?
Charliek vagyunk-e, akik bedőlünk a tömeghisztériának valami nemlétező korlátlanság nevében, és tömegesen elhagyjuk józan eszünket, őseink kultúráját, nyelvét, hagyományainkat, „reszlovakizálunk”?
Hova tűnt az utóbbi népszámlálások adatai szerint vagy százezer szlovákiai magyar? Vagy mi vagyunk azok, akik őseink kultúráját, nyelvét, műveltségét, hagyományait halálra ítéljük azáltal, hogy önszántunkból elhagyjuk, iskoláinkkal és templomainkkal együtt? Végül mindegy, milyen kifogással élünk, Szent István királyunk évezredes üzenete akkor is érvényes: a sokszínűség gazdagság. Része vagyunk e szivárványnak – ezt ne hagyjuk veszni!
Amikor sor kerül az iskolai beiratkozásra, sok mindent kell megfontolni.
Az első természetesen az, vajon iskolaérett-e már a gyerek. Ennek eldöntését jobb, ha szakemberre, elsősorban gyermekpszichológusra bízzuk. A meggondolandó problémák közé tartozik az is, vajon melyik iskolába járjon a gyerek, ha több lehetőség is van. Gyakran úgy döntenek a szülők, hogy a legközelebbi iskolába járjon a gyerek, mert ugye a közelségnek sok előnye van. Vagy aszerint döntenek, mit ajánl az ismerős, akiben megbíznak. Gyakran – sajnos! – viszont aszerint döntenek, amit évek óta tölcséreznek belénk: hogy a szlovák iskola jobb, mert azzal állítólag könnyebben érvényesül a gyerek.
Ám ezt az érvet nem lehet tényekkel igazolni, bizonyítani, az ellenkezőjét annál inkább. Újságírós koromban rengeteg iskolát látogattam meg, szlovákot, magyart egyaránt. Részrehajlás nélkül mondhatom, a magyar iskoláknak – szakmai minőségüktől függetlenül – mindig volt valami szinte megfoghatatlan pozitívumuk. Családias légkör jellemezte. Összetartozás, ami épp a kisebbségi lét szívmelengető többlete. Meg a kötelességen túlmenő odaadás, intimitás – a kifejezés legnemesebb értelmében.
Meglehet, részrehajló már, amit még hozzáteszek, íróként talán megbocsájtható ez: van a magyar nyelvben valami csodálatos szépség, gazdagság – elég, ha csak a hihetetlen mese- és népdalgazdagságra gondolunk. Nem is tudom, melyik nyelv és kultúra tud e téren a magyarral vetekedni. Igaz, hogy nekünk nincs egy Shakespeare-ünk vagy Balzacunk, de van Balassink, Petőfink, Mikszáthunk – soroljam? Az is igaz, hogy manapság nem nagy divat olvasni őket, pedig kellene: általuk is gazdagodunk. A magyar iskolákban pedig találkozunk velük, mert a magyar iskola az, amely ezt a gazdagságot közvetíti.
Vagy az a helyzet, hogy mindez nem kell? De akkor miért kéne más? Szlovákiában szívesen hajtogatják, hogy Szlovákiában (mindent) szlovákul – ám mi ennek az oka? Miért akarnak ilyen-olyan módon, gyakran alattomosan lebeszélni arról, hogy magyarságunkat, nyelvünket megőrizzük? Irigységből? Gyűlöletből?
Mi pedig miért dőlünk be túl gyakran e süket beszédnek, miért hajtogatjuk lelkesen, hogy Charlie vagyok? Mi nem lehetünk az a Charlie, aki ész és válogatás nélkül semmibe vesz idegen értékeket, aki a szólásszabadság hamis értelmezése nevében nem képes tiszteletben tartani másokat, mert akkor a mienket sem fogják tiszteletben tartani: amit nem kívánsz magadnak, másokkal se tedd. Miért is vagyunk hajlamosak oly könnyen lemondani annyi szépségről és gazdagságról, amit a magyar kultúra adott és még adhat nekünk?
Nem hősiesség vallási vagy nemzeti jelképet, értéket gyalázni: a hős az, aki mindenek ellenére, a nehézségeket legyőzve megőrzi ősei értékeit, továbbviszi és továbbfejleszti. Ha valaki azt gondolja, azt majd otthon a családi körben pótolni lehet, az téved.
A gyermek nevelése, formálása egyre jobban az iskola egyedüli helyszínévé válik. Márpedig az iskolában nem csak tanítók vannak, hanem iskolatársak is, barátok, kapcsolatok, s ezek mind hatnak, ezt nem lehet kicselezni. A nemzetiség, s ezen belül a nemzeti kultúra nem kizárólag családi ügy. A családból indul ki, de az iskola az egyik keze, a templom pedig a másik. Rendkívül fontos ez a „szentháromság”, ezt nem szabad feledni.
Aich Péter, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”51183,51130,50009″}
